2015. október 29., csütörtök

Miért éri meg anyának lenni? - V.

Igazából II., mert a másodikról lesz szó... :)

Róla sem könnyű írnom, de nem azért, mert valaha is tett volna olyat, ami anyaként nehezen kezelhetőnek tűnt volna, bááár...
Ő volt az egyetlen gyerekem aki két évesen (az átlagosan fejlődő gyerkőcnél bekövetkező dackorszak közepén) hasra vágta magát és 10 percet hisztizett a tescoban, mert nem tudta elmondani, mit szeretne.... - kb egy méterre megálltam tőle, és kivártam, amíg abbahagyja. Nem siettem sehova, és szerencsére soha többet nem ismétlődött meg a jelenet. (Hasonló eset egy volt, a lányzó szeretett volna mindenképpen maradni a játszóházban, amikor nekem már nem volt időm erre, és őt felkaptam és kicipeltem a pláza előtti padon nyugodott meg annyira, hogy fel tudjam rá adni az anorákot - tél volt -, és a csizmát).

A második 3 és fél éves volt, amikor először ki akart szállni a kocsiból, hogy hazafusson - először csak 300 méterre a háztól. Később ezt odáig fokozta, hogy hétévesen hét és fél kilométert futott hazáig az óvodától... - kocsival mentem mögötte, amikor megérkeztünk egy cseppnyi fáradtság sem látszott rajta. Azóta is szeret futni, bár a kamaszkor elejétől tartó növekedés némileg megviseli az ízületeit, és mostanában hanyagolja a futást, mert fáj a térde - gondolom, jól teszi, hogy hallgat magára, elég erős tudatossággal kezeli a testét régóta. Majd visszaszokik a futásra, ha újra saját bőrében lesz a testében, és nem poliphosszúságú végtagokkal rendelkezik majd. :)

Ki tudja, mi legyen az életcélom? :)

A második tehát egy könnyen kezelhető barátságos gyerkőc, aki csak eltűri, hogy tesztelgetem, de nem szereti, illetve inkább unja. Nagyon gyorsan ráérez emberekre, elég hamar átlátja, hogy hogyan működnek, mik a mozgató rugóik. Talán ezért is unja a teszteket, hiszen neki nincs szüksége tesztekre az önismerethez és mások megismeréséhez - nincs rendszerezni akaró agya, mert ösztönösen átlátja az egészet. :)
Amellett, hogy gyorsan átlátja mások motivációs rugóit, nagyon elfogadó mindenkivel szemben, igazi kis Buddha jellem. :)

Már két éve szereti a filozófiai olvasmányokat, ezt adtam először a kezébe, és ő volt az, akinek megengedtem, hogy a tabletjén filmeket nézzen, mert azt vettem észre, hogy többször megnéz egy filmet, elemzi a jeleneteket, és nem csak azért nézi, hogy ne unatkozzon. Tekintve, hogy 16 éve nincs tévénk, reméltem, hogy nem lesznek rágógumiszerűen tévézők- És most kiderült, hogy értékes filmeket néz meg többször (pl.: Felhőatlasz), és nem filmfogyasztó lett belőle, hanem filmelemző, valóban tanul egyes jelenetek újranézésekor.

Mostanában rajta érezni leginkább a tiniséggel járó bizonytalanságot, illetve inkább magát a biztonságot adó kapaszkodók keresését, de ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy szeretné, ha rátalálna arra, mi az életcélja lehetne. Gondolom sokan egyetértünk abban, hogy ez még felnőttként sem könnyű feladat. :)

Superman-ek, Hercegnők
 és Micimackó mellett ő répa akart lenni.


A gyors lényeglátásából adódóan nagyon klassz, kissé cinikus humora van, de a mindennapokban annyira pozitív emberke, hogy még nem sikerült senkit megbántania ezzel, sokkal szórakoztatóbb, mint amennyire sértő lehetne. A számomra különlegesnek tűnő kreatív szemléletmódja sok mindent segít észrevenni a mindennapok abszurditásából. Nemrég az autópálya mellett meglátott egy legelésző tehéncsordát, mögöttük egy nagy reklámtáblával, amin egy felvágottat reklámoztak egészséges mivoltára felhívó szöveggel.
"Ja, nagyon egészséges..., szegény tehenek!" :)





Szerinte az emberek és a világ úgy jó, ahogy vannak, hiszen, ha kevésbé lennének sokszínűek, akkor könnyeben megismerhetnénk, és ettől jóval unalmasabbnak is tűnne minden.



Talán az elmúlt öt posztomból lehet érteni, miért szeretek a gyerekeimmel lenni. Miért tartom mindegyiküket egy-egy valóságos csodának.

Hogy elfogult vagyok?
Igen. Azt gondolom, anyaként ez is a dolgom, egy életre feltölteni őket önbizalommal, lendülettel, hogy elegendő tartalékuk legyen, akkor is, ha már nem lesznek velem.

Legalább ennyit megtehetek, ha már főzniük nekik kell, ha nem akarnak éhen halni. :)

Miért éri meg anyának lenni? - IV.

Legyen négy. A lány. :)

Hogy miért jó az ő anyukájának lenni?
A lelke. Gyönyörű és gyengéd, és érzékeny.
Tőle tanulom a nőiességet, a lágyságot.

Kedves és szép 
- néha méla arcot vág, 
de csak még inkább szerethető ettől.





Azt mondja, hetente legalább egyszer ki kell sírnia magát - mindegy miért, lehet egy elveszett kiskutya egy filmben,
vagy egy beteg bogár - különben kiegyensúlyozatlan lesz és hisztis.






Öt éves volt, amikor kitalálta, hogy ő balettozni akar. Elmentem egy művészi torna képzésre, hogy felfrissítsem ritmikus gimnasztikás, művészi tornás ismereteimet, hogy át tudjam adni neki, mivel akkor éppen jó ideje csak kickbox edzéseket tartottam. Nem tudom, honnan jutott eszébe, de a balett szerelem még mindig tart, úgyhogy idén felvételizik a balettintézetbe. Majd kiderül, hogy felveszik-e, de az biztos, hogy a tánchoz, mozgáshoz van benne tehetség, mert olyasmit is tud, amit nem tanítottam neki - tekintve, hogy nem vagyok elég képzett művészi torna oktató, inkább arra vigyáztam a foglalkozásokon, hogy rosszul ne tanítsak semmit, a táncot pedig megszeressék a hozzám járók. Érzelmeket fejez ki tánccal, nagyon kifejezően tud mozogni - kíváncsi leszek, hogy mi lesz belőle, alig várom, hogy színpadon lássam. Ő választotta, nem könnyű egy táncos élete, de el sem tudom képzelni, hogy nem mozogjon, hiszen tanulás, beszélgetés közben sem marad meg a fenekén, mindig mozognia kell. Főleg, ha zene is szól - leginkább klasszikus.

itt még oviban tündérként

Végtelenül kedves, jólelkű, ugyanakkor azt látom, hogy egyre inkább megtanul arra is figyelni, hogy töltődjön is.
A fiúk néha határozatlanságnak könyvelik el az alkalmazkodó képességét, néha gyengeségnek titulálják azt, hogy nem fontos neki, hogy nyerjen egy konfliktusban, pedig csak a nyugalmat és a békességet tartja fontosabbnak annál, minthogy igaza legyen és ezt mások is elismerjék.

Nem féltem, mert a lágy lelkéhez kapott egy olyan fizikumot, ami ellenálló és strapabíró - mivel kénytelen volt megtanulni fára mászni és kardozni, ha nem akart egyedül játszani - márpedig neki a társas érintkezések fontosabbak annál, hogy ő mit szeret legjobban csinálni. Nem látom úgy, hogy háttérbe szorítaná az igényeit, éppen csak jobban érzi magát társaságban, mintha egyedül azt csinálhatja amit akar.



Imád beszélni, csevegni - legnagyobb baja, ha elfogynak a témái. :)
Tőle tudtam meg, hogy mi történik az óvodában, mert a fiúk szerint semmi. Ő órákig tud beszélni, és nem a történéseket mondja el, hanem a többiek viselkedését, érzéseit..., apró, szinte észrevehetetlen dolgokat, amiket csak egy empatikus csajszi lát meg. :)

Szeretek a közelében lenni, mert melegséget sugároz és szeretetet. :)

Miért éri meg anyának lenni? - III.

Ez most a rend kedvéért tényleg a harmadikról, vagyis a legközépsőről szól. :)

Nem könnyű róla írnom, mert már a kezdetekkor is elég ambivalens érzéseket volt képes kiváltani... :)
Nem arról van szó, hogy szeretem-e, de az ember eleinte kételkedik csemetéje képességeiben, ha az minden fellelhető csokoládét megeszik (nem is titkolja), és rendszeresen teli gyufásdobozokat tüntet el, és amikor előkerülnek akkor az összes szál láthatóan meg volt gyújtva. Neeem, nem az udvaron, a bográcsoló helyen, ahol szabad tüzeskedniük. A kisebb szobákhoz vezető hátsó folyosón, ahol szinte minden négyzetcentiméteren van valami, ami meggyulladhat. Azt hiszem; szerencsénk volt, hogy soha nem gyújtotta fel a házat. De az is lehet, hogy már akkor is odafigyelt, mert volt elég esze.
Mindegy is, valahogy túl éltük, miképpen azt is, amikor megunva a három fiú közüli "legkisebbségét" baltával a kezében rohant a legnagyobb után az udvaron. A legnagyobb is túlélte... :)

csokievő, tüzes csibész :) 

Hetedik szülinapjára kapott egy csokifondue készítőt, és azóta a csoki- és tűzimádata kordában van tartva. :) Sőt: elkezdett süteményeket készíteni (már a piskótánál tart), és időközben az is kiderült, hogy a főzéshez, a fűszerezéshez is nagyon jó érzéke van - tegnap egyedül csinálta ebédre a krumplis tésztát. Végül is 12 éves, jah, nálunk gyerekmunka van (nekem muszáj facebookozni, meg blogolni!
 :)).

Mondhatnám, hogy remek séf lesz majd belőle, de azt hiszem, amellett, hogy jó érzéke van a sütés-főzéshez, a kihívás miatt érdekli, és ez ahogy nő, elképzelhető, hogy csökkenni fog. Miért gondolom? aki ismer tudja, hogy imádom a teszteket, és mivel én már az elképzelhető összes tesztet megcsináltam (némelyiket többször is), ezért a gyerekeimet is rendszeresen ráveszem mindenféle teszt kitöltésére. Innen tudom, mi a szeretetnyelvük, vagy milyen személyiségtípusok, és az enneagram rendszer szerint milyen karakterek. Persze, a pozitív pszichológiai alapú teszteket is megcsináltattam velük, így tudom, hogy mik az erősségeik, és mennyire optimista életszemléletűek.
Aztán ahogy nőttek eljutottunk az iq tesztig - a mensa próbatesztjét csináltattam meg velük... - nem mellesleg a Templeton programba való jelentkezéshez is azt használták iq mérésére.
(A Templetonprogramra még lehet jelentkezni, a linken olvashatod a tudnivalókat.)

Szóval iq, meg mensa próbateszt. A gyerkőc (a harmadik) megcsinálta - baromira élvezte, magában mosolyogva örült egy-egy megoldásnak. Mintha magamat láttam volna, én is élvezem a teszteket, az iq teszteket különösen - ez nem mondható el mindegyik gyerekemre, de azért kedvesek az anyukájukkal és hajlandóak ők is tesztelődni.
Tudtam, hogy okos gyerek, tudtam, hogy átlagon felüli lesz az eredménye - hiszen kiderül a hétköznapokon, hogy mennyire hamar átlát egy-egy rendszert, mennyire gyorsan fedezi fel a dolgok működését. De nem számítottam arra, hogy a minimum 17 évesekre tervezett teszten a maximális 125 feletti eredményt éri el 12 évesen. Megdöbbentem, és megijedtem. Mert egy okos gyerek felelősség, egy kimagaslóan tehetséges gyereket nagyon nehéz úgy motiválni, hogy ne unatkozzon, és elég nagy kihívást jelentsenek a feladatai, de azért lehessen gyerek, lehessen felhőtlen.
Úgy tűnik, ő is rátalál az őt érdeklő dolgokra, amiben tehetséges is - 9-10 éves volt, amikor elkezdett íjászkodni, és bár már nem jár edzésre (nincs lehetőségünk most erre), a mai napig sűrűn kimegy a kertbe (az átlagosnál nagyobb a kertünk, hiszen egy tanyán lakunk :)), kiviszi az íjászfelszerelését és gyakorol. Jól tud koncentrálni, ezáltal amikor kipróbálta, akkor a lövészet is nagyon tetszett neki, és jól is lő - jövőre tervben van, hogy keresünk neki egy sportlövő edzést. :)
Bár, én azt hiszem, az átlagnál nagyobb jelentőséget tulajdonítok a intelligenciának, de emellett úgy gondolom, hogy fontos, hogy éljünk is vele, használjuk ki az adottságainkat, mégpedig: minél nagyobbak(felnőttebbek) vagyunk, annál inkább mások érdekeit szem előtt tartva. Ez segít majd abban, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, és persze: nagyon, de nagyon fontosnak tartom az emberi kapcsolatokat. Azt, hogy egy átlag feletti intelligenciával rendelkező ember, ne legyen magányos, tudjon kedves lenni, tudjon szeretni. Lássa, hogy az ölelésnek, a dicséretnek értéke van. Hogy éppoly fontos az életben, hogy másoknak mit adunk a hétköznapokon, mint az, hogy mit teszünk le a tudomány asztalára...

Egyébként: nem féltem, mert bár kicsit visszahúzódó gyerkőc, de azért vidám, sokat mosolyog, és még mindig megőrizte a csibészségét is! :)

az állatokat is kiskora óta szereti :)

Nagyszerű élmény vele lenni, és bár sokkal kevésbé odabújós, mint a kisebb tesói, de ha átkarolom érzem, hogy hálásan simul az ölelésembe. :)

2015. október 28., szerda

Miért éri meg anyának lenni ? - II.

Igazából lehet, hogy nem II. , hanem V., mert a legtörpről szeretnék most írni. :)



Hétvégén voltunk egy köszönő-ima indiánszertartáson, és volt egy rész, amikor lehetett azt kérni, hogy önmagunknak vagy egy szeretett személynek segítsen mindenki az imájával. Amikor a szertartásvezető ezt elmondta, akkor a legtörpöm hozzám fordult, hogy ő szeretne kérni, és hogyan tudna? (Megkérdeztem az egyik segítőt, hogy mi a módja - megkaptuk a választ, ha az éppen beszélő abbahagyja, akkor kell hangosan, határozottan elkezdenie a kérését.)

A legtörp az alkalmas pillanatban felállt a tipiben (indiánsátor), amiben körülbelül 30 ember tartózkodott (nagyrészt felnőttek) és elkezdte mondani...





A nagypapája nemrég halt meg,
és a nagymamájának szeretne segítséget kérni,
mert nagyon régóta együtt éltek,
mama sokmindent a papával együtt csinált az életében,
és most nincs mellette, mindent egyedül kell megoldania
és nagyon egyedül is van.
Azt szeretné kérni, hogy imádkozzunk azért,
hogy mamájának ne legyen annyira nehéz most,
ne érezze magát annyira magányosnak.






Döbbenten vagy inkább: csodálva ültem mögötte.
8 éves.
Már azt is fantasztikusnak tartom, hogy feláll és mer beszélni 30 szinte idegen ember előtt, úgy hogy végiggondoltan, összeszedve mondta el,  amit szeretne kérni (nekem nem biztos, hogy ment volna), amit pedig kért, az nagyon megható volt szerintem. Egy gyerek, aki önzetlenül másnak kér segítséget, olyan dologban, amit még át sem kellene, hogy lásson, legfeljebb a gyerekek jó érzékével, megérezhetné, - ő pedig nem csak érzi, hanem tudatosan érti is, meg tudja fogalmazni, hogy miben kell ilyenkor a segítség.

Nem tudok betelni a gyerekeimmel...

Nagyon fontosnak gondolom, hogy fedezzük fel az értéket gyermekeinkben és támogassuk, dicsérjük őket - számomra annyira bevált ez a módszer, hogy olyan dolgokat kapok tőlük, amik felülmúlnak mindent, amit vártam, vagy amire gondoltam...

Miért éri meg anyának lenni? - I.

A cím kissé provokatívra és egyben triviálisra sikeredett, de azt hiszem, ez a kettő egyben már meg is adja az alaphangot a témához.

Természetesen minden anya tudja, hogy gyermeke mennyi örömet tud adni neki, és néhány nagyon feszült naptól eltekintve általában azt is tudjuk, hogy megéri..., de általában nem gondolkodunk el a miérten, mert triviális, azaz magától értetődő, hogy megéri.

Tegnap a legnagyobb gyerkőcöm egy pályázaton első helyezést ért el - egy beadott prózai művel, és kiemelték, hogy a pályázaton kívül beadott projektötletének is nagyon örültek. A pályázaton kívüli ötlet úgy született, hogy miközben azon gondolkodott, hogy milyen anyaggal pályázzon (grafika, próza, videó), elmetérképes ötletelésbe kezdett a témával (alkoholmentes övezetek, alkoholstop) kapcsolatban. A pályázat elbírálói a díjátadás után mondták a fiamnak, hogy szeretnék, ha a projektötletet minél jobban kidolgozná, mert mindenképpen szeretnék felhasználni, és őszintén örültek annak, hogy a pályázati anyagon túl is megmozgatta őt a téma.

balról: Szűrös Márton (a legjobb barát),
Heim Pál(a pályázatot támogató alapítványtól),
Takács Holló (a legnagyobb)


Büszke vagyok rá, nem csak az elért eredmény miatt, hanem azért is, mert az iskolai szünetben munkát fektetett valamibe, ami nem volt kötelező.
Persze, grafomán anyaként, nagyon örülök annak, hogy ő is szeret írni - és jól is ír! :)
16 évesen én még biztos nem írtam ilyen kifejezően és összefogottan - emellett valahogy még kevésbé zavar az a tény, hogy irodalomból jelenleg bukásra áll. Nem féltem attól, hogy ez így is marad, ha mégis, akkor kénytelen lesz összeszedni magát, hogy megfeleljen az iskolai elvárásoknak is. :)

Lehetnék kétségbeesve a jegyei láttán, de 7 éves kora óta nem érdekelnek a jegyei és az iskolai dolgai. Tisztában vagyok a képességeivel, az erényeivel (azzal is, hogy miben kell még fejlődnie), nincs szükségem az iskola visszajelzéseire. Az az értékelési mód, nem az én asztalom, én otthon értékelem őt. Úgy gondolom, hogy az iskolában eltöltött évek végén - ami várhatóan még legalább 7 év, derül majd ki, hogy mit hozott ki belőle, mennyire volt eredményes az ő esetében az oktatás. Nem tartom az én felelősségemnek a jegyeit - azt sokkal inkább, hogy úgy látom, vannak céljai, és halad afelé, hogy megvalósítsa azokat. Észreveszi és kihasználja a lehetőségeket, amik az útjába akadnak.
Jól fogalmaz, jól ír, van stílusa és kifejezőereje, sokat olvas, nem ponyvairodalmat - ezek látva nem tartom hibának, hogy a jegyei nem érdekelnek.
Lehetne jobban elkötelezett az iskola felé, lehetne tekintélytisztelőbb, de mivel én magam sem vagyok az, így irreális elvárás lenne tőlem, ha ez kívánnám tőle - nem tartanám kongruens viselkedésnek magamtól.

Eleinte (1-2 éves korban) büszke voltam arra, hogy szépen hízik, meg egyre magasabb; aztán arra, hogy szépen beszél, meg egyre ügyesebb mindenben. Járt hozzám kickbox edzésre, és gyermek korosztályban Magyar Bajnoki címet szerzett - lehet, hogy igazságtalanságnak tűnik leírni, de nem tehetséges volt, hanem nagyon jól tudott koncentrálni, jó versenyző típus.  10 évesen kitalálta, hogy ő Magyarország egyik legerősebb gimnáziumába akar majd járni - 13 évesen fel is vették a kiszemelt helyre.
Egyszer odajött hozzám, amikor kijöttünk az uszodából, hogy ő víz alatti rögbizni akar (még a sport létezésében is kételkedtem), azt mondtam neki, hogy ő intéz mindent, telefonáljon, jelentkezzen, járjon. Azóta is jár, és nagyon szereti ezt a sportot.

Azt látom benne, hogy amit kitalál, azért tenni is hajlandó és eredménye is mindig van. Talán ez az, amit a neveléssel el szerettem volna érni; hogy fedezze fel magában azt, hogy mihez van tehetsége, mit csinál szívesen és abban kitartóan dolgozzon is.

A Marsra szeretne menni. Lehet, hogy furcsa, de hiszek abban, hogy el is jut oda. :)

2015. október 12., hétfő

Hogyan kezdődött, miért hiszek a Boldogságnaptárban?

Egy pár évvel ezelőtti októberben, amikor már egyedül voltam a gyerkőcökkel, azt vettem észre, hogy feszült vagyok, türelmetlen és mindennap kiabálok velük. Persze, az anyagiak terén sem volt megnyugtató a helyzet : igazából nem voltak földöntúli igényeim, de amikor úgy kellett döntenem, hogy a következő hónaptól nem járnak edzésre, mert nincs rá pénzem, az nagyon fájt. Sok mindent nem tudtam megadni nekik, amit szerettem volna, de legjobban mégis az bántott, hogy mindennek a tetejébe még egy ideges, morcos anyát is kénytelenek elviselni.

A gyerekek rugalmasak és megbocsájtóak, soha nem éreztették velem, hogy hibát követnék el..., mégis úgy éreztem, hogy ennél többre vagyok képes, többet akarok adni nekik életszeretetből, életigenlésből.

Ekkor egy bevásárlás alkalmával megakadt a szemem egy könyvön (egy főleg élelmiszereket árusító boltban voltunk, ahol nem volt jellemző, hogy leálltam volna könyveket nézegetni).
A könyv Csíkszentmihályi Mihály A fejlődés útjai című könyve volt, ami a Flow folytatása volt a pszichológus professzortól. A flow-t már 7-8 évvel előtte olvastam, és tetszett is, de a törpéim még annyira kicsik voltak, hogy mellettünk nem jutott sok időm arra, hogy bármi mással komolyabban foglalkozzam.

Akkor ott az üzletben beleolvastam a könyvbe, és beleszerettem. Első látásra. Irtózatosan sokba került ahhoz képest, amennyi pénzem volt akkoriban, de éreztem, hogy muszáj megvennem. Arra gondoltam, ez lesz a karácsonyi ajándékom saját magamnak - így enyhítve a lelkifurdalást, amit a könyv ára és az a tény okozott, hogy magamra költöm, ahelyett, hogy a gyerekeimnek vennék valamit belőle.

Megvettem, hazavittem, és ekkor kezdődött az életem azon része, amikor tudatosan elkezdtem azon dolgozni, hogy hogyan és mit kell tennem azért, hogy boldogabb és kiegyensúlyozottabb legyek. Azt gondoltam, rajtam múlik, hogy a gyerekek egy harmonikus és szeretetteli, érzelmi biztonságot adó családban nőnek-e fel, vagy feszültséggel terhes légkörben, állandóan veszekedő anyával.
Ők szerettek volna úgy is és meg is bocsájtottak volna.
Én nem tudtam volna együtt élni magammal, ha nem teszek meg mindent, ami tőlem telik.

Értük.

Elkezdtem falni a pozitív pszichológiával foglalkozó könyveket - főként Csíkszentmihályit és Seligmant, de sok más pszichológustól is olvastam ebben a témában. Az évek folyamán nagyon sok ted.com-os előadást néztem meg, nagyon sok cikket olvastam el, gyakorlatilag minden nap hozzátettem valamit addigi tudásomhoz.
Nemsokára szerencsémre alkalmam adódott a flow élmények és a gyermeknevelés kapcsolatáról előadást tartani szülőknek, nem sokkal utána pedig már tematikus előadásokat tartottam kevéske, de nagyon érdeklődő embernek a falu könyvtárában.

Élveztem, hogy átadhatom másnak is, amit megtanultam - bár így visszagondolva az előadásaim nagyon tömények és ezáltal nehezen befogadhatóak voltak. Ábrákat készítettem, hogy érthetőbbé, átláthatóbbá tegyem a pozitív pszichológia kutatási eredményeit, elméleteit - és színesebbé, könnyebben feldolgozhatóbbá váljon az előadásom. (meg azért, mert nagyon szeretek ábrákat készíteni. :) )

Az előadásaim közben beleakadtam Seligman Az optimista gyermek című könyvébe, ami egy 1996-os Pennsylvániában végzett programot ír le, ami kistinédzserek mentális védelmét szolgálta a depresszióval szemben. Tulajdonképpen a pesszimista gondolkodás optimistává változtatása volt a program célja. Akkora szerencsém volt, hogy az iskola támogatásával lehetőségem lett egy teljes 3 hónapos tréning megtartására. :)
Nagyon szerettem, a gyerekek nagyon nyitottak voltak, nagyon szívesen közreműködtek végig a foglalkozások alatt. Rengeteget tanultam, és nagyon jól éreztem magam. Egy teszttel mértem le a program hatását - és bár Seligman is bizonyította, hogy a program még 5 év múlva is érezhető hatással bír - azért engem meglepett, hogy a gondolkodásmód tesztelésénél a foglalkozásomon résztvevőknél is kimutatható volt a javulás.

Ekkor történt egy váltás az életemben, és kicsit háttérbe szorult a pozitív pszichológia, ám nem szakadtam el teljesen, mert az elmúlt évben is rengeteget beszélgettem emberekkel - életről, boldogságról, problémákról, gondolkodásmódról.

És bár az életem érezhetően pozitívabb és könnyebb lett a tanult dolgoktól, de éreztem, hogy valami hiányzik. Adni szeretnék, minél több embernek, minél egyszerűbb úton.
Éreztem, hogy a hétköznapjainkon kell változtatni, hiszen én is azt tettem. Minden egyes napon vagy olvastam, vagy hallgattam, vagy néztem valamit a pozitív pszichológiával kapcsolatban. Egy idő után blogolni kezdtem az előadásaimról, és megpróbáltam mindent átültetni a mindennapjaimba, amit csak lehet, minél egyszerűbb módon.





Szeretek írni, szeretem a pozitív pszichológiát, szeretem az olyan tárgyakat, amikre, ha ránézek vidám leszek és még praktikusak is.

Így született meg a naptár ötlete, hiszen digitalizált világunk ellenére, szinte minden háztartásban megtalálható egy olyan naptár, amibe a teendőket írjuk fel. Már csak össze kellett kötni egyszerű, de hatásos feladatokkal, amiktől pozitívabbak, optimistábbak lesznek az emberek.

A témaköröket nem volt nehéz megtalálnom... :)

...és most befejezem a blogbejegyzésemet, mert arról már egy következő írásom fog szólni, hogy hogyan építettem fel a témaköröket a naptárhoz, és hogy milyen módon hatnak a gyakorlatok.




2015. október 10., szombat

Annyira siettem...

.. a kedvenc fodrász barátnőmhöz, hogy sikerült egy picinykét meghúznom a kocsimat.
Igazából (nem, de jól hangzik) kinőtt a földből hirtelen egy korlát... - mint a csiga előtt a gomba a viccben. :)

Igazából (most tényleg) kicsit gyorsabban vettem be egy kanyart, mint kellett volna. Nem vagánykodásból, egyszerűen figyelmetlen voltam, és későn döntöttem az autópályáról való lehajtásról. Hozzátenném, mert fontos: nem volt a közelemben senki, ha lettek volna mögöttem, vagy a lekanyarodó sávban, akkor a gyors döntéshozatal ellenére figyelembe vettem volna, hogy más épségét is kockáztatom. Ennyire nagyvonalúan optimista (hehe, talán inkább merészen kockáztató) csak akkor szoktam lenni, ha a saját EGÉSZségemről van szó. :)

Vagy inkább: nem szoktam ilyet tenni, de nem én lennék, ha nem valami jót hoznék ki abból, hogy a visszapillantómnak és az indexburámnak véget ért Piktorral (a kocsimmal) közös élete.

A jó: meglepően higgadtan és jól reagáltam, ennek köszönhetően tényleg nem nagy a sérülés az autón és kb 5 másodperces kézremegés elég volt a pánikból - kiszálltam összeszedtem a maradékokat, aztán mentem tovább a fodrászhoz. :)

Mindent összevéve inkább izgalmas, új tapasztalat volt, mint félelmetes és ijesztő. Ennek ellenére senkinek nem ajánlom, és én sem fogok rászokni erre a dologra, mert az élmény izgalmas voltát eléggé beárnyékolja az autó javíttatásának költsége. Bár: nem lesz túl magas összeg - a visszapillantót már be is szereztem. :)

Térjünk a nap fénypontjára: a fodrásznál töltött időre! :)



Így festek, miközben festik a hajam. :))

Eseménydús nap volt, és flottul ment minden, így szeretek hibázni, ha gyorsan helyre is lehet hozni. :)

Tanulság: vissza kell szoknom arra, hogy komolyzenét hallgatok vezetés közben, mert segít koncentrálni - és ez mostanra több oldalról megtámasztott betartandó tanács, mert ma rádiót hallgattam a kocsiban, és sajnos nem komolyzenei adót.
Természetesen önmagamnak tanácsolom - de ha valaki tudja magáról, hogy nehezen koncentrál vezetés közben, akkor neki is ajánlom, hogy próbálja ki! :)