Ha soha nincs elég időm ahhoz, hogy...

  Az embernek természetesen arra van ideje, amire szán. Legalábbis én így gondolom, de. De ha úgy érzem, soha nincs elég időm arra, hogy blogot írjak, akkor rövidebb blogbejegyzéseket kellene írnom, hátha úgy szánnék rá időt. Mert téma mindig akad...:)
Ma: újabb casting, szerintem jó voltam. :)) Majd kiderül a jövő héten, most nem bízom el magam, mert rájöttem, hogy ugyanabba a hibába esem állásoknál, mint a pasiknál. Vagyis: teljesen átlagos, hétköznapi érdeklődésre azt hiszem, hogy csak nekem szól, és ha nem lennék ilyen fantasztikus egyéniség/szimpatikus/akire vágynak, akkor nem tapasztalnám ezt a figyelmet. Pedig de. Mert ez a dolguk. A pasiknak is. A castingot tartóknak is. Hogy érdeklődjenek, figyeljenek. Mert így tudnak választani. Tök egyszerű. :) Hogy hogy eddig ez nem volt világos???

   Téma kettő: 80 körüli bácsi modern, szakadt - láthatóan új - farmerban. Elgondolkodtatott...honnan szerezte? ki adta rá?
 
   Téma három: miért nehéz nekem eldönteni bizonyos dolgokról, hogy kellenek-e? Hiszek abban, hogy az ember azt kapja, amiről el tudja képzelni, hogy az övé lehet...még dolgozom azon, hogy amire vágyom, arra érdemesnek is tartsam magam, és az sem árt, ha kiírtom magamból az előítéleteket/általánosításokat ("Nincsenek normális pasik." "Senki sem tökéletes." "Pénzzel nehezebb gyereket nevelni." "Ha valakinek pénze van, annak biztos számomra elfogadhatatlan értékrendje van.")

   Téma négy: Ha tudom, hogy gonoszkodásnak is beillik, amit teszek, de a háttér információk tudomásomra-jutása nélkül is így cselekednék/ ez a legjobb nekem, akkor most gonosz vagyok vagy sem? Kicsit kifejtve: elhallgatott információ, számomra észrevehető, de nem nyílt manipuláció velem szemben. Én: véletlenül megtudott infó arról, hogy miért is akarnak befolyásolni. Reakcióm: keresek másik megoldást, de nem találok, és a helyzet nem nekem lesz kellemetlen, hanem leginkább annak, aki okozta (kummogott=nem volt egyenes), meg egy kicsit még valakinek, aki viszont nem érdekel.
Gondolom, lehettem volna én is őszintébb, és elmondhattam volna, hogy tudok a háttérről, és lehetnék megértő és jófej =>; megint háttérbe szoríthatnám a saját igényeimet, mert ha nem, akkor meg micsoda szívtelen dög vagyok. Amúgy meg: lehet, hogy tök jó lesz így. :)

Rég írtam, ősz van...

   Mát három hét eltelt a suliból, de eddig nem jutottam ide. :( Valahogy mindig akadt fontosabb dolog, például költöztünk is. :) Remélem mostanában az utolsót, bár sokkal kevésbé viselt meg, mint a tavaszi. :) Nem hiszem, hogy jobban szerveztem meg, csak kevésbé voltam fáradt, kimerült. A suli is beindult már, jó nagy lelkifurdalásom is van, mert bár a szülőikre elmentem (5), de a lánygyerek első iskolás napjait nemigen volt időm, energiám követni. Most volt egy szabad hétvégém, belenéztem a könyveibe, füzeteibe, és felrémlett, hogy amikor  a legnagyobb volt elsős, akkor milyen ováció fogadta minden nap. A lányzót meg épp csak van időm meghallgatni, de már most egyedül csinálja a leckéjét. Persze, ha kell a nagyok segítenek neki. Abban bízom, hogy ettől erősödik/fejlődik ki a belső motivációja, és nem lesz olyan teljesítmény-kényszeres/odafigyelést-igénylő, mint a legnagyobb. Aki egyébként remekül el van az új suliban, életében először szeret iskolába járni! :) Már rájött, hogy itt azonban tényleg tanulni kell mindennap. :) De jó látni rajta, hogy érdeklődik, szeretne minél többet tudni...angolból ő a legrosszabb, egyedül ő nem tanult még (legalábbis azt mondja), de szerintem hamar utol fogja érni a többieket, mert egyrészt szivacs agya van, másrészt ha nem is a legjobb akar lenni, de nem szeretne hátul kullogni az osztályban. :)
  A második viszont kamaszodik...Remélem, nem fog sokáig tartani (ő az, aki percre pontosan betartja az általánosságban leírt adatokat - fogzás, dackorszak stb.), mert nem egyszerű...nem bánt senkit, inkább belül dühöng - a jámbor gyermekem (tényleg ő a legszelídebb), beleütött a falba, akkorát, hogy sebes lett a keze...nem akarom, hogy ha másra dühös, önmagát bántsa! Mondtam is neki, de nem tudja máshogy levezetni a felgyűlt dühét. Szerintem, a hormonok...
   A harmadik, még mindig nehezen kezelhető, sokszor mond nemet nagy örömömre. Ő a legjobb jelző arra, ha már kezdek túl sok szabályt behozni az életükbe...:)
   Legkicsibb még mindig vigyori, bár néha már kezd némi ellenállást tanúsítani, amikor valamit másképp akar. Most épp azt tanuljuk, hogy hogyan oldjuk meg ezeket a konfliktusokat hiszti nélkül. :)
   Amúgy meg: imádom, hogy a sulisaim önállóak, azt hiszem ez annak köszönhető, hogy bár nem tanulok velük (kivéve, ha segítséget kérnek), de sokszor beszélgetünk arról, hogy mennyire fontos a tanulás. Szeretném tudatosítani bennük, hogy nem az érdekel, hogy milyen tanulók, hanem az, hogy kihasználják-e a képességeiket. Szerintem ez fontos, mert a felnőttek akkor nem érzik magukat jól az életükben, ha nem azon a szinten vannak, ahova a képességeik szerint kerülniük kellene. Persze, ez csak egy szelet a boldogság tortájából, és az már jellembeli különbség is, hogy mekkora szelet, de valamennyire mindenképp számít. Elmondom nekik mindig, hogy nem az ötösért kell tanulni, hanem azért kellenek a jó jegyek, meg inkább az a fölötti  tudás, hogy legyen esélyük választani. Szerencsére már a legnagyobb is példa lehet, hogy jó suliba jár, jófej osztálytársakkal (eddig is inkább az osztálytársaival volt gondja, mint a tanulással). Úgy kerülhet az ember olyan helyre, ahol nagyobb az esély arra, hogy magához hasonló embereket találjon, ha kihasználja a képességeit. Talán már a harmadik is kezdi pedzegetni, hogy nem miattam kell tanulnia. :) Azt is tudják azért, hogy matekból a családban ciki a négyes. :D (mindkét szülőm mérnök, bár én nem végeztem el az egyetemet, azt hiszem a törpéimtől elvárom. Nem helyettem, hanem magukért. Tényleg azt gondolom, hogy magasabb iskolai végzettséggel nagyobb rálátása van az embernek a dolgokra, könnyebben szelektál, és egész biztos több lehetősége van olyasmit dolgozni, amit szeret is majd. Teljesen mindegy, hogy ez igaz-e, mivel annyira mély meggyőződésem, hogy ezt tudom hitelesen képviselni. :) )
   És..., lehet, hogy dolgozni fogok...holnap derül ki, de nem vagyok babonás. :) Meg aztán: az is jó, ha sikerül, mert klassz munkának ígérkezik, de ha nem sikerül, akkor több időm marad a törpékre. :)

Szerelem, szeretet, önzés...

   Olvastam valamit, hozzá is szóltam - néha nem bírom ki "máshol" sem írogatás nélkül. Nem volt reakció - legalábbis 2 és fél órán belül, ami nekem maga az örökkévalóság a neten - , ezért el kezdtem gondolkodni, vajon mennyire illik oda, amit írtam. Felszínesen nézve talán valóban csak az előttem szólóhoz kapcsolódtam, de valójában bennem nem különválasztható az, hogy hogyan szeretem a gyerekeimet, és mennyit kapok tőlük, mint ahogyan egy társat szeretnék...ha lenne.
   Nem gondolom, hogy a gyerekek önzőek, és nem gondolom, hogy ahogy nekik tudok örülni, ahogy ők szebbé teszik az életet az ne ugyanaz lenne, ahogy egy társra nézhet az ember őszinte, önzetlen szeretettel. Nyilván van van különbség egyébben, de ahogy a természet szépségére rácsodálkozom, ahogy a gyerkőcömnek örülni tudok, csak azért, mert van...ugyanezt szeretném érezni akkor is, ha a társamra nézek. És persze, van, hogy haragszom, van, hogy rosszkedvű vagyok és nem látom a szépséget, és "nevelni" akarom a gyereket (a szó negatív értelmében), de belül, mélyen mindig tudom, hogy ott van a szeretet.
   A pici gyerekek azt adják, hogy megtanítanak szeretni, ha nyitott rá az ember. Nem az a jó érzés, ha engem szeretnek, hanem, ha én szeretek, és ők megtanítanak arra, hogy hogyan kell szeretni valakit csak azért, mert van, minden viszont-várakozás nélkül.
   Nem hiszem, hogy a szerelem=önzés, de elfogadom, hogy van olyan szerelem, ami az. Óriási különbség van a kettő között, de nem tudnám egyiket sem más néven nevezni. Az önző szerelem, amikor magunkkal foglalkozunk, amikor az a fontos, hogy a másik mit ad, szerintem jóval gyakoribb, de ha az ember magába néz, rögtön tudja, hogy valami nem stimmel - nyilván a másikkal. :)
   Voltam igazán szerelmes - nem véletlenül van 5 törpém -, érzem a különbséget. Azt is tudom, hogy könnyebb játszmázva párt találni, és kevesen képesek arra, hogy valóban önmagukat adják, azt hiszem: önismeret-hiány. Talán ön-szeretet-hiány is... Talán azért játszmázik sok ember, mert úgy kapnak elismerést, érdeklődést, még ha nem is valódi odafigyelés is ez. De legalább valami. Ha nem játszmázik az ember, és önmagával is őszinte, akkor nagyon gyorsan kiderül, hogy sokszor elsőre téved, már ami, az érzelmeket illeti. Becsapjuk magunkat, hogy érezzünk...írtam már: ez sem rossz, ha tudunk az önbecsapásról, és nem hetente siratjuk "életünk szerelmét".
   Fel lehet vállalni ezeket a tétova érzelmeket is, valódiságuk pont ott bukik meg, ha a másik nem érez belőle semmit. Ettől még én érezhetek, csak sokan megijednek, félreértik. Pedig nincs mitől félniük, pontosan érzem én is, hogy ez még nem az igazi, csak élvezem, hogy valami elindult bennem. :)
  Most egyébként semmi, illetve senki nincs - hiányzik is, de a múlt tapasztalataiból kiindulva még kevésbé akarom átvágni magam. Csak az a baj, hogy ha lemeztelenítem az elmúlt hónapok/évek érzéseit, akkor nem marad semmi...az egyetlen, akit azt hiszem szerettem valóban, a gyerekeim apukája volt. Már ebben sem vagyok biztos...de igazából mindegy is, hogy szerelem volt és elmúlt, vagy nem is volt szerelem. Bár, ha nem szerelem volt, akkor életem legnagyobb átvágása, de elhittem. Mindegy...rosszabb hangulatomban nem tudom elképzelni, hogy leszek még igazán szerelmes..., minek, ha úgyis elmúlik?
   Jobb pillanataimban meg elhiszem...és bármit is gondolok: hiányzik valaki az életemből. Nem lenne sok időm egy kapcsolatra, de gondolom, ha megérné, helyet csinálnék...:)

Ez a  bejegyzés egy összevisszaság lett, többször megzavartak közben, de azért így hagyom...esetleg később, ha lesz kedvem, átírom majd. :)

A végére idemásolom, amit még továbbgondoltam, és leírtam ott is:

Szerintem semmiféle dőlés nincs, az őszinte érzelmek kimutatásában. A dőlés passzív, és elvárásokkal teli...persze, hogy menekül, aki tud. Ha elmondom, hogy mit érzek, a másik mondhatja azt, hogy ő nem érez ilyesmit, amit sajnálhatok, de nem gondolhatom, hogy ő téved...én tévedtem, hazudtam magamnak...esetleg nem tudtam elmondani, hogy igazából mit érzek, és a másik félreértette, többnek gondolta. Dőlésnek attól lehet az őszinteséget érezni, hogy dőltél és nem kaptak el: nem feleltek meg az elvárásaidnak...
Ezért is írtam a gyerekeket...példák. Nem ahogy szeretnek, hanem ahogy szeretni tanítanak. Néztem az első gyermekem, amikor megszületett, és könnyek gyűltek a szemembe, mert megéreztem milyen valakit szeretni, csak azért, mert van, és tudtam: bármit tehet, szeretni fogom.
Ha úgy érezzük dőltünk, és nem kaptak el, olyankor szerintem csak annyi történt, hogy mi megláttunk valami szeretni-valót a másikban, ő viszont nem bennünk. Nem a mi hibánk, nem az övé, csak nem volt szinkronban, mert nem szerethetünk mindenkit, aki valamilyen szempontból vonzó. Tetszhet valaki, lehet valaki szimpatikus, megkívánhatok valakit, ha kölcsönös, akkor sem biztos, hogy mélyülni fog, még akkor is szerencsénk volt, hogy szinkronban éreztük ugyanazt. A szerelem az, amikor minden természetes, fel sem merül, hogy játszani kellene. Amikor két ember egyszerre érzi azt egymás iránt a mindenestül elfogadást.

Nem zseniális, de azért hátha...:)

Tegnap éjjel bombasztikus gondolataim voltak, de sajnos mára semmi nem maradt belőlük. Úgyhogy most csak úgy írok. :)
A hasonlóan gondolkodó emberekkel szeretek együtt lenni, de gondolataim a másmilyenektől lesznek. Ezért szeretem, ha valaki más. Máshogy érez, máshogy cselekszik, más logika szerint él. Érdekelni kezdenek, de mivel mások vagyunk, nem értjük meg egymást, nem közeledünk...Ettől még többet gondolkodom. Mit tehetnék, hogy megnyíljon, hogy megtudjam a titkait...vagy nem is kell, elég ha gondolatokat ébreszt.

Megérkeztek a tegnap éjjeli zseniális gondolataim. :) Ki is fog derülni, hogy nem is annyira zseniálisak. :))
Vasárnap óta megint nem sok dolgom volt, előtte 1 hétig pihentem, gyerekeim apukája jóvoltából (ex-sohanemvolt-anyósomék is besegítettek) egy hétig lehettem a tanyán, ebből 3 napig teljesen egyedül. Nagyon élveztem. Nem igazán tudom megsaccolni, mennyi idő után érezném, hogy most már embert akarok látni. Ezt némileg lelkifurdalással élem meg - mármint a pihit, a többi anyukával szemben, akiknek nem jut ennyi idejük pihizni gyerek nélkül, mert ugye, nem evvel a héttel kezdődött, hanem kb a kórházzal, ami lassan egy hónapja volt. (Anyunak köszönhetően, amikor kijöttem, akkor sem kellett sokmindent csinálnom, mondjuk annyira fáradékony voltam, hogy nem is igen tudtam volna.)
Oda jutottam a gondolataimmal, hogy ennek a nagy pihinek többféle magyarázata is lehet:
a, az előtte lévő két hónap miatt egyszerűen megérdemeltem
b, vihar előtti csenddel próbálkozik a sors
c, a kettő együtt.
Nagy valószínűséggel a c verzió az igaz, mert az élet hullámzik...kinek, hogy, milyen amplitúdóval.
(Ez már a zseniális rész kezdete! :))
Néha azt gondolom, hogy jobb lenne, kicsit kisebb kilengésekkel élni az életet, de ha éppen úgy folyik az életem, akkor hiányzik a nagyobb energia/érzés. Arról nem is beszélve, hogy a nagy amplitúdón belül lehetnek kisebb, nagyobb hullámok is, akár váltakozva. (tegnap éjjel jópofa grafikonokat is láttam, de sajnos nem tudom, hogy kellene idevarázsolnom azokat is, így csak írok, és reménykedem, hogy lehet érteni rajz nélkül is.)
Már régóta azt gondolom, hogy hullámzás az élet, és ez a hullámzás adja az energiát végestelen végig, amíg csak élünk..., vagy esetleg azután is. Kell menni lefelé, hogy legyen energia a felfelé úthoz is. Nekem tetszene, ha mindez egy felfelé tartó spirál lenne, de ezt már elképzelni is nehéz, nemhogy lerajzolni.
Kb idáig tart zsenialitásom, a többit mindenki gondolja tovább, végig, magára vonatkoztatva. :)

Amúgy pedig: jól vagyok, a gyerkőcökkel leköltöztünk a tanyára. Az egyedül töltött napok alatt sikerült rendet raknom valamennyire. (Apuka exnő elcuccolt, nem kicsi felfordulást hagyva maga után.)  Minden rendben, csak mintha kicsit kevés lenne már a nyárból.

Kórházas sztori, csak annak, aki kíváncsi rá :)

Avval fejeztem be az előző blogbejegyzést, hogy persze, én lettem beteg...

akkor még nem tudtam, hogy mennyire. Pár napig csak fájdogált a pisilés, meg később a hasam, nem tudtam elmenni orvoshoz, mert az egyik napon kaszkadőr-bemutatón kellett lennem, persze kihagyhattam volna, de szerettem volna bebizonyítani Gábornak, hogy az öt gyerkőc ellenére lehet rám számítani, meg egyébként sem vagyok orvoshoz rohangálós típus, gondoltam most is elég lesz a forró vízben ücsörgés – ez már többször bevált. Este azért elmentem az ügyeletre, ahol tekintve, hogy lázam nem volt, kaptam egy algopyrin injekciót, és hazaküldtek avval, hogy majd menjek el orvoshoz. Másnap időm talán lett volna, de rendelés nem volt a közelben, csak abban a kórházban, amiről sok jót nem hallottam, így elhalasztottam keddig, hiszen lázam változatlanul nem volt, úgysem vettek volna komolyan, csak ránézésre felírnak valamit, valószínűleg antibiotikumot, ettől az elintézési módtól meg alapból rosszul vagyok, ha nincs nagy bajom, ki sem váltom. Másik lehetőség, hogy kicsit komolyabban akarják megvizsgálni, hogy mi is lehet a bajom oka, elküldik a pisimet tenyésztésre, annak az eredménye 1 hét múlva meg is jön (ha meg jön egyáltalán, mert a legnagyobbéra 3 hete várunk, még szerencse, hogy semmi baja), addigra vagy meggyógyulok, vagy...ugyanaz történik, ami történt: pénteken már kicsi hőemelkedéssel, meg a fájdalomcsillapítás miatt 2 algopyrinnel a szervezetemben elmentem egy 3 hete szervezett statiszta-baráti találkozóra, ahol nem is nagyon hitték el, hogy beteg vagyok, nem tudok látványosan szenvedni, amíg csak sejtem, hogy baj van, valószínűleg a gyerekek miatt is megszoktam, hogy ha beteg is vagyok, nem igazán szoktam mutatni. Másnap teljesen jó állapotban ébredtem, de délutánra egyre rosszabbul lettem, végre megérkezett a láz. Azért végre, mert mégiscsak az immunrendszerem normális működését jelzi, szinte örültem. De vasárnap hajnalban 41,5 fokra ébredni, az már nem annyira okés. Elkezdtem remegni, egyre jobban, és attól meg is ijedtem, hogy bármennyire próbálok arra koncentrálni, hogy abbahagyjam: nem sikerült. A számba törölköző csücsköt tettem, hogy ne kocogjanak a fogaim, mert háromnegyed órán keresztül vacogtam. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire lázas. Az ügyelet telefonon közölte, hogy nem jönnek ki, a mentő dettó. Köszi magyar egészségügyi ellátás. Menjek be gyalog, remegve, 41,5 fokos lázzal. Kérdezték – telefonon – hogy mim fáj? Vazze, ki érzi, hogy mije fáj, amikor ennyire magas láza van, gyakorlatilag csak azt éreztem, hogy az izmaim fáradnak nagyon a remegéstől. A mentősök azt mondták, hogy hívjuk ki a ügyeletet, mondtuk már hívtuk, negatív. Azért próbáljuk meg újra...Másodszori telefonálásra, átadva a mentősök üzenetét, azt az ígéretet kaptuk, hogy 2-3 óra múlva kijönnek. Kb másfél óra alatt sikerült 39 körülire levinni a lázam, vizes lepedőbe csavarva feküdtem, fogalmam sincs hány algopyrinnel. Felhívtuk az ügyeletet, hogy : köszi, már ne jöjjenek, megmaradok. Vasárnaptól-kedd délelőttig szinte egyfolytában 39 körüli lázzal – néha lement egy kicsit, 38,5-ig. Kedden irány a doki – várakozás, lázasan kb egy óra lett volna, de gyerekeim apukája segített, így volt sorszámunk, meg körülbelüli időpontunk. Doki: lecsesz, hogy miért nem mentem előbb orvoshoz, de előtte közli velem, hogy nem a vesém fáj, hanem „maradjunk a tényeknél: a háta”-m. Persze,nincs ráírva a homlokomra, hogy tanultam anatómiát, élettant (még szerettem is), meg jógáztam, meg a terhességek alatt is kedvenc szórakozásom volt kitalálni, hogy mi történik odabent, meg egyébként is eléggé foglalkoztat a mi van bennem, ha itt nyomom, mit nyomok? Szóval, mindezt nem tudhatja az orvos, de az elkövetkező hétben sokszor néztek rám furán, hitetlenül a dokik a kórházban, ha mondtam valamit – próbáltam leszokni a kommunikációról, de valahogy mindig azt hiszem, hogy ki lehet belőlük szedni valami értelmes, használható infót..., nem: nem hajlandóak foglalkozni semmivel, ha szerintük már minden rendben - azaz lement a lázam, nem fáj a vesém(upsz, bocs: a hátam). Szóval kedden kórház, ahol felajánlották, hogy részt vehetek egy amerikai kísérletben – számomra cselesen „vizsgálatnak” hívják - „kettős vak”-ról akkor még szó sem volt, csak annyit kérdeztek, hogy vállalom-e, hogy 7 napig napi háromszor kapom az antibiotikumot vénásan. „b” verzió emlékeim szerint nem hangzott el, de ez nem annyira tűnt fel 39 fokos lázzal, alig állva a lábamon. Engem vonzott az egy hét nihil, soha nem voltam még ennyit kórházban, s bár az orvosokat nem kedvelem – legalábbis keveset – a kórház alapvetően nem kelt bennem rossz érzést. 2-3 nap múlva már nem volt lázam, csak hőemelkedésem, viszont annyira fáradékony voltam, hogy jóval magasabbnak éreztem, amikor kiengedtek pár órára a lányom ovis ballagására, meg újabb két nap múlva is hazaugrottam kicsit, két adag között, de visszafelé már vártam, hogy befeküdjek az ágyikómba. A kórház egyébként elfogadható volt, bár két napig nem zuhanyoztam, mert eléggé taszított a zuhanyzó, no meg a branül a karomban sem volt túl kényelmes. A betegek egy kivételével változtak, voltak az elején izgalmas pillanatok, meg érdekesek, de akkor még túl beteg voltam, hogy bármi is zavarjon, ráadásul meghallgatva a szobában fekvőket, nekem kutya bajom sem volt, hozzájuk képest. Egy sima vesemedence gyulladással gyakorlatilag bent sem kellett volna lennem – ha a kísérlet nem írja elő a 8 óránkénti becsorgatást – az egyik éjjel 2-kor volt. A nővérkék között akadt normális is, de volt, akit rövid úton tanácsoltam volna el, nem értem, miért szívatja avval magát is, hogy nem hisz nekem. Az egyik éjjel kirántottam a branült, de visszament a helyére látszólag legalábbis, én éreztem, hogy nem jó helyen van, szóltam is a nővérkének, mielőtt elkezdte folyatni az antibiotikumot, aztán amikor csepegett befelé, akkor is mondtam, hogy nagyon csíp, tökre nem ilyen volt eddig, ő meg mint aki jól végezte dolgát, elment. Max 2 perc múlva visszahívtam, mert látványosan elkezdett feldagadni a branül melletti részen a bőröm, tudni lehetett, hogy totál véna mellé megy a cucc. Erre még ő bosszankodott, hogy most át kell raknia – bosszúból visszatette oda, ahol előtte 2 napig volt, és totál be volt gyulladva az egész vénám már – azóta sem tudom, csak sejtem, hogy mitől: szerintem mellékhatásként az összes eremmel történt valami, amitől megkeményedtek, elvesztették rugalmasságukat, mert egyre jobban fájt a branülök helye, ráadásként még a lábamon a vádlimban lévő vénák is (ha jól érzem, csak a felszíniek, de nyilván az összes eremmel van valami, ami nem teljesen normális). Ez a mellékhatás még mindig tart, bár mintha javulna a helyzet, de nem nagyon merem terhelni a lábamat, mert nem akarok nagyobb bajt. A dokik mit mondanak erre: nem is hallott még ilyen mellékhatásról – pedig a kórházban már nyolcan is részt vettek ebben a kísérletben, azaz 4 kapták azt a szert, amit én - , van, hogy begyullad egy-egy véna, vagy kis fertőzés, de akkor csak egy helyen, nem az összes branül behelyezési ponton, vagy esetleg nem bírom a műanyag csövet, ami vagy 3 cm mélyen bent van az érben...Ez lehetne magyarázat egy-két tünetemre, de arra nem, hogy egyre nehezebb volt berakni a branült, egyre jobban fájt, akkor is, ha teljesen új helyre tették (egy nővérkével tetettem át mindig, ő is érezte, hogy nehezebb betenni, el is hitte, hogy marhára fáj – cserébe én elhittem, hogy nem az ő hibája volt, hogy szétrobbant egy vénám, még mielőtt használatba került volna, simán a branültől). Ennyit az ereimről. :) A másik mellékhatás sokkal érdekesebb, azóta sem tudtam utánanézni, az orvosok persze alapjáraton hülyének néztek érte: észrevettem, hogy nem érzem sem a hólyagom , sem a gyomrom feszülését...ez így talán furán hangzik, de ez avval járt, hogy sem az éhséget nem éreztem rendesen, sem azt, ha tele volt a gyomrom, sem azt ha pisilni kellett. Megtippelni sem tudtam, hogy mennyi lehet a hólyagomban. Bizonyos mennyiségű elfogyasztott innivaló után automatikusan mentem pisilni...:) Enni órára, meg adagra ettem. Olyan érzés volt enni, mintha megrágnám, lenyelném, és eltűnne a kaja valahol hátul a süllyesztőben. Étvágyam volt, ha sokáig nem ettem még a termelődő savat is éreztem egy kicsit, de azt, hogy üres a gyomrom, azt nem. Tök fura volt, mára már javult a dolog. :) A pisilés dettó: ha sokáig nem mentem ki, akkor sem a feszülést éreztem, hanem azt amikor már a záró körgyűrű feszült, azaz akkor már pár percen belül el kellett menni, ráadásul fekve kisebb a nyomás a záróizomzaton, tehát felállásnál éreztem meg jobban. :) Nem tudom, valaha, valaki tud-e ezzel az információval valamit kezdeni, de nekem biztos érdekes lesz visszaemlékezni, ha évek, vagy ahogy a memóriámat ismerem: hónapok múlva visszaolvasom majd ezt a bejegyzést. :)
A doki annyit mondott erre, ha nem kell pisilni, akkor ne menjek, ha nem vagyok éhes ne egyek. Anyukád...

A lelki háttér – merthogy ebben jobban hiszek: igen, rám fért már egy hét katatón bámulás, szép volt a függöny. Tényleg. A szemközti fal nem volt szép, de megnyugtató zöld színe volt.:)

Ez már nem is depi... :)

Aki hadilábon áll önbizalom terén, ne menjen ruhát vásárolni!
Ezt sikerült ma megtanulnom. :)
Az egy kicsit hosszabb történet lenne, hogy jelenleg miért is nincs önbizalmam, azt viszont simán el tudom mesélni, hogy hogyan lettem egyre kövérebb, narancsbőrösebb, és öregebb kb fél óra alatt egy próbafülkében.

Reggel két időhöz kötött program között volt időm beugrani a közelben lévő turiba, és már napok óta (mióta kitört a nyár) azon szenvedtem, hogy nincs egy "felkapom és jól érzem magam benne" ruhám .Illetve egy van, de azt még én is kevésnek érzem néha, holott alapvetően "nadrág+póló"-s nőszemély vagyok. Tehát besétáltam, végignéztem a ruhákat, kiválasztottam 16 db, méretben jónak tűnő és színre,mintára is tetsző darabot, majd bevonultam a próbafülkébe. Ez volt az a pont, ahol hibáztam.
Első ruha: térd alá érő, lenge, rózsaszín csoda. Felveszem: tök jó rám, kényelmes is.
Tükör: előlről okés, oldalról "áááá, vastag a karom" (ezen továbblibbenek, mert mondjuk izmosnak is lehet nevezni), hátulról "ááá, hogy néz ki a könyököm???"
Leveszem, de azért félreteszem arra az oldalra, ahol esetleg még egyszer átgondolom majd - mégiscsak egy szép és kényelmes ruha.
Második ruha: khakizöld, pamut A vonalú, kicsit fodros aljjal. Olyan helyeske...Felveszem: kényelmes.
Tükör: szemből: "ááá, hogy néz ki a térdem???", amúgy is rövid, ennyire rövidet legfeljebb kétévente veszek fel, akkor is csak harisnyával; oldalról "a karom", hátulról "a könyököm", meg persze: rövid. Kuka oldal.
Harmadik ruha: királykék-világoskék, lenge, térd alá érő, kicsit talán nem az én stílusom, de próbálkozom. Felveszem: kicsit szűk vállnál (izmos vagyok :D).
Tükör: elölről: határozottan fura, de meglehetne szokni, oldalról egész jó (nem néztem a karom, különben is kicsit hosszabb volt az ujja, mint az előzőeknek), hátulról" könyököm.
 Negyedik, ötödik, hatodik, stb ruha: mindenféle színes, kényelmes, ám tükörből nézve túl rövid, túl ujjatlan, túl kivágott, túl szűk, túl, túl, túl...

Az a baj a próbafülkékkel, hogy túl kicsik, túl közel van a tükör, túl világos van. Ráadásul ha benntöltünk 3 percnél többet, akkor óhatatlan, hogy az ember akkor is belenézzen, amikor ott ácsorog egy szál bugyiban, meg melltartóban. Na ez sem önbizalom építő! A fenekem nagy, a combom vastag, a narancsbőröm visszataszító, ráadásul nincs semmi színem, ami takarna bármit is. Kövér vagyok és öregszem. A térdemen már észrevettem régebben is, hogy "fura", furán lóg rajta a bőr, pont mint a könyökömön. Ha híznék lehet, hogy ez a bőrlógás elkerülhető lenne! De már így sem mertem kimenni a próbafülkéből, hogy messzebbről is megnézzem magam a ruhákban, mivel túl szörnyű voltam közelről.

Végül sikerült kettő ruhadarabot kiválasztanom: egy fekete rugalmas hosszú szoknyát, éééééss...tádám: egy fekete hosszú, rugalmas anyagú ruhát. A ruha ujjatlan, ezért majdnem maradt, de birkózó-hátú (asszem így hívják, mindenesetre olyan, aminek a karkivágása a lapockát is látni engedi), talán a vállam majd elvonja a figyelmet a vastag karomról és a lógó könyökömről, legalábbis ezt beszéltem be magamnak, ezért maradhatott.
Ahhoz képest, hogy valami vidám, színes, lenge nyári rucit szerettem volna magaménak tudni, megint sötétítettem a ruhatáramat - már lassan nem látom mi van a szekrényben, mert minden fekete, amit hajlandó vagyok felvenni. Áááá, nem, néha nem nézek tükörbe a próbafülkében. :D

Miután kiválasztottam a szerencsés hazaviendőket, visszabújtam a farmerem és a jó nagy pulóverem biztonságos védelme mögé, és kisétáltam a próbafülkéből...Nem tudom, mások milyen arányban veszik meg a felpróbált cuccokat, én szerintem az eladók réme vagyok, bár ez egy turiban nem olyan ciki. (még egy pont a turi javára, az ára, az egyedi darabok, és a nem kínai minőség mellé)

Este felpróbáltam a hosszú ruhát, mert meg kellett egy kicsit varrni a vállánál (nem elszakadva volt, hanem valaki bevarrt a pánt részéből, de elég csúnyára sikeredett, ezt javítottam ki), gyermekeim elaléltak  a gyönyörűségtől/ rá akartak venni, hogy filmet nézhessenek. :) A szoknyára azt mondta a legnagyobb, hogy "olyan anyás", ez akár jót is jelenthetne, de a szájából, csak az öreg szinonimájának hangzott. De nem tört le, mert baromi kényelmes, és sok mindennel felvehető. :)

A gyerekekről nem tudok mit írni, mert iszonyatos a káosz, ami körülvesz engem, ezáltal őket is. A felépített szabályaim, megszokott kis életünk (milyen idillinek hangzik, pedig régebben sem volt fenékig tejfel az életünk) felborult teljesen. Ettől, meg mástól is, kicsit sem vagyok a nyugalom szobra, a toleranciám végéhez közeledik. Már érzem a zakkantság jeleit. Anyut változatlanul imádom, baromi sokat segít, de neki sem tesz jót az én kiegyensúlyozottlanságom. A helyesírás-ellenőrző szerint nincs is ilyen szó! :D
Marhára nyöszöröghetnékem van, de egyrészt nincs olyan barátom, akit mindenféle rosszérzés nélkül traktálnék, másrészt nem szeretek panaszkodni, harmadrészt, ha elképzelem, hogy valakinek el kezdem sorolni a bajaimat, akkor kb a harmadik mondatnál már én is unom. Megpróbálok címszavakban nyöszörögni: nincs pasim, nem szexeltem ezer éve, a gyerekek apukája meg van kattanva, és nem ezért, de talán összefügg, azt gondolja, hogy ha egy hónapban egyszer 3 napra elviszi őket, akkor az okés, főleg, ha még egyszer-kétszer hétköznap is eljön 2-3 órára (a legnagyobb kap még 2 napot egy hónapban külön is, de ez már túl jól hangzik), emellett "könnybe-lábasztóan" (ilyen szó sincs) büszke, hogy felvették a legnagyobbat. Örülök neki, hogy ő is érzi, amit én. Anyut nem ecsetelem, mert igazságtalannak érezném, ha szidni kezdeném, de azért néha kiakadok rajta is. Még: három hete egyfolytában anyák napjára, meg szülőire mászkálok (volt olyan nap, amikor három helyen kellett volna lennem egyszerre). Ráadásként legnagyobbat múlt hét hétfőn hazaküldték a suliból, mert hányt. Egy hétig mindennap orvoshoz járkáltam vele - -semmi baja, csak nem hagyta abba hányást, ezért elküldték vizelet, vér vizsgálatra, ekkor találtak nála vmit, majd a következő ellenőrző vizsgálatnál más vmit. Ki lett beteg?: én - ezért is vagyok most fent,mert nem bírtam aludni. 
Azt hiszem, most valahogy túl sok "anyai" feladatom van, és én az öt törpe ellenére nem tartom magam "ősanyának", szeretek nő is lenni, meg csak úgy ember is, de most eltolódott az arány. Ettől is szenvedek egy kicsit...
Ennek megfelelően a gyerekeim is hisztisek, ellenkezőek, kibírhatatlanok. De imádom őket, és ez néha akkor is eszembe jut, ha rájuk nézek. :)
Ja, és persze, a mai nap abszolút favorit nyöszörögtetője: kövér vagyok és öreg.

A hatalmas olvasótáboromnak üzenem: amúgy jól vagyok, minden rendben, máskor is szoktak ilyen gondolataim lenni, legfeljebb nem blogolok róla. :)
A tanácsom, hasonló szenvedő embereknek: csinálj úgy, mintha nem estél volna atomjaidra, akkor előbb-utóbb rendbe jön minden. Legalábbis eddig mindig így volt, nagyon remélem, hogy most is így lesz. :)
Bocs a helyesírási és fogalmazási hibákért, de túl hosszú lett a bejegyzés, majd kicsit később átnézem!

Költözés, tegnapi jó hír :)

Megint költöztünk...és még kettő vár rám szeptemberig. Nem annyira élvezem, de talán szeptembertől már jobb lesz. :) Közben legalább kikukázom a felesleges dolgokat. :) A saját cuccaimmal könnyen haladok, de  a törpék számomra feleslegesen tárolt, szeretett, időközben totál elfelejtett, de ha előkerül, újrafelfedezett, és most már ragaszkodást kiváltó ez-az-ai, némi ellenállást fejtenek ki a dobozok iránt. Szerintem 90%-uk kuka lenne, de ha megkérdezem őket, akkor az utolsó kavics, faág, rajz is a visszük kategóriába sorolandó...Köztes megoldás: egyrészt megadok, egy számomra elfogadható mennyiségi korlátot, amit a válogatásnál be kell tartaniuk; másrészt én válogatok, mi az, amiről hajlandó vagyok elhinni, hogy emlékezni fognak rá, hogy kell nekik, és emlékezniük is érdemes. Ettől kicsit könnyebb, de azért nem sokkal. :)
Kb 20 nm-re bepakolni, ami két hónap alatt kellhet, nem egyszerű, de már látom a végét, már csak néhány kicsomagolatlan, el nem rámolt dolog maradt. :)

A tegnapi hír: a legnagyobbat felvették a Fazekasba! :) A történet régebben kezdődött, merthogy nem igazán szeret iskolába járni - annak ellenére, hogy jól tanul - , nem egy közösségi emberke, ill a rugalmasságával akadnak gondok, azaz irányítani akar, de ahogy nő, az osztálytársai között egyre kevésbé népszerű a tudásvágya, és az, hogy gyakorlatilag még mindig komolyabb tanulás nélkül szinte kitűnő (egy -egy négyes be szokott csúszni a bizonyítványába, de mindig másból). Jó alkalomnak tűnt a Pestre költözés, de az a suli, ahova jár, illetve inkább az osztály nem vált be, részben annak köszönhetően, hogy sikerült az iskola legrosszabb (tanulmányi és magatartási szempontból is) osztályába kerülnie. Ezért körbenéztem 6 osztályos gimik terén, többen a Fazekast ajánlották, így oda is beadtuk a felvételire való jelentkezést - akkor még nem tudtam, hogy évek óta vezet a legjobb középiskolák rangsorát. A készülést nem vettük túl komolyan, néhány régebbi felvételit megcsinált, de nem érezte különösebben a miértjét, hiszen eddigi tapasztalata szerint, semmi szüksége nem volt  a tanulásra, gyakorlásra. Ezen elmélete az írásbeli eredményének kézhez-kapásakor megdőlt. :) (én örültem, mivel minél hamarabb rájön arra, hogy nem elég ha jó feje van valakinek, hanem munkát is kell beletenni, annál jobb.) Nem sikerült jól, a szóbelire nála kevesebb pontszámmal csak két embert hívtak be, gyakorlatilag csak matematikai esélye volta bekerülésre. Amikor kijött a szóbeliről, azt mondta, hogy szerinte jól sikerült; kérdezgették az olvasmányélményeiről - sokat olvas, leginkább nem ifjúsági irodalmat (Asimovot, Rejtőt, meg mindenféle egyebet), és ha felnőttekkel kell beszélgetnie, akik ráadásul rá kíváncsiak, akkor elemében szokott lenni. Ennek ellenére, nem sok reményt fűztem a bekerüléséhez, mert nagyon hátulról indult az írásbelinek "köszönhetően". Pár hét múlva kijött egy pontszám lista, ami még nem a felvételt hirdette ki, de számolgatni lehetett. Egyszerre két osztályba lehetett felvételizni (matek és általános szak), s mivel többen is mindkét helyre beadták, ráadásul más képlettel számolták ki a két osztályba a pontszámokat, csak a nagyon egyértelmű helyen lévőket lehetett biztosan tudni. Ahogy én számolgattam, ő nem került be, bár tudtam, hogy van egy ismeretlen tényező: ki hányadik helyen jelölte be a gimit. Április közepére lemondtunk arról, hogy felvették, nem gond: majd 8.-ban újra megpróbálja, többet készülve. Szerencsére hetediktől az eredeti iskolájában van egy tehetséggondozó program, miszerint az évfolyamból a legjobb 15 gyereket külön csoportba teszik, és csak a készségtárgyakat tanulják az eredeti osztályukkal együtt - ezt jó ötletnek tartom, úgy gondoltuk ott is jó helyen lesz a további 2 évre. :)
És tegnap, ilyen előzményekkel, megérkezett a levél, hogy felvették. :) Még mindig kellemes borzongás jár át, ha leírom, hihetetlenül jó érzés! :) Egyrészt tudom, hogy magának köszönheti, mert a szóbelin mutatott olyat, ami a felvételiztető tanárnak (úgy sejtem a leendő osztályfőnöke) nagyon tetszett, másrészt némileg nekem is jelzés, hogy amit az első hat-hét évben kapott otthon - akár nevelés, akár a beszélgetések, meghozta a gyümölcsét, látható eredmény formájában is. :) Persze, a saját hiúságomat legyezgetem evvel, de jó érzés. :) Eszembejutnak az ellendrukkerek: egyszer közölte velem egy idősebb házaspár, hogy attól, hogy nincs tévénk, le fog maradni az iskolában (akkor ment elsőbe), mert egy rakás információ nem jut el hozzá. Pfff...valójában azt hiszem, ettől olvas, és ettől nem szédíti meg a média :)

Na, ezt most tovább nem részletezem, inkább kicsit visszatérek az érzéshez, amit kiváltott. Imádom a gyerekeimet, sok örömet okoznak, de a büszkeségnek ezt a formáját, ami olyan torokszorító, majdnem sírós-boldogságot okoz, ezt ritkábban érzem. (amikor a legnagyobb magyar bajnok lett, az én tanítványomként, vagy amikor a második először futott 10 km-t versenyen az ilyen volt.) Nem mondom, hogy ezekért az élményekért éri meg anyának lenni (mert a kisebb, ám cserébe sűrűbben előforduló "jutalmak" miatt is megéri :) ), de számomra nem megszokott, hogy boldogságot okozzon valaki, szinte tőlem teljesen függetlenül, nem belőlem eredve. Büszkeség, meghatódás...

Tegnap fél órát sétáltam egyedül a Duna-parton, hogy elmerülhessek ebben a jóban. :)

Jóóó... :)

Csodaklassz szombatom volt, kirándultam (másztunk egy kis hegyet), úsztam, aztán még egy pohár sör is belefért... :) Nagyon jó idő volt, csupa olyan dolog, amit szeretek csinálni. A társaság is jó volt (kaszkadőr edzésre kezdtem járni, és velük voltam. - Fiatalok, helyesek, csinosak, kedvesek. :) )

Ééés...
Vágy van...igazából nem is a pasi a lényeg, hanem , hogy mit kezdek evvel az érzéssel. Szeretek érezni, de nem vagyok oda a bizonytalanságért, amit az egymás felé indulást jellemzi. Szeretem, ha viszonylag gyorsan kiderülnek a dolgok...leginkább az, hogy mi valós abból, amit érzek. :))
24 éves korom óta egyetlen szabály van, amit szeretek betartani pasikkal kapcsolatban - tulajdonképpen minden másra is igaz lehet - , "Állj ellen, amíg ellen tudsz állni!" Nem arra gondolok, hogy ellenállni valakinek, hanem, hogy ellenállni a bennem felbukkanó/feltörő vágynak. Az utóbbi időben szerencsém is volt; olyan pasikkal hozott össze a sors, akik ellenálltak helyettem. :D Hiszek a szinkronitásban, azaz nem hiszem, hogy igazi lehet egy olyan érzés, akár vágy, ami csak az egyik emberben éled fel. Persze, ettől még lehet érezni, "nem valódi" érzéseket is, csak tudni kell, hogy hol a helyük - szerintem: amíg jót hoznak az életembe: maradhatnak.
Szeretek érezni - pedig alapvetően nem vagyok egy túl érzelmes típus -, de energiát adnak az élethez...akár az úgynevezett negatív érzelmek is. Pl.: Mindig van valaki az életemben, akit "utálok" - általában messziről, mert a túl gyakori találkozás nem tesz jót a negatív érzelmeimnek, akkor már ártani kezdenek - nekem, belül - és teszek érte, hogy ne rontsák el a napjaimat, az életet. Tehát: mindig van valaki, akit messziről szidhatok, kiélhetem a negatív érzelmeimet rajta keresztül, úgy, hogy nem ártok senkinek. Alapvetően azt gondolom, hogy az ember saját magának árt a negatív érzésekkel, és nem a másiknak, de az ilyen "messziről" esetben, még nem vettem észre, hogy visszaszállna rám, inkább csak kellemes érzés szokott lenni. :) Hozzátenném, nem utálkozom teljesen komolyan, nem kívánok soha rosszat senkinek ilyenkor, csak kimondom, ami a véleményem, tudva azt, hogy egyoldalról szemlélem a dolgokat (szerintem, néha megengedheti magának az ember, hogy ne legyen objektív, toleráns és megértő. :) )

A pozitív érzelmek pozitív hatásáról pedig gondolom, nem kell kiselőadást tartanom. :) Feldobott vagyok, energikus, és tettrekész. :)

Még egy, sajnos nem pontos, Márai idézet, amit szeretek:

Minden cselekedetemnek tudom következményét, minden vágyamnak vállalom következményeit.
Ha valaki megtalálja a pontos idézetet, annak előre is köszönöm, ha megírja nekem! :)

Ja; azt hiszem, valamiért berágott rám a laptopom, és kipurcant...:(
Már egy hete... lehet, hogy rendbe lehet hozni..., majd kiderül - már kértem telefonos segítséget. :D

Kieg: 2012.04.
Totálciki, hogy csak most vettem észre:
Az idézet nem Márai, hanem Cseres Tibor!

Felelősség, bizalom, hatalom

Egy facebook post kapcsán támadt most kedvem írogatni, amely így szólt: "A hatalom szégyen".

Nem kedvelem az általánosításokat, mint ahogy a közhelyeket sem. Nem azért, mintha nem lenne bennük igazság, hanem azért, mert jellegüknél fogva nem lehetnek igazak. Játék a szavakkal... izgalmas két szót egymás mellé tenni, és figyelni, mi lesz belőlük, de számomra ez csak játék lehet, mert mindig van másik oldal, mindig van árnyaltabb kép.
Lehet szégyen a hatalom, sőt talán még avval is egyetértek, hogy egy utópisztikus társadalomban teljesen igaz lenne ez az állítás, de nem élünk tökéletes társadalomban. Szerintem nem csak a társadalom nem tökéletes, hanem a társadalmat képező emberek sem.

A hatalom az, amikor a hatalmon lévő saját akaratával befolyásolja a többiek akaratát, illetve cselekedetét, leszűkíti lehetőségeit. Lehetnék nagyon emberbarát, és mondhatnám, hogy mindenki tudja, hogy neki mi a jó, de nem így gondolom. Az emberek nagyrésze nem nő fel "felnőtt" korára, ezért éppúgy irányításra szorul, mint a gyerekek. Az már az irányítón múlik, hogy hogyan és mire használja a hatalmát. Meggyőződésem, hogy lehet jól élni a hatalommal. Felelősséggel dönteni, akár mások helyett is, csak akkor lehet, ha hatalommal ruháztak fel - ez pedig már bizalmi kérdés is. Bármekkora közösségben, csoportban szükség van olyan "vezetőkre", akik akár mások helyett is vállalják a felelősséget, ehhez viszont hatalomra van szükségük, különben működésképtelenné válik a rendszer.

Hatalom, felelősség, bizalom...hatalmat adok valakinek a kezébe, akiben megbízom...ezért a bizalomért cserébe felelősséget vállal a döntéseiért, és a döntései következményeiért...a bizalmat s evvel együtt a hatalmat is vissza lehet vonni, de akkor ennek a következményeit is vállalni kell.

Nem akarok túlságosan belemenni ennek boncolgatásába, mert nagyon hosszú bejegyzés lenne, inkább csak leírtam, ami eszembe jutott, gondolja mindenki tovább... :)
Talán még fontos számomra, hogy olyan emberek vállaljanak felelősséget másokért (vagyis kapjanak hatalmat), akik a saját életüket is felelősen irányítják azon a területen. Neeem, nem várom el, hogy mindenki, mindenben tökéletes legyen! :)))

Külcsín - belbecs

Eltartott egy darabig, amíg döntöttem a mai bejegyzés témájával kapcsolatban, egész pontosan arról, hogy megírjam-e, de mint lejjebb kiderül, a szégyenlősségemet legyőzte a megosztani akarásom. Máshova is le tudnám írni, hogy magamnak megmaradjon, de mivel abban bízom, hogy esetleg valaki jól szórakozik majd olvasás közben (talán még „kap” is valamit), ezért végül a blogom lett a sztori mesélés színtere. :)

Most, hogy kellőképpen bevezettem, mindjárt kiderült, hogy nem egy óriási volumenű dologról van szó. :)
Épp zuhanyozni készültem, amikor a lányom odaállt mellém és kedves, őszinte hangján megszólalt:

• Szép a cicid.
  Épp megköszöntem/hárítottam volna a dicséretét, mire ő folytatta gyermeki szókimondással:

• Szépen lóg.

Nem tudtam nem vigyorogni a kiegészítésén, de megköszöntem, és arra gondoltam, hogy afrika egyes törzseinél mindenki így gondolná (bár lehet, hogy oda még nem elég nagyok, és nem a köldökömnél lógnak – na tessék, az ottani szépségideált se nekem találták ki. :) ). A zuhany alatt tovább gondolkodtam a dolgon. Muszáj volt elhinni neki, amit mondott, hiszen ártatlan és tiszta, semmi érdeke nem fűződött a bókhoz. Remélem, nagyobb korában a saját testével is ennyire elégedett/ elnéző lesz, mert az jó alap ahhoz, hogy se evési zavarai, se felesleges önostorozó gondolatai ne legyenek. Én nagyjából elégedett vagyok a külsőmmel, ami nem azt jelenti, hogy „tyű, de csodálatos”-nak látom magam, de egyik testrészemet sem látom taszítónak, sőt, van amelyiket kifejezetten szeretem. :) Persze, öt törpe után, nyilván találna javítani valót rajtam egy plasztikai sebész (igazság szerint, én is), meg talán egy agysebész is :D, de ha nem lenne horribilis ára, akkor sem feküdnék kés alá, mert nem tudom elképzelni, hogy valami magamon azért tetsszen, mert „szebb”, mint az eredeti. Elismerem, hogy szép ciciket lehet már csináltatni, meg tök jó, ha az embernek kisebb az orra, mint a Gellért hegy, de nem hiszem, hogy tartós boldogságot, vagy kiegyensúlyozottságot lehet kapni a barbiebaba külsővel. Nem mondom, hogy nekem 65 kg felett nem kezd el sustorogni a fülembe a „jóindulatú” kisördög, de arra már egy ideje rájöttem, hogy jobb kitenni a szűrét, mint hallgatni rá, mert amint érdekelni kezd, amit mond („Láttad már a feneked hátulról?” vagy „Na, ez a nadrág se megy fel a combodra! "), azonnal éhesebb leszek, illetve ehetnékem támad a nap bármilyen szakában – ergo: csak rosszabbodik a helyzet. Míg, ha sikerül kiiktatni a fejemből, akkor a., jól érzem magam, úgy, ahogy vagyok; b., lemegy néhány hét alatt a pár kiló felesleg, észrevétlenül, ahogy felszedtem.
Az a véleményem, hogy a nők azért foglalkoznak annyit a külsejükkel, mert a belsejük kevésbé látszik, és lényegesen könnyebben „takargatható”. Sokkal több nőt hallani panaszkodni a súlya miatt, mint valami jellemhibája vagy nem túl előnyös tulajdonsága miatt. Ezért nem is működhet Lázár Ervin Csodapatikája. Nem gondolom, hogy nem számít az első benyomás, mert de, ugyanakkor soha nem választ az ember súly vagy kinézet alapján barátot. (Lehet, hogy van, aki igen, de azokat az embereket szívesen kihagyom az életemből.)
Lehet, hogy az a megoldás, hogy elfogadjuk a külsőnket, s ha ez meg van, akkor már jöhet a lényegesebb: a belsőnk elfogadása, vagy ha ez nem megy tiszta szívből, akkor „megmunkálása”. :)

Nincs címe

Az előző bejegyzés majdnem egy egész délelőttömet igénybe vette, ennek kapcsán elkezdtem azon gondolkodni, hogy: oké, hogy kikapcsol az írás, meg fel is tölt, de megér-e ennyi időt. Sikerült lebeszélnem magam a naponkénti blogírásról, mondván "sokkal fontosabb, hasznosabb dolgot is tudok csinálni ennyi idő alatt". Majd a következő napon végigaludtam a délelőttöt - éjszaka is aludtam, nem arról volt szó, hogy pótolnom kellett valamit, hanem arról, hogy fáradt voltam...fogalmam sincs mitől, mert nem csináltam semmi különöset előtte, és nem lettem beteg utána (tehát nem annak az előszele volt). Mostanában már nem csinálok különösebben lelkiismereti kérdést az alvásból, ha úgy jön ki, akár napközben is engedélyezek magamnak pihit, de azért most felmerült bennem, hogy ez lenne-e az a "fontosabb és hasznosabb dolog", amit tehetek/tennem kellene blogírás helyett. :)

Ma meg a nagy takarítási rohamomban kiporszívóztam a laptopomat - ennek köszönhetően most a d és a 4 gomb totál kijött, és még nem találtam magamban azt az ént, aki hajlandó visszabogarászni. :( Még mielőtt kiestek (még jó, hogy nem szívta fel a porszívó :) ), felmerült bennem, hogy a gombokat ki kellene szedni és alatta is kiporszívózni...már nem szeretném. Maradjon koszos. :)

A takarítási roham annak köszönhető, hogy kb egy hete tudom, hogy hónap végén ki kell költöznünk az albérletből, ezért már azon vagyok gondolatban, hogy pakolni kellene, apránként, hogy ne a végére maradjon minden. Na, mióta ez a fejemben van, azóta nem hogy nem dobozolok, hanem még a napi pakolászáshoz, takarításhoz sincs kedvem. :( Ezért óriási méreteket kezdett ölteni a kupi - mára lett elegem belőle, így nekiálltam. :) Még közel nincs vége - bár azt hiszem, vége nem lesz, legfeljebb,ha már elköltöztünk. :)

Már kétszer is voltam kaszkadőr edzésen, egész izgalmas! :)
Nem bánnám, ha az ízületeim 15-20 évvel fiatalabbak lennének, mert akkor nem érezném magam edzés végére hikomatnak. :)) De mindent összevetve; megéri. :) Ma már alig sántítottam, pedig tegnap hazafelé még elég furán jártam. Az edzésen persze, nem mutattam, mert milyen kaszkadőr-jelölt az, aki a bemelegítéstől kezdve nyavajog. :)) Gondolom, majd belerázódom, avagy megjön az eszem és rájövök, hogy talán kicsit elkéstem evvel dologgal már. :)


Na ennyit most, mert lassan nő itthon a népsűrűség, akkor meg nem az igazi blogot írni! :))

Babázás okosan - spórolós trükkök szülőknek

Megint egy teszveszes bejegyzés, ha már van feldobott téma, kihasználom. :)

Utólag látom, hogy mennyire hosszú lett, csak akkor lesz türelmed végig olvasni, ha érintett vagy a témában - ha most vársz babát. Viszont ezt a bejegyzést kifejezetten kismamáknak is szántam! :)

Olvastam néhány verseny-bejegyzést a témában, én próbálok olyasmit írni, ami inkább a hozzáállást fejti ki, mint a konkrét dolgokat. Tekintve, hogy a legtörp is 4 éves elmúlt már, nem mostanában babáztam (ám az elmúlt 12 és fél év alatt ötször), meg aztán: szerintem konkrét listát egyszerűbben találni a neten bárhol, mint segítséget az általános elvekhez, amiket szerintem ki kell alakítani a mai világban ahhoz, hogy ne azt érezze az ember, hogy semmire nincs pénze. Szerintem sokkal jobb érzés azért nem megvenni valamit, mert meggyőződésem, hogy nincs rá szükség, mint azért, mert nem elég rá a keret - még ha ez utóbbi is igaz sok esetben.

Körülbelül tudja az ember, hogy mennyi pénzt tud szánni egy baba érkezésekor a szükséges dolgok beszerzésére - esetleg a rokonokat, barátokat is be lehet tervezni egy-egy kisebb kiadásnál. (Szerintem nem ciki megmondani, hogy mondjuk ne ruhácskát hozzon az újszülöttnek, hanem egy csomag pelust, vagy egyebet. De ha ragaszkodik a ruhához (mert azért valljuk be, nőként azt a legjobb nézegetni, kiválasztani :) ), akkor kérjük meg arra, hogy nagyobb, mondjuk 68-as, 74-es ruhát hozzon, ami ugyan nem kell rögtön, de a nagyobb méretekre hosszabb ideig lesz szükség, így több is kell belőle, meg talán többször is lesz a babócán egy-egy ajándékba kapott, szebb rugi.)

Ha meg van az összeg, amit a babára/anyára tudunk szánni, akkor következhet egy lista, azokról a dolgokról, amik biztosan kellenek majd. Nagy vonalakban kiindulhatunk abból, hogy az első fél évben mit csinál egy gyerkőc: eszik, alszik, sír, pisil..., büfizik. Tehát: kell cumisüveg - ideális esetben (és miért ne gondolnánk, hogy minden rendben lesz :) ) vizet, esetenként; anyuka távollétében; lefejt tejet kap benne (új - szerintem elég a kisméretű, ha mégsem, később is ráérünk nagyobbat beszerezni). Kiságy, vagy egy családi ágy, amin akkor is biztonsággal ott tudod hagyni, ha nem vagy mellette (én az együtt-alvás híve vagyok, a témában itt olvashatsz ). Az alváshoz, még ha együtt alszotok is, kell a babának egy kis takaró, kis paplan. Ha sír, valahogy meg kell vigasztalni - a vigasztalások nagy része nem kerül pénzbe, de azért van, ami igen, és sokat segít a fáradt anyukának: hordozókendő, vagy babazsák (én imádtam mindegyiknél, szerintem a babának is jó ringatózni rajtam, nekem is jó volt, hogy olyan, mintha megint a pocakomban lenne, de azért le lehet tenni, ha elfáradtam. :) ) A pelenkát nem tudod megúszni, muszáj. :) Én az eldobhatóra szavazok, de a legkisebb méretből ne tárazz be nagyon sokat, mert hamar kinövi. Szerintem anyakínzással felér, ha rögtön moshatót veszel, de ha ez az elképzelésed, tégy úgy. :) Én próbálkoztam a moshatóval, nem nekem találták ki, máshogy védem a környezetet, de tudom, hogy gazdaságos is hosszútávon, meg jó is a törpének. :) Az eldobható pelus márkájának kiválasztásánál érdemes próbálkozni mindenfélével - én eleinte mindig a 2 nagyobb márkából vettem, aztán pár hónap után, már megfelelt akár a dm-es, akár a tescoban kapható (nem a legolcsóbb, nagyon gagyi, azt ki se próbáld, ha nem akarsz bosszankodni, legfeljebb, ha óránként cserélni akarod a törpén a pelust, de akkor meg ugyanott vagy árban, sőt !) Ezek mellett még kell textil pelenka a feje alá - 15 darab mindenképp, ha nem akarsz egész nap mosni.

A többi dolog már a szülők miatt beszerzendő. :) Én alapvetően azt szeretem, ha valami, amit használok, az jól működik. Ez általában azt jelenti, hogy jó minőségűt érdemes beszerezni pl. babakocsiból, gyerekülésből, de itt ugyanaz az igaz, mint a játékoknál; nem kell feltétlenül újat, bőven megteszi a jó állapotban lévő használt is. Jó előre átgondolni, hogy mire kell a babakocsi: ha a harmadikon laksz és nincs lift, ne vegyél egy monstrumot, mert sokszor kell majd egyedül cipelned - és még a törpe is ott lesz. Bútorból olyat érdemes, ami később is használható - komóddá alakítható pelenkázó (amúgy én az ágyon, meg a földön pelenkáztam a három kisebbet, az első kettőnél még azt hittem, kell pelenkázó. :) ), ha kiságyat veszel, olyan legyen, amit 4-5 évig tud használni (szerintem akkor is, ha kistesót tervezel, mert addigra lehet, hogy rájössz, hogy mégis jobb együtt aludni a picivel. :) ) A szekrény pénztárca függő, a gyereknek teljesen mindegy hol tárolod a ruhákat, de számíts rá, hogy nem csak az aktuálisan hordott darabokat kell eltenned, hanem a már kinőtt és a még nagy ruhákat is. :)

A többi ketyere - bébiőr, légzésfigyelő, orrszívó, minttudoménmégmi, mindenkinek anyai érzéseire van bízva, én nem tartom szükségesnek. Ez nem azt jelenti, hogy ne fogadnám el, ha valaki ezektől érzi biztonságban magát, csak én nem gondolom, hogy nélkülözhetetlenek.

Vannak rokonaim, barátaim, akik használnak, ajánlanak olyan dolgokat, amiktől én idegenkedem, és látom, hogy így is, úgy is felnőnek a gyerekek. Azért szeretem, ha általam kedvelt embereknek van teljesen más véleménye ezekről a dolgokról és hasznosságukról, mert így nő bennem a tolerancia, elfogadom, hogy nincs egyetlen jó út. :) Persze, azért hozzátartozik, hogy valami közös azért van bennünk, talán az alapok: a szeretet fontossága, és az, hogy nem tárgyként kezeljük a gyerekeinket. :) Egyetlen kivétel van, amit semmiképp nem ajánlanék - bár a mérsékelt használatát még el tudom fogadni (minimálisra csökkentve a benne töltött időt, kb napi 10 perc) - a bébikomp, a káros hatásairól bárhol olvashatsz, nem untatlak. :)

A fürdést kihagytam...nagykádban is lehet gyereket fürdetni, de első gyereknél, vagy ha hideg a fürdőszoba, ajánlott egy kiskádat beszerezni (a kiadásokhoz képest nem egy nagy összeg, elég a legegyszerűbb is - nekem ufó-élmény volt az a fajta, amiben nem kell tartani a gyerkőcöt, mert ki van alakítva műanyagból egy ülésszerűség benne). Amíg meg nem tanulod pontosan megtippelni a vízhőfokot, addig elkél egy vízhőmérő is. :)

Krémek, egyebek: a gyerkőc bőre hétszer vékonyabb, mint a felnőtteké, tehát minden vegyi anyag könnyebben megy át rajta, ezért nem ajánlom a babafürdetők nagy részét egyéves kor alatt. A gyógyszertári fürdetőt előbb fel kell kicsit melegíteni a kezedben, különben merő ragacs az egész, de legtöbbször a sima víz is lemossa a "koszt" a gyerekről - hiszen még nem autószerelő. :) Én a törlőkendőt sem szeretem (ami nem azt jelenti, hogy nem is használtam, főként utazásoknál, vagy ha siettem.) , mert tele van mindenféle vegyi anyaggal az is (saját tapasztalat alapján jöttem rá, hogy mitől sír még jobban a kicsípett popsijú gyerkőcöm, ha a szenzitív bőrre ajánlott törlőkendővel törlöm le a popsiját - még jobban csíp! :( ) Ha csak tehettem mindig vízzel öblítettem le pelenkázásnál a törpe popsiját. Popsikrém az kell. :)

Babamasszázs muszáj! :) A kapható babaolajak nagy része ásványi olaj, erre egyes gyerekek érzékenyek - apró piros pöttyök lettek az első gyerkőcömön - ezért inkább napraforgó- vagy ha flancolni akarsz; olívaolaj, ha még jobban, akkor a mandulaolajat ajánlanám masszázsra. :) De semmiképp ne hagyd ki, nem csak a gyereknek jó, hanem a szülőnek is - apuka is csinálhatja! :) Olyan együttlét ez, ami kellemes és hasznos is, akár mozgásfejlődés szempontjából, akár együttműködés tanulása szempontjából. Rá kell hangolódni a gyerkőcre, élvezni kell az együtt töltött perceket - ha még nincs gyereked, hidd el, hogy ez nem mindig fog menni, de sírással, cipeléssel, ringatással, hasfájással töltött órák után jó érzés, ha valamitől mindketten megnyugodtok. :) (Sajnos, ez sem működik mindig. :( )

Gyorsan az anyukáknak beszerzendőkről: sok hálóing, vagy gombolós ill bő nyakú felső - a sok legalább 4-5 darabot jelent. Nekem hasznos volt a melltartóbetét is, egy csomag után tudni fogod, hogy használod-e, vagy sem - otthon el lehet nélküle lenni, de ha bárhova mész, akkor általában szükség van rá. Szoptatós gyógynövénytea - nem azért mintha anélkül nem lehetne szoptatni, hanem , hogy biztosan igyál eleget szoptatás alatt. :) Egyszer belázasodtam attól, hogy nem ittam eleget! :( Mellszívó, akár pumpa, akár gép, szerintem felesleges, de ha úgy érzed nem tudsz létezni nélküle, akkor vegyél (használt is teljesen okés, úgyis állandóan fertőtleníteni kell.) Azt ne felejtsd el, hogy a tejelválasztás akkor indul be jobban, ha sikerül szinte teljesen kiürítened a cicidet - ez géppel nem fog menni, mindenképpen meg kell tanulnod kézzel is fejni - jó esetben ritkán van rá szükség, a gyerkőc, ha hagyod, elintézi ezt a részt. :)

A szoptatásról is rengeteget tudnék írni, nagyon mellette vagyok, és úgy gondolom, hogy nagyon sokan önbizalomhiányból fakadóan nem tudnak szoptatni. Most csak annyit erről, hogy higgy a természet bölcsességében, az anyának azért vannak a mellei, hogy táplálni tudja a csemetéjét. Próbálj, úgy hozzáállni, hogy ne legyen kétségeid, akkor gondjaid sem lesznek. (Nem akarok senkit megbántani, aki nem tudja szoptatni a törpéjét - szerintem nehezebb nekik, mert a szoptatásnál minden bonyolultabb, időigényesebb, tehát tulajdonképpen többet tesznek a gyerekeikért, mint akik szoptatnak. :) Gyerkőc szempontjából meg - én úgy gondolom - mindegy, az immunrendszere, az anyához való kötődése ezer más dolgon is múlik! )

Az anyáknak jó tanács: aludj, pihenj, amennyit csak tudsz, semmi ne legyen fontosabb annál, hogy kipihend magad! Valószínűleg úgysem fog menni, de legalább ne törődj avval, hogy mások, vagy magad szerint is lusta vagy. Eljön majd az az idő, amikor muszáj rohangálnod a gyerkőc után! :)

Most nézem, hogy inkább könyvet kellene írnom, mert így is jó hosszú lett, és még annyi írnivalóm lenne! :)

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:

http://www.teszvesz.hu/bloggerverseny

Jelentkezz Te is!

Facebook nemzedék...

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódóan olvastam a napokban egy cikket, ami elgondolkodtatott. Változik a gondolkodásmódunk a digitális kultúra fejlődésétől, "digitális bennszülöttjeink" vannak... Az írásbeliség kialakulásánál is féltek az elbutulástól - a hosszútávú memóriánk teljesítménye csökkent is, hiszen nem kell annyi mindent megjegyeznünk, mint akkoriban, amikor még nem írtak le semmit. Talán pontosodott is a történések rögzítése, nem torzult (hacsak nem direkt torzították el) a családok, népek története, meg annyi minden más. Ha megpróbálom tárgyilagosan szemlélni a folyamatot, akkor láthatóan tényleg csak más lesz a világ, nem feltétlenül rosszabb. :) De be kell, hogy valljam, egy kicsit konzervatív a gondolkodásom ehhez, így azt hiszem, hogy szülőként a gyerekeimnél az a dolgom, hogy a folyamat átmenetét minél jobban elhúzzam, lassítsam. Nem tudnám elfogadni, hogy az ő agyukat már most másképp kell használni, de lehet, hogy evvel pont visszatartom őket a fejlődéstől. Ha belegondolok 60 évvel ezelőtt még a 20-as teljes szorzótáblát kellett megtanulni, nekünk már csak a 10-est, még pár év, és már nem is kell megtanulni, csak azoknak, akik matematikával foglalkoznak. Végül is hol kell a matematika? Mindenki rávágja, hogy a vásárláshoz kell...gondoljuk át: ma már általában sokkal több dolgot veszünk, mint amennyinek az árát még számolgatnánk..., ki nem fizetett még többet, mint kellett volna egy-egy nagyobb bevásárlásnál? Erre nagyrészt utólag jövünk rá, nem ott a boltban, fejszámolóművészként. Lehet, hogy erre tart a világ...mindennek a megszerzése, befogadása sokkal több energiánkat köti le, mint a birtokolt tudás, vagy tárgyak rendszerezése, feldolgozása. Számomra elég gázul hangzik, de csak azért, mert túl gyors a változás, és látjuk, hogy mi megy végbe, tenni ellene azonban nem tudunk...Illetve, talán annyit, amit említettem: a saját gyerekeimnél lassítom avval, hogy olvasásra buzdítom, gondolkodásra késztetem beszélgetésekkel, s talán maradi értékrendemmel sem ártok neki...majd kiderül - leírom, ha már szidnak! :)

Maci vs. Nintendo - mivel játsszon a gyerek?

Szerintem két dolog fontos, amikor az a kérdés felmerül, hogy mivel játsszon a gyerek. Az egyik, hogy ahhoz, hogy rábízhassuk a döntést az kell, hogy minél több dolgot ismerjen, amivel le tudja kötni magát - hiszen nincs választási szabadság, ha nincs miből választani. Ezért nem értek egyet, a "gyerek tudja, mi jó neki" szülői hozzáállással, ha ez a hozzáállás avval párosul, hogy a példa is a gép elé vezeti, és mást meg nem mutat a gyereknek a szülő, mert az "energia-igényesebb", pl. kirándulni menni, vagy odaülni mellé építeni valamit. A másik, hogy a szülő által károsnak gondolt dolgot szabályozni kell, különben részben kényelemből, részben megalkuvásból elszaladhat a ló a gyerkőccel, mi meg hagyjuk - ilyen esetben csak véget nem érő vitákat kezdhetünk újra és újra, ha mégis megpróbálunk eredeti elveink szerint hatni a gyerkőcre.
Én, szerintem szerencsés helyzetben vagyok, mert a gyerekeim vidéken, tanyán nőttek fel, így a szabad levegőn való játékot megszokták - szerintem ez kisgyerekeknél nagyon fontos, mert a mozgás, a természetben való játék adja a legnagyobb szabadságot. Egy fára felrakott hinta, vagy akár csak egy vastag kötél is nagyon jó szórakozás lehet, éppúgy mint egy gyermek kerékpár vagy egy gyermek motor. Kint a szabadban lehet leginkább megengedni neki, hogy azt csináljon, amit szeretne, és - ez már tapasztalat - ezért a szabadságért cserébe - egy könnyebben kezelhető gyerkőcöt "kapunk" a nap további részére. :)
A benti játékoknál szerintem kisebb gyerekeknél ugyancsak a mozgásos, ügyességi játékok játsszanak vezető szerepet. Leücsörgős időszakokban nálunk nagyon bevált a lego és a duplo. Leginkább azok a fajták, amiből bármit építhet, saját fantáziájából építkezve. A fiaim leginkább repülőt, űrhajót és az egyik gyerkőc egyiptom-mániájának köszönhetően; piramist szoktak építeni, a lányom pedig épületeket, házat szeret összerakni. Nagy favoritok még a fajátékok, főként az fa építőjátékok, és nem tudnám kihagyni a mágneses építőket sem (ezek az én kedvenceim is, mert általuk egy kicsit a fizikával is ismerkednek.) Reklámot nem akarok csapni egyik gyártónak sem, de 5 gyerekkel már nem kevés tapasztalatom van arról, hogy mit érdemes megvenni és mit nem. A jó minőségű játékokat, akár újat veszünk akár használtat, érdemes megnézni a teszveszen, hiszen ezeket 1-2 gyerek nem tudja tönkretenni, nagyon sokáig használhatóak.
Végül áttérve a számítógépes játékokra, én egy bizonyos kor alatt egyáltalán nem ajánlanám, de ez a legtöbb családban nem megoldható, hiszen példával tanulnak a gyerekek, és ma már vagy a szülők, vagy a nagyobb testvérek biztosan használják a számítógépet minden családban. A pici gyermek is látja, hogy az élet részét képezi a számítógép - ettől aztán a természetes kíváncsisága hajtja is felé. Az én véleményem az, hogy a gép előtt töltött idő ne menjen más, szerintem gyermekkorban hasznosabb tevékenységek, elfoglaltságok rovására. Ebből kiindulva nálunk az a rendszer, hogy a három iskolás gyerkőcöm felváltva játszhat reggel - ha magától felébred (ehhez időben le kell feküdnie! :) ), egy-egy reggel fél órát játszhatnak. Ez nekem többféle szempontból is bevált; nem kell könyörögnöm a felkelésért, felöltözésért (természetesen csak felöltözve, megmosakodva ülhet a gép elé), nincs ráadás idő, mert tudja, hogy indulnia kell iskolába, hiába is kezdene nekem könyörögni :). Nekem van időm megcsinálni a reggelit, kakaót, nem avval kell foglalkoznom, hogy rendben menjen a felkelés. Egymást nézhetik, sőt ketten is játszhatnak, ebből az alakult ki, hogy hét óra után kicsivel 3-4 gyerekem már felkelt, megmosakodott és felöltözött. :) Ha sokáig vannak fent valamiért előző este, vagy észreveszem, hogy fáradt már valamelyik, akkor szoktam áttenni hétvégére a reggeli alkalmat - megjegyzem, aznap nehezebb a reggeli procedúrát végigvinni, mert hiányzik a motiváció a megfelelő tempóhoz. :) A délutánok így megmaradnak a tanulásnak, olvasásnak, edzéseknek. A nagyobbak ilyenkor szoktak társasjátékozni, vagy egy- vagy többszemélyes logikai játékokkal játszani, amiket én nagyon szeretek, ettől ők is szívesen játszanak velük. Van jónéhány fajta, amit akár gépen is lehetne játszani (pl. Rush Hour), de szerintem segít a térbeli látás fejlesztésében, ha nem csak a billentyűket kell nyomkodni. :)
Láthatóan nem vagyok a számítógépes játékok híve, de elismerem, hogy nem lehet kihagyni a gyerekek életéből sem, mert hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Meg kell tanulnia kezelni a számítógépet, el kell, hogy igazodjon a gépen is, a neten is, de a mértéktartás fontos szerintem, mert a mozgásfejlődés, a mozgásszeretet, a társas kapcsolatokban való jártasság felnőtt korban nem fejleszthető abban a tempóban, mint gyermekkorban.
Nagyon sokat tudnék még írni erről és kapcsolódó témákról, de majd egy következő bejegyzésemben folytatom. :)




Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul: www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Minden kezdet nehéz...

A legnagyobb kitalálta, hogy ma ő fog főzni. Eléggé le vagyok robbanva, fáj a fejem - nyilván lázam is van, sose mérem -, ezért a hősies önfeláldozás tőle. Mióta elkezdte - recept keresés, vásárlás, előkészületek; megközelítőleg háromszázszor jött kérdezni. Currys csirkemell, rizs körettel. Lassan már a célegyenesben vagyunk - azt mondta gyors lesz, mert fél óra van írva elkészítési időnek - kb. 2 órája csinálja (jó ebben tényleg benne van minden, leginkább az, amikor nekem kell megnéznem, hogy jó-e úgy az adott fázis elkészítése).
"Kis kockákra vagy csíkokra vágjuk...".
- Anyaaaa, mekkora a kicsi kocka vagy csík?
"kevés olajon megpároljuk..."
- Anyaaaa, mennyi a kevés olaj?
"kicsit megpirítjuk..."
- Anyaaaa, meddig pirítsam?

Minden kezdet nehéz...:)

-A rizst felraktad?
-Nem, azt elfelejtettem...
-Akkor nosza!
-Hogy kell rizst csinálni?

Közben:
-Mennyi idő kell, hogy megpiruljon? A currytől sárga, és nem látom a színét...

Ennél kicsit több kérdés volt, kb. 2/ perc ritmusban.:)

Közben a többiek feljöttek a görkorizásból...
-Anyaaaa, nem veszi fel a görkorivédőt! (az emeleten lakó néninek nem tetszett, hogy a kerekek tönkreteszik a linóleumot, kb 20 éves, ennek megfelelő állapottal - nem a néni, a linóleum :) - csináltam farmer anyagból a kerekekre védőbugyit, avval csattognak a házban)

-Nem vagyok lusta disznó! Ne mondd, hogy lusta disznó vagyok, mert fejbeváglak a görkorival! - közben nyávogás...

Megyek, megnézem az ebédet. :)