2010. július 29., csütörtök

Tájfutás - pipacs

Tájfutás

5 napos tájfutóversenyen voltam a fiaimmal a Bakonyban múlt héten. Nem kevés idegeskedés előzte meg, részint az ismeretlen terep -sátrazás ideiglenes kempingben-, részint a pakolás, készülődés miatt. Azt hiszem, kicsit túlparázom a dolgokat, szeretnék mindenre felkészülni előre, hogy ne kelljen ott idegeskednem a hiányzó dolgok miatt. Nem jól csinálom, de majd csak egyszer megtanulom, hogy végül úgyis mindent meg lehet oldani, akkor is, ha váratlan helyzeteket hoz az élet. Nem szeretek gyerekekkel improvizálni, pedig az eszemmel tudom, hogy ők nagyon jól alkalmazkodnak, én meg egész jól meg tudom oldani a problémákat. Talán nem szeretek másoktól függeni, másokra utalva lenni...Szeretem minél jobban megelőzni a kiszolgáltatott helyzeteket. Majd kinövöm, vagyis remélem legalább azt, hogy emiatt előre feszült vagyok, pedig még nincs is probléma.
Egyébként nem hagytunk itthon semmit, az utolsó nap kivételével még csak kellemetlen helyzetek sem adódtak, de erről majd később.

Nem akarok túl részletesen írni a programról, csak annyit, hogy mindennap futottak a fiúk - egyre jobban ment nekik - én pedig jó anya módjára mindennap felkísértem őket a rajtba és értük mentem a célba. Ez kb 7-8 km-t jelentett naponta, de élveztem a kirándulásokat, mert szép helyen voltunk és a mozgás is jólesett. A kisebbik gyerkőc első nap egy őzaganccsal jelent meg a célban, ebből levontam a tanulságot, hogy ő is élvezi az erdőt. :)
A folytatás előtt leírnám, hogy mi volt az eddigi hozzáállásom a gyalogtúrákhoz: kb gyerekkorom óta utáltam a kirándulásokat, nem is nagyon értettem, hogy mások miért szeretik. Felesleges erő- és időpocsékolásnak tartottam. Talán mert mozogtam eleget az edzéseken, versenyeken, talán mert nem tanultam meg élvezni az erdőt. Nagyobbacska koromban már meg is tudtam fogalmazni a miértjét: én lakni szeretnék szép helyen, nem csak látogatóként megnézni.
Ma már szép helyen lakom - igaz az Alföldön és nem hegyek közelében, s talán ez is segített abban, hogy csodáljam a tájat, ahol voltunk, anélkül, hogy irigykednék.

Volt a versenyközpont közelében egy szikla, barlangokkal, ahova többször is felmentünk, egyrészt a gyerkőcök játszani, másrészt azért, hogy én kiüljek az egyik szikla tetejére és bámuljam a fákat. Csínján szoktam bánni a nagy szavakkal, de csodálatos volt. Érezni a természetből áradó nyugalmat, szabadságot és azt, hogy megtelt a szívem szeretettel és boldogsággal. Az az érzés volt, amikor csordultig telik a szív, és sírni kell, mert annyira jó. Ezt az érzést a gyerekeim közelében szoktam érezni (sajnos, persze nem mindig), meg a szerelem ilyen léleknyitó még nekem.

Csak ültem, és néztem a erdőt...

Utolsó előtti napra lejöttek a barátnőmék is, és kirándultunk egyet a Szuha patak völgyében. Gyönyörű hely, ott is csak kevés választott el attól, hogy sírni kezdjek. Utólag avval is magyarázom, hogy a sírás a szomorúság miatt is volt, hogy tudtam, hogy ott kell hagynom ezt a helyet, nem maradhatok ott. Eszembe jutott az is, hogy a gyerekeim apukájával, amikor első házunkat kerestük, találtunk egy tanyát a Bakonyban, ahol azt éreztem, hogy ott örökre boldog lennék. Nem akartam elmenni onnan, de sajnos nem volt elég pénzünk arra, hogy megvegyük és fel is újítsuk, így maradt a józan ész, és kerestünk egy másik házat. Azóta sem szerettem bele annyira egyetlen helybe sem, és az apukájukkal nem is vagyunk már együtt. Persze nem ezért, de ki tudja, talán ott sikerült volna megőrizni, amit egymás iránt éreztünk...Nem tudhatom. De erről majd egy másik alkalommal.

Visszatérve a tájfutó versenyre; utolsó este elkezdett esni az eső, beázott a sátor - szerencsére nem nagyon -, nem maradt száraz ruhájuk a fiúknak, kifogyott a kempinggáz palackja, de megoldottuk. :)

Arra is sikerült az 5 nap alatt rájönnöm, hogy semmi bajom a futással, ha ez erdőben történik. Eddig ugyanis meggyőződésem volt, hogy nem is tudok, nem is szeretek futni.

A tájfutás egy jó dolog, rengeteg élményt ad, olyanokat, amik nem műanyag-élmények.

2010. július 10., szombat

Miért pipacsiga...

Szeretnék blogot írni, de ha sosem kezdem el akkor nem is fogok soha.
Semmi különösebb oka nincs, csak annyi, hogy szeretek írni. Az írás kikapcsol, összerendezi a fejemben lévő gondolatokat. Nem terveztem el, hogy miről fogok írni, majd mindig kialakul.

Tehát, miért pipacsiga?
Tulajdonképpen: pipacs csiga. Szeretem a pipacsot meg a csigát is, néha a pipát is - inkább cigit persze - az igát nem, de azt hiszem az élettel jár, ha szeretjük, ha nem. Van az életnek iga része - azaz olyan, amit akkor is csinálnunk kell,ha nincs hozzá kedvünk, és az is az élettel jár, hogy néha annak érezzük a dolgokat, amik egyébként nem azok.
Nincs evvel semmi baj, ha elég sokszor pipacs meg csiga, meg néha pipa.

Így elsőre talán elég is ennyi, ígérem majd belejövök. :)