2014. március 17., hétfő

Pozitív pszichológia mindenkinek VII. - konfliktuskezelés, problémamegoldás


   Az ábrámhoz az alapötletet a Thomas Killmann modell adta, erre bárki rákereshet az interneten, ő határozta meg az öt konfliktuskezelő alaptípust, sok jó és informatív anyaghoz hozzá lehet jutni a témában. Amiért mégis írok róla (bár előadásomban még nem szerepelt), az az, hogy megihletett az ábra. :)
Keveset változtattam rajta, de ettől a kevéstől nekem más megvilágításba helyezte a problémákhoz való hozzáállásomat. Nem gondolom, hogy mindenkinek megvilágosodás-szerű élménye lesz, de mindent megteszek ennek érdekében. :)
Ja; kicsit hajaz a flow ábrámra is... :) - ettől még jobban szeretem! :)


Most a vicceskedni akaró énem miatt itt van még egy ábra, ami ugyanez, csak játszottam egy kicsit :) :


Gyorsan átfutom a lényeget. Az öt attitűd, amivel kezelhetjük a problémákat, vázlatos kifejtéssel:

- kényszerítő
   azaz, amikor én megmondom, hogy mi legyen, senkinek nincs beleszólása, és én kizárólag a saját érdekeimet veszem figyelembe. (cápának szokták hívni; van egy kicsit barátságosabb elnevezése is: oroszlán, ő az, aki ugyan a saját érdekeit tartja legfontosabbnak, de képes elhitetni másokkal, hogy közösek az érdekeik)
- alkalmazkodó   valaki mondja meg :) , elfogadom más megoldását, se kedvem, se energiám beleszólni a probléma megoldásába, alkalmazkodom másokhoz, az én érdekeim nem fontosak (a nagy tohonya maci a jelképe)
- elkerülő
   nincs is probléma :D , nem az én dolgom, nem is látom, miért lenne ez probléma, messze megyek, nem is létezik ( .trucc - a feje a homokban :) )
- kompromisszum-kereső   nagyon szeretnénk, hogy mindenkinek legyen jó, ezt úgy érjük el, ha mindenki többé-kevésbé lemond az igényeiről, igazából senki nem jár jól, és rosszul sem. (róka, vagy medúza-ként láttam ábrázolni, én inkább valami mást szeretnék találni, de még nincs meg.)
- megoldó   ennél a típusnál is azt szeretnénk, hogy mindenkinek jó legyen, de úgy, hogy mindenkinek az igényei ki legyenek elégítve, az én érdekeim is és a "mi" érdekei is figyelembe legyenek véve.

   Azért emeltem ki a "mi", mert én itt fedeztem fel, a bennem eddig nem tudatosult momentumot. Biztos nem lesz mindenkinek újdonság, de nekem az volt. :)
   A konfliktusnál figyelembe venni a Csíkszentmihályi által fontosnak tartott komplexitást (a komplex személyiségnek hívja a kellően differenciált és megfelelő integráltsággal rendelkező személyiségeket - ha egy ilyen személy a pszichikus energiáit egy transzcendens cél érdekében használja, akkor azt T, vagyis Transzcendens személyiségnek nevezi.) Tehát, ha egy problémánál ugyanannyira fontosnak tartom a saját érdekeimet, mint a "mi" érdekeinket, akkor születhetnek valóban hatékony megoldások. :)

   Az ábrámmal kapcsolatban még egy számomra lényeges kiemelni-valót látok: nagyon fontosnak tartom, hogy ne tőlünk független ellenfélként nézzünk arra/arra a csoportra, akivel/akikkel a konfliktusunk van; hiszen a "mi"-nek én is része vagyok, és az optimális megoldáshoz nem csak az szükséges, hogy én egyedként jól járjak, hanem az is, hogy mi, mint csoport jól járjunk! Nem érezhetem igazán jól magam, nem lehetek teljesen hatékony az evolúció szempontjából, ha a másiknak rossz, ez a "mi" lényege. A flow-s evolúció elméletre utalva: a fejlődés nem csak tőlem függ, hanem mindenkitől, az én érdekemet egyeztetnem kell a közös érdekkel, hogy mások is pozitív irányba mozdulhassanak el, hiszen akkor nem gátolják a fejlődést!
   Érzésem szerint sok konfliktusunk/problémánk hamarabb oldódna meg, ha erre a nézőpontra rászoktatnánk magunkat. Ha valóban eredményes és hatékony szeretnék lenni az életben, akkor nem hihetem azt, hogy egy konfliktus harcot is jelent - hiszen nem járok jobban, ha másikat beledöngöltem a földbe, mert nem használtam ki az ő tudását, tapasztalatait, energiáját. És akkor sem érezhetem jól magam, ha átengedtem az irányítást, mert foglalkoznom kell a céljaimmal. Ha elbújok, mintha minden rendben lenne, akkor pedig egy az egyben megakadályozom a fejlődést. A kompromisszum nem hangzik rosszul, ám egy kicsit mindenki csalódott, mindenki vesztes, ha nem így látom - mert optimistán gondolkodom, akkor pedig ez esetben eltakarom a valódi jelenlévő negatívumokat - ezért is van középen a kompromisszum-kereső hozzáállás, mert mind a négy különböző problémakezelő megoldásból tartalmaz valamennyit (a .truccból is :) ).
   Természetesen nem minden konfliktusnál kell a legjobb közös megoldásra törekednünk, vannak helyzetek, amikor tényleg nincs számunkra konfliktus, van amikor a másiknak tényleg fontosabb a "győzelem", van amikor fontos, hogy az legyen, amit én akarok és van, amikor a kompromisszumok nyújtják a legelérhetőbb lehetőséget. Minden helyzet más és más, a megoldási stratégiánk függhet attól is, hogy mennyi időt és energiát szánunk rá/tudunk rá szánni - én csak azt szeretném, ha minél többször ilyen szempontból is átgondolnánk a problémáinkat és nem ragadnánk le annál a stratégiánál amit megszokásból használunk!

...a vicces ábrámmal kapcsolatban: ... fogalmam sincs, hogy a szakállas férfiak hajlamosabbak-e a konfliktuskerülésre, bár mintha rémlene valami a takargatási hajlamukról valami pszichológiai kutatásból ... és  a tapasztalataim sem cáfolják ezt a feltevést - se a takargatást (nem feltétlenül mások elöl), és a konfliktuskerülést sem. :)



A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

Megoldások - mostanra kikerekedett...

  Egy nemrégi írásomban felvázoltam a problémáimat, szeretném most leírni a megoldásokat is:
   Probléma egy: oviban logopédus. V-vel megbeszéltem, hogy nem kell többet bemennie logopédiára, ha nem akar - próbáltam egyéb megoldásokat is keresni: beülök vele egyszer (akár mindig), adjunk még egy esélyt a logopédus néninek, de ezeket nem fogadta el. Nekem tehát az volt a feladatom, hogy ezt valami kulturált formában valahogy közöljem a logopédussal, nem akartam elkerülni a konfliktust (miért ne tudhatná, hogy V nem akar járni, mert fél?), egyértelműen éreztem, hogy miatta alakult ki ez a helyzet, ezt nem akartam eltitkolni, de nem az volt a célom, hogy megbántsam, tehát valami finom, árnyalt kritikát akartam megfogalmazni, amikor találkozunk.Ez egyébként nem feltétlenül az én stílusom, de kinőttem már az asztalborogató korszakomból, törekedni szoktam a békés rendezésre, de a körülmények nem mindig kedveznek az egyenességemnek - meg aztán: már tapasztalatból tudom, hogy nem mindig eredményes, ha faltörő kosként mondom el a véleményemet. Asszertivitás - abbeli félelmemben, hogy túl keményen fogalmazom meg a dolgokat, néha a paci másik oldalára esem és szinte én kérek bocsánatot azért, hogy merek szólni (és mentegetem a másikat már előre) - szóval van még mit fejlődnöm. :)
   Bementem, elkezdtem mondani a problémát, a logopédus teljesen normálisan, intelligensen reagált, nem mismásolta el (még az egyszeri fülhúzást is bevállalta, de nagyon korrekten: nem tagadva, de nem is büszkén, hanem tényszerűen).Majd elmondta, hogy ő nagyon szereti V-t, mert nagyon ügyes, okos, fegyelmezett - be is ültette a két kevésbé fegyelmezett fiú közé az foglalkozásokon, hogy rajta keresztül kevésbé rendetlenkedjenek. Nekem közben kezdett leesni, hogy nem csak a logopédustól fél V, hanem az egész helyzet kellemetlen neki, azért nem érzi jól magát, mert a barátainak is meg akar felelni, és a logopédusnak is, és nem tud dönteni, hogy mi a helyes, ezért félni kezdett a helyzettől. Édes kicsi szívem, még felnőttkorban is nehéz helyzet lenne... Végül oda lyukadtunk ki a logopédussal, hogy következő héten beülök V-vel, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. A hogyan tovább már kiderült, pedig nem ültem be, ugyanis V még aznap délután úgy jött haza az oviból, hogy a logopédus odament hozzá, és neki is elmondta, hogy nagyon kedveli őt, mert rendes, kedves, okos gyerkőc, aki fegyelmezettebben viselkedik a többi gyereknél. V pedig azt mondta nekem, hogy nem kell beülnöm a következő logopédiára, mert rendben van minden. :) Azóta egy foglalkozáson már volt is, nem volt semmi gond. :)
   Probléma kettő: Írtam egy levelet az érintett pedagógusnak, leírva minden bajomat (nagyjából), amit nem küldtem el. Óvatos vagyok - a fenti asszertivitásról szóló rész miatt -, így két embernek is megmutattam, kicsi változtatásokat javasolt egyikük - az említett két irányba, majd eltelt kb 2 hét, és még mindig nem küldtem el... (Közben kaptam olyan tanácsot is, hogy várjak még a levéllel, ne siessem el .) Nem vagyok egy sokáig várós típus, de mégis úgy alakult, így a mai napig nincs elküldve a levél.
   Eredmény mégis van, mert közben a témát kerülve beszéltem két rövidet a tanár nénivel, és mintha ezekre a beszélgetésekre is szükség lenne... Eljutott hozzám némi háttérinfó is arról, hogy mostanában valóban megváltozott élethelyzetben van, ami kihathat a pedagógusi munkájára is. Ezzel, ha nem is értek egyet, de legalább magyarázható számomra, hogy miért nem tűnt fel az előző gyerkőcömnél a tanárnéni számomra nehezen elfogadható viselkedése. Ennek tudatában, arra gondoltam, hogy ha már érdekel a pozitív pszichológia, akkor vegyem már hasznát ebben a helyzetben is, így megpróbáltam a jóra fókuszálni vele kapcsolatban, és így keresni a megoldást. (Sz hozott haza 4 dolgozatot, amiből 3 ötös lett, a negyedik azért 4-es, mert pótlólag írta, és azon az órán mesélt a tanárnéni a többieknek, Sz meg nem tudott a feladatokra figyelni, és nem volt elég ideje befejezni a dolgozatot - nem minősítem :) ). Egyik vasárnap reggel arra ébredtem, hogy megtalálni véltem a megoldást - még nem intéztem semmit ezügyben, tehát nem biztos, hogy így lesz, de leírom, mert már az elméleti megoldás is megnyugtatott, feldobott. :) Megkérdezem a tanárnénit, hogy tudna-e nekem segíteni alkalmanként babysitterkedéssel, mert úgy alakul márciustól az életem, hogy nagy szükségem lenne valakire heti egy alkalommal - angolra fogok járni, és nem tudom hova tenni a gyerkőcöket, mert 0 percem van arra, hogy edzésről átérjek az angolra (ergo: nincs fél órám, hogy hazahozzam őket), így nagyon jó lenne, ha ő tudná vállalni őket. Duplajó: nekem megoldva  problémám, Sz-nek pedig lenne lehetősége megismerni a tanárnénit más környezetben. Szerintem mindig sok problémát meg tud oldani, ha két ember jobban, máshogy megismeri egymást. A törpéimben megbízom annyira, hogy nem lesz gondja a tanárnéninek velük, legalábbis remélem, nem lepnek meg valami extrával. :)
   Ezekre jutottam, ja és még valami: mint említettem ez egy vasárnap reggel pattant ki a fejemből, és másnap délután Sz azzal jött haza, hogy aznap nagyon kedves volt vele a tanárnéni, segített a feladatok megoldásánál is - ez most történt először Sz szerint: :) Nem vagy ezohívő, biztos van rá valami magyarázat, azonkívül, hogy "bevonzottam", meg persze nem lehet tudni, hogy még, hogy alakul a továbbiakban, de az biztos, hogy az ilyen megoldásokat szeretem, mint ami mindkét esetben történt! :) Mindenki jól jár, nem okoz rossz érzést a megoldás senkiben, és kiderült, hogy néha jó megbeszélni, néha jó várni, néha jó még többet megtudni a háttérről. A következő írásom a konfliktuskezelésről fog szólni, és azt taglalom majd, hogy hogyan lehet tudatosítani döntési mechanizmusainkat, és ha már megismertük a konfliktuskezelési módunkat, akkor hogyan tudunk változtatni rajta az eredményesség kedvéért. (Nekem is szólni fog, mert ezeket a jól alakult problémákat eléggé véletlennek éreztem, biztos vagyok abban, hogy lehetek még tudatosabb ennél. :) )

2014. március 16., vasárnap

Az elég jó szülő-ről

   Nem szeretem, ha valaki csak kritizál, és nem mond megoldást, vagy legalább nem mutat más utat, ezért ez egy kritikus, ám mást is ajánló bejegyzés lesz. Sok más írnivalóm is lenne (a pedagógus problémám úgy néz ki, megoldódott + a konfliktusmegoldásról is van szuper ábrám), de most egy nagyon népszerű postot fogok kritizálni, mert azt gondolom, hogy bár lehet hibázni, ám minél több emberre hat(nak) valaki(k), annál nagyobb a felelősségük, annál kevésbé engedhetnek meg maguknak olyan hibákat, mint a most következőkben taglaltak. A hatalom felelősséggel jár, és míg én itt a kevéske olvasómmal is igyekszem a lehető legjobban átgondolni a leírtakat, addig nagyon értetlenül állok az előtt, ha egy szakemberekkel teli, alapvetően pozitív irányt képviselő blog/szervezet/cég olyan véleményt képvisel és népszerűsít, amitől szálanként tépem ki a hajam (a kifejezést ők említik a cikkükben, nem teljesen ebben a kontextusban ;) ).
   Ez az az cikk, és ez az ajánlás hozzá:
"10 jó tanács azokra a pillanatokra, amikor a szülő legszívesebben szálanként tépné ki az összes hajszálát..."
Én szeretem a listákat, jól összefoglalnak, még az sem baj, ha nem teljes, de ez semmiféle követelménynek nem felel meg. Nem szól az elég jó szülőségről (én mondjuk, nem szeretem ezt a kifejezést, mert nagyon tág kategóriát jelöl... Elég jó: nem hagyom éhenhalni a gyerekem, nem verem halálra, sőt a legtöbb esetben 8 napon belül gyógyul, elég jó vagyok, ha eléri a felnőttkort??? De valószínűleg másnak elég jó ez a kifejezés, tehát ezen még túl tudok lépni. :) ) Nem szól arról, mit csináljak, ha a hajamat tépném a gyerekeimtől, és tulajdonképpen több pontot követhetetlennek érzek a tízből, ergo: én kiestem abból, hogy "elég jó" szülő legyek - a leírtak miatt én nem annyira sajnálom ezt, de aki like-olja az megfelel ezeknek, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ennek kellene megfelelnie, és ha ez mégsem megy, akkor még elég jó-nak sem érzi magát...
   És most jöjjön a részletes kritika, az én meglátásaimmal együtt, amik remélem, használhatóak lesznek! :)
Úgy lesz a legkövethetőbb, ha idemásolom az aktuális részt, így nem kell keresgélni, miről is beszélek éppen.

Ha gyermekünket végigkísérjük az élet nagy szakaszain a szeretetünkkel, támogatásunkkal, „tanításainkkal”, és ha itt az idő, elengedjük őt az önálló élet útján. Leegyszerűsítve: egy tehetetlen kis lényből értő, érző, cselekvő, önálló embert „kell” nevelnünk.

A leegyszerűsítés előtti rész, még nagyjából oké - szeretet, támogatás,... a tanítás már kicsit necces, mert szerintem nagyon nem mindegy, hogy ki és mit tanít az életről...
   Úgy érzem, kicsit túl lett egyszerűsítve..., ezek a kitételek gyakorlatilag szinte mindenkire igazak, akik megéri a felnőttkort. Ki mondja magától, hogy nem ért semmit?, ki mondja, hogy nem érez?, ki nem csinál semmit? és még olyan felnőtt is kevés van, aki önállótlannak tartja magát...Ezek a kifejezések annyira mást jelentenek mindenkinek, hogy szerintem hiba úgy használni, mintha mindenki ugyanazt értené alatta.

De nézzük a 10 pontot:

1. Dicséret és jutalmazás

Szerintem ez a rész a nevelés egyik legfontosabb része (szeretet, önbecsülés, pozitív kommunikáció -meg még sok más dolog innen ered egy gyerkőcben), ehhez képest elintézték két szinte semmitmondó mondatban...
   ÉN: Nagyon fontos, a mindennapi dicséret , ez csak akkor fog menni, ha valóban csodáljuk azt az emberi lényt, akit nevelünk. Mindenben, amit csinál vagy mond keressük a dicsérni-valót, egy idő után szokásunkká válik a pozitivitás és már csak néhány esetben kell tudatosan keresgélni, hogy mit is lehetne megdicsérni. A motiválás más formáját én nem szoktam használni - illetve de igen, de jóval kreatívabbnak kell lenni gyereknevelésnél, mint egyszerű büntetés/jutalmazás... Mindig meg kell keresni, hogy a lelkesedés és a kötelességtudat közül melyik motivációs oldal áll a gyerekhez közelebb, hozzánk közelebb és a helyzethez közelebb.  Dicséret járhat a tehetségéért is, amikor könnyedén a tevékenységet élvezve ér el valamit, járhat a szorgalmáért is, amikor látható módon kitartásával érte el a célját, motivációkeresésnél pedig ugyanígy lehet ezeket a tulajdonságokat elérendő célként megmutatni neki.
Nálunk nem jár azért ajándék, ha jól viselkedik, cserébe viszont a büntetés is nagyon ritka. A büntetés/jutalmazás állatkísérletekkel bizonyítottan hatásos eszköze lehet a tanulásnak, ám nem sok köze ahhoz, hogy a belső motivációt fejlődjön ki a gyerkőcben, ami szerintem nagyon fontos, ha olyan gyerekeket szeretnénk, akik azért hozzák ki magukból a legjobbat, mert jól érzik magukat a tevékenység közben. Persze ez némileg "lázadó" álláspont, és néha nehéz egyeztetni a társadalmi elvárásokkal, de ha a szociális képességekre is koncentrálunk, akkor nem fog kilógni a társadalomból, legfeljebb másként fog hozzáállni a dolgokhoz.

A gyerkőcnek az a legnagyobb büntetés, ha leszidjuk, általában kiabálva és ennek viszont azonkívül, hogy rosszul érzi magát a szeretetünk elvesztésétől, semmi hatása nincs. A gyerekek felnéznek a szüleikre és sok esetben meg akarnak nekünk felelni, ezért ha érzi, hogy nekem rossz, akkor sokszor csak ezt elkerülendő, nem teszi meg majd újra. Persze, ezzel nagyon könnyű visszaélni, a gyerekek nagyon szeretnének megfelelni a szüleiknek, tehát átgondoltan irányítgassuk őket az érzelmeiken keresztül. Én azt gondolom, a tudatosság a titka sokmindennek, ebben pedig egyfolytában fejlődik az ember/szülő, tehát lehet hibákat elkövetni az eszközök alkalmazásánál (én is szoktam kiabálni a gyerekeimmel), de azért vagyunk felnőttek, hogy vállaljuk a hibák elkövetését és nagyon fontosnak tartom: a gyerekeink előtt is. Nem leszünk ettől kevesebbek a szemükben, ha bocsánatot kérünk, ha elismerjük, hogy nem jól oldottuk meg az adott szituációt -  ezt garantálhatom innen is! :)

2. Következetesség

A szabály az szabály, melynek betartatását várjuk el a másik szülőtől, nagyszülőtől,  bébiszittertől és mindenkitől, akivel a gyermek kapcsolatban van.
Ha ezt a pontot elolvassa valaki, és megpróbálja betartani, maximum egy nap alatt rájön, hogy alkalmatlan "elég jó anyának". Aminek én nagyon örülök, mert legalább nem lesz tele a világ rugalmatlan, tolerancia nélküli szülőkkel és gyerekekkel (akik később fel is nőnének). Szabályokra természetesen szükség van, nem vagyok híve az anarchiának, nem gondolom, hogy mindenki tudja, hogy mi jó neki. DE: ha az esetek több mint 50 %-ában betartjuk a szabályainkat, akkor már tudni lehet létezésükről. Természetesen a szabály bevezetésekor minél többször tudatosítani kell a gyerkőcben, hogy most melyik szabály szerint kérünk vagy tiltunk meg valamit, de amíg nem tanulta meg a szabályt, addig át sem látja, hogy mikor/miért szegjük meg - ezt azért említem, hogy ne magyarázzuk túl a megszegést, de ha már tud a szabályról, akkor pontosan tudhatja azt is, hogy mikor, miért szegjük meg. Én néha hajlamos vagyok az elkanászodásra, de észre szoktam venni, és akkor egy ideig megint szigorúbb vagyok szabálytartásban. :) Nem baj a hullámzás a következetességben, a természet sem percre pontosan dolgozik. :) Mindig jön tavasz, de nem mindig március 21.-étől van ennek megfelelő időjárás. Elég ha tudja a gyerkőc, hogy nálunk kb 10 éves korig ahhoz, hogy kialudja magát, és jól induljon a másnap reggel, le kell feküdnie 8 és fél 9 között - ettől még akad olyan nap, amikor már fél nyolckor ágyban vannak, és olyan is, amikor fél tízkor alszanak el. Nyugodtan lehet engedni, hogy megtapasztalják azt, hogy mi van, ha nem tartjuk magunkat a szabályokhoz. Ilyen szempontból az a legjobb megoldás, ha nem is mi szabunk meg dolgokat, hanem irányelveket mondunk (az alvás célja, hogy kipihenten ébredjünk, a felöltözésé, hogy ne fázzunk), jó, ha hagyjuk, hogy saját tapasztalatai legyenek. (Nincs tél, amikor ki ne mennének mezítláb a hóba - soha nem lett még ettől semmi bajuk. Ugyanakkor minél kisebb a gyerkőc, annál inkább oda kell figyelnünk arra, hogy figyelmeztessük, hogy figyeljen magára: pl. ha hideg a lába, vegyen fel zoknit, cipőt.)
  Összetett dolog ez a következetesség nagyon - amit én nagyon fontosnak tartok, azzal kapcsolatban nem engedek kivételt (nem akarom, hogy tévét nézzenek az otthonunkban => nincs tévénk; de máshol nézhetnek, hiszen úgyis itt vannak a legtöbbet, nem eltiltani akarom őket a tévénézéstől, csak azt szeretném, hogy ne szokják meg a felesleges időtöltéseket a családi otthonban. - Filmet szoktunk nézni, még sorozatot is, amikor mi akarunk, amit mi akarunk, és reklám nélkül.)

3. Napirend

  Ezzel a ponttal egyetértek, de azért kibővíteném (persze, tudom, hogy 10 jótanács akkor lehet népszerű, ha  nem kell egy könyvet kiolvasni. :) )
Elég jó szülőként adhatunk egy mintát, amit rugalmasan kezelünk, de azt hiszem szülőként az is a dolgunk, hogy a csemeténk egy idő után a saját ritmusát is megtalálhassa, akkor is, ha ez eltér a miénktől. Minél kisebb a gyerkőc, ez annál nehezebb, mert nehéz eldönteni, hogy azért tiltakozik a napirend ellen, mert nem jó neki, vagy azért, mert még nem szokta meg, és a kis lázadó anarchista követelőzik. :) Figyelni kell a törpénkre, néha miatta/neki engedni a megszabott/megszokott dolgokon, hátha csak egy jobb megoldás felé akar minket irányítani...miért ne tudhatná jobban, mi jó neki? Itt is gyakorlás kérdése, hogy rájöjjünk, hogy csak dacból ellenkezik (és nekünk komolyan fontosabb-e, hogy egy háromévest erővel legyőzzünk), vagy engedhetünk neki (vagy más utakon próbáljuk motiválni a cél érdekében). Elég jó szülő szerintem az, aki figyelembe veszi a gyerek kívánságát is - ha az nem ütközik "magasabb" leveinkkel. :) (A magasabb elvekre még visszatérek.)

4. Korlátok és határok

Főiskolai tanárom – Pálhegyi Ferenc – szavai vésődtek be fejembe ezzel kapcsolatban. Az alábbi szemléletes példát vázolta fel elénk.
Ha a szakadék szélén van egy korlát, akkor a nézelődő kimerészkedik a szakadék széléig, hiszen joggal bízik abban, hogy nem fog onnan lezuhanni. Ha nincs korlát, akkor két lehetőség van. Vagy hamarabb megáll és nem látja mindazt, amit láthatna a korlát adta biztonságérzet segítségével, vagy lezuhan, mert nem tudja, hol kell megállnia, de a kíváncsisága hajtja.

Idáig tök jó. A hajtépős rész ezután következik:
Ezt a példát átfordítva a gyermeknevelés színterére, a következőképpen értelmezhetjük. Amennyiben a gyermekünk számára egyszerű, átlátható, értelmes és valóban szükséges szabályokat állítunk fel (pl. ne dugj semmit a konnektorba, vécézés után mosd meg a kezedet; kés, villa, olló nem gyerek kezébe való stb.), akkor mankót adunk számára ahhoz, hogy ki merje próbálni a benne rejlő lehetőségeket. Egy idő után kezdi majd megérteni, hogy mit szabad és mit nem és azt is, hogy az „előírásoktól” nem térhet el.
Gyermeke megtapasztalja, hogy valóban olyan dolgokat korlátoz, ami valós veszélyeket rejt, ami az ő érdekeit szolgálja, tehát egy újabb szabály életbeléptetése esetén is várhatóan hamarabb lesz a partnerünk, hiszen már bízik bennünk. Ehhez viszont elengedhetetlenül fontos, hogy valóban indokolt – nem öncélú, értelmetlen (pl. napközben nem fekhetsz az ágyadon) – szabályokat állítsunk fel, és következetesen tartassuk is be azokat. Csak így van értelme!

Áááá...
Miért öncélú a napközben ne feküdj az ágyadra - ha az anya nem akar mindennap ágyneműt cserélni, teljesen logikus kérés, pláne, ha van egy ülőgarnitúra, amin viszont lehet heverészni...
És miért nem öncélú a kés villa olló gyerek kezébe nem való - ha csak annyi kell ahhoz, hogy odaadhassuk a kezébe, hogy első néhány alkalomnál odaülünk vele vágni, felhívjuk a figyelmét arra, hogy mire vigyázzon?
(Nálunk lehet kést nem csak fogni, hanem lenyalni is - éleset is - , mert én is csinálom, és nekem fontosabb a kongruencia, mint egy nem általam hozott szabály betartatása, de elmondtam nekik, hogy mire kell figyelni közben - merről merre kell, hogy ne vágjon meg, hogy veszem a számba, és mindezt nem rohangálás közben teszem - soha egyikük sem vágta még meg a nyelvét, ami, ha meg is történne általában gyorsan gyógyuló kicsi vágás. Ezzel kicsit sem buzdítok senkit arra, hogy mondja a gyerekének, hogy nyalogassa a kést, ha  ő sem teszi, de ha példát mutatunk valami olyan dologban, ami nem általánosan elfogadott, akkor mondjuk el neki pontosan az arra vonatkozó szabályokat-és akkor nem kell félnünk a lebukástól, vagy nem kell titkolóznunk a gyerekünk előtt. Amúgy most, hogy belegondolok, nem nagyon nyalogatják a kést. :) )
   A gyerekünk nem attól fog megbízni bennünk, ha megtapasztalja, hogy minden úgy van, ahogy mi megmondtuk. (Mikor is, hogyan is tapasztalná meg - ha valós veszélyt korlátozok?  Ilyesmire gondol: "Megmondtam, ugye, hogy le fogsz esni a fáról, ha felmászol?") Ez annyira hibás hozzáállás, hogy kiabálni tudnék azzal, aki leírta.
A gyerekünk alapjáraton bízik bennünk, és ez mindaddig így van, amíg nem hazudozunk neki összevissza, pláne nem fontos kérdésekben (még ilyen esetben is jó ideig eltart, amíg elveszti a bizalmát bennünk). Hány olyan szabályt szegtünk meg mindannyian tinédzser korunkban, amire most is azt mondanánk, hogy nem szabad, ahogy szüleink is ezt mondták akkor? Hány tényleg veszélyes helyzetből kerültünk ki épen, amiről most is azt gondoljuk, hogy meggondolatlanság volt megtenni? Ha én azt mondom a gyerekemnek, hogy: "ÉN,  A MINDENT-TUDÓ KINYILATKOZTATOM, hogy ha vizes kézzel nyúlsz a kapcsolóhoz, akkor megráz az áram." és a gyerekem vizes kézzel felkapcsolja a villanyt és nem rázza meg az áram, akkor nem vesztek a hitelességemből? Dehogynem, ráadásul nyilván akkor fogja a veszélyes dolgokat kipróbálni, amikor én ott sem vagyok, tehát el sem tudom mondani neki, hogy mire vigyázzon... Hogy a példánál maradjak, én azt mondtam a vizeskezes villanykapcsolóhoz érésről a gyerekeimnek, hogy lehet, hogy százból kilencvenkilencszer nem rázza meg az áram, de nem lehet tudni, hogy az az egy mikor következik be, tehát jobban teszi, ha megtörli a kezét, mielőtt lekapcsolja a villanyt. Miért kellene feleslegesen eltúlozni a veszélyeket? Így sokkal hitelesebbnek érzem magam a gyerekeim előtt. A veszélyről pedig ugyanúgy megkapja az információt, de legalább pontosabban.

5. Fegyelem

Amit ír azzal, semmi különösebb bajom nincs, de kicsit kevés és összevissza szerintem.
Egyetértek azzal, hogy fegyelmet tőlünk úgy tanulhat, hogy példát mutatunk, mert a fegyelem elsősorban önfegyelmet jelent. De nem kell magunkkal szemben sem túl szigorúnak lenni, mert ha túl szigorúak a követelményeink, annak mi is nehezen felelünk meg, a gyerekünk meg pláne. Nálam fegyelem ott kezdődik (és kb ott is végződik), hogy ne árts magadnak, és másoknak sem. :) DE ez is rengeteg idő, tapasztalat, mire rájövök, hogy mivel ártok magamnak, másoknak... Sok idő, amíg kikristályosodik, hogy nekem tényleg akkor jobb, ha mások is jól érzik magukat körülöttem - és nem feltétlenül magamra vagy másokra erőltetett fegyelemmel látom be leghamarabb.Sőt...

6.Figyelmeztetés

Ez a pont valami borzalom...- felesleges és semmitmondó, ami meg mond az...
Megfigyeltük már, hogy szülőként sokszor úgy viselkedünk, mintegy kakukkos óra? Elég sűrűn jelezzük gyermekeinknek az idő múlását és a következő „napirendi pontot”- mindjárt vacsora; öltözz, mert elkésel; fél óra múlva indulunk az uszodába stb.- ezáltal is támpontokat adva számukra az életük okos vezetéséhez.
Igen megfigyeltük..., és... ha csak figyelmességből jelezzük, hogy már csak 5 perc van indulásig, mert látjuk, hogy belefeledkezett valamibe, akkor teljesen oké. De ha jóslásokat is teszünk hozzá, az már nem oké. Pl.: el fogsz késni, meg fogsz fázni, el fogsz esni..., ezek még ha működnek is önbeteljesítő jóslatként (pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy van ilyen.), és még ha szülőként micsoda tekintélyt is lehet összeszedni az "ugye megmondtam"-okkal, akkor se jósolgassunk! 

A figyelmeztető szerepünk másik megnyilvánulási formája, amikor valóban valami veszélyes/fontos dologra hívjuk fel csemeténk figyelmét – nézz szét, mielőtt lelépsz a járdáról; ne turkáld az orrodat; köszönj hangosan stb.-, és ezáltal próbáljuk megóvni testi épségét, vagy segítjük viselkedésének az elfogadott normáknak megfelelő alakulását.
Lásd az előző pontokat, leginkább a 4. A "valóban valami fontos dolog"-ról inkább beszélgessünk, minthogy figyelmeztetésként hangozzon el.

7. Magyarázat

   Utalnék az előző pontra: beszélgessünk a gyerekkel, de úgy, hogy nem arra figyelünk, amit mi mondunk, hanem a gyerkőc reakcióira. A beszélgetés lehet hosszú, akkor, ha a kérdéseire a lehető legrövidebb választ adjuk, és követjük az érdeklődését. Fontos a miértek elmondása, ha valódi életveszélyt kerülünk el, de a legtöbb dolgot, ami a társadalmi beilleszkedéshez kell, utánzásból fogja megtanulni. Hiába mondom neki, hogy ne beszélj csúnyán, ha tőlem azt hallja, hogy káromkodom. Hiába mondom neki, hogy át kell adni a helyet az idősebbeknek, ha én nem állok fel egy idősebb ember vagy kismama közelében az ülőhelyemről.

8. Önuralom

Ez a rész teljesen oké. Tényleg az a lényeg, hogy szülőként is napról napra legyünk jobbak, ne várjunk gyors sikert, és tudjunk arról, hogy azzal érdemes foglalkoznunk, ami sokszor ismétlődik hibaként a nevelésünkben. Ott van szükség egy kis tudatosításra, egy kis/lassú fejlődésre. Kell az elhatározás, hogy jobban/másként akarjuk csinálni, de ne feledjük, hogy a fejlődés, a tanulás, a változás sosem lineáris, inkább hullámzóan felfelé tartó. :)

9.Felelősség

Ez a pont is jó, bár kicsit összemossa a különböző felelősségeket - a gyerekkel szembeni felelősség, a felelősség vállalásának megtanítása, feladatok és elvárások...hibázás...
   Nekem a felelősség főként az életem iránti felelősségemet jelenti, és ennek átadását tartom nagyon fontosnak. Ebben nagyon sok minden benne van, hiszen, ha hibázunk, vállalnunk kell a felelősséget (ez még felnőttként sem megy mindig könnyen), ha van egy állatkánk (vagy szülőként egy gyermekünk), akkor nem hagyhatjuk magára - akkor sem, ha nem mindig van kedvünk ellátni, foglalkozni vele. A döntéseinket mi hozzuk, ezért ha nem számítottunk valamelyik következményre, akkor is mi vagyunk a felelősek és a mi dolgunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a lehetőségekből. 


10. Lazítani!

Ezzel is egyetértek, mert saját magunkért is mi vagyunk a felelősek - tehát figyelnünk kell, hogy feltöltsük magunkat energiával, mert ha lemerülünk, akkor nem tudjuk ellátni a feladatainkat. A prioritások sorrendjét meg kell határozni és az életben a lazulás/lazítás fontos, akár a passzív akár az aktív formáira gondolunk, mert mindkét félére szükség van. Vigyázzunk magunkra, csak akkor tudunk adni, ha van miből! :)


Néhol bemásoltam, néhol nem - de remélem, ennek ellenére követhető voltam.
Amúgy köszönet a cikk írójának, aki rávett arra, hogy legalább az általa felvetett pontokba összeszedve én is összeszedhessem a gondolataimat! :)

Azt azért érzem, hogy ráférne már egy kis rendszerezés a nevelési elveimre. :)

Az én pontjaim:
Legfontosabb meghatározni azt, hogy mit szeretnék átadni a gyerkőcömnek vezérvonalként a világ megismeréséhez:

Az élet szeretete
Önismeret
Tudatosság
Hitelesség

Lelkesedés - arra menni, amerre teljes szívvel tudom belevetni magam
Nyitottság - előítéletmentesség
Tolerancia - ez néha nehéz nekem..., de azért fontosnak tartom! :)


Az eszközök, amikkel a nekünk fontos értékeket át lehet adni, változóak. Minden családnál, gyereknél más más lehet, ha az alapértékeket / magasabb elveket, tehát a célt, tisztázza az ember magával és a szülőpárral is, akkor az út már végtelen-féle lehet. Onnantól kezdve, hogy tudom, mit tartok szülőként fontosnak, a módszereket igazíthatom a saját habitusomhoz, attitűdömhöz. Ezért jó, hogy sokféle neveléssel foglalkozó könyv van, amit még többféleképpen lehet értelmezni. Sokfélék vagyunk szülőként, mást hozunk genetikailag, mást hozunk neveltetésünkből adódóan - ki követendő példát hoz, ki elkerülendőt otthonról, de mindenképpen vannak ránk jellemző sajátosságok, amiken nem lehet átlépni. Ezért fontos a tudatosítás mindenben.

Minél pontosabban tudom, hogy mi van a fazékban - minden összetevőt, minden mennyiséget - annál pontosabban tudom meghatározni, mi lesz belőle.

Az elég jó szülő (mint említettem nem tetszik a megfogalmazás, de talán most jó lesz kölcsönbe), szerintem törekszik a tudatosságra, törekszik arra, hogy egyre jobb legyen - hogy egyre jobban átlássa, mi van a fazékban. Legyünk nyitottak a gyerekekre, néha ők tudják jobban! :)

2014. március 12., szerda

Pozitív pszichológia mindenkinek VI. - a 6 fő erény, mire jók az érzelmek

   A mostani ábrámat már egy korábbi bejegyzésben röviden elemeztem, mégis visszatérek rá – egyrészt, mert most következik a SOR!ban (ennek megértéséhez ismerni kell engem; több éven át egyesével megszámoltam a duplo kockákat esténként rendrakásnál ), másrészt pedig most részletesebben, hosszabban fogom elemezni (a régebbi bejegyzésben, csak beszúrtam az ábrát némi személyes sztori közepébe).
   Kezdjük azzal, hogy a fölfelé mutató nyíl az evolúciót jelképezi, a nyíl belsejében található erények pedig segítenek a fejlődésben, mind az ember személyes céljainál, mind pedig a z emberiség előrehaladásában. A pozitív érzelmek jelentik a biztonságos alapot képességeink kibontakoztatásához – amihez társas kapcsolataink is hozzásegítenek, amennyiben nyerő-nyerő játszmaként éljük át azokat. Ez még magamhoz képest is egy kicsit sűrűnek tűnik, de majd most kifejtem lassabban. J 


   Erények, erősségek: Seligman ráállított egy csapat pszichológia hallgatót annak kiderítésére, hogy mik azok az erények, amik kortól és kultúrától függetlenül léteznek az emberi társadalmakban. Arra jutottak, hogy hat erényről mondható el, hogy bármely korban, bárhol pozitív és előrevivő tulajdonságként értékelték az emberek. A hat fő erényt további 24 erősségre osztja fel Seligman – nem kizárva ezzel azt, hogy különböző korokban egyéb erősségek is előtérben lehetnek (akár napjainkban is találhatunk ilyen erősséget a gazdagság, kellemes megjelenés, önbizalom, egyediség) – ám az Autentikus életöröm című könyvében ezekkel a mindenütt jelenlévő erényekkel foglalkozik, mivel tágabb körben is használható következtetéseket tud levonni. Az erősségek abban különböznek az adottságoktól, hogy akaratunkkal fejleszthetőek. Az adottságok szűkebb határon belül változtathatóak, míg erősségeinket jelentős mértékben tudjuk fejleszteni. Az erősségeket Seligman egy teszten keresztül méri le, és azt ajánlja, hogy mindenki a rá jellemző erősségek mentén kezdje el az életét alakítani. Vagyis; használjuk mindennap a ránk jellemző erősségeket, és már ez a „használat” biztosítja számunkra a jó érzést, ezzel rögtön visszacsatolást is kapunk arról, hogy jó irányba haladunk. Ha valamelyik erény csekély mértékben található meg bennünk, akkor érdemes arra is figyelmet fordítani, és fejleszteni, amíg az átlagos szintet el nem éri, különben esetleg fékként működhet, visszatarthatja személyes fejlődésünket, akár céljaink elérését is akadályozhatja. (Talán nem túl nehéz elképzelni ezt a visszatartó erőt, ha például hiányzik belőlünk az önkontroll, a hála, a megbocsátás, a tudásszomj vagy a remény erőssége.)

   A hat fő erény, mint említettem 24 további erősségre osztható fel:
BÖLCSESSÉG: kíváncsiság, tudásszomj, ítélőképesség, találékonyság, szociális intelligencia,perspektíva,
BÁTORSÁG: helytállás, kitartás, hitelesség(integritás),
SZERETET: kedvesség, szeretet adás/elfogadása
IGAZSÁGOSSÁG: kötelességérzet, objektivitás (a fordító a Seligman könyvben a becsületesség szót használja, de szerintem jobban fedi a fogalmat az objektivitás), vezetői képesség,
MÉRTÉKLETESSÉG: önkontroll, megfontoltság, szerénység,
TRANSZCENDENCIA: a szépség értékelése, hálaérzet, remény, spiritualitás, megbocsátás, humor, temperamentum.
   Az erények fejlődéséhez szükségünk van pozitív érzelmekre, és meleg, támogató környezetre, ami biztonságos alapot jelent ahhoz, hogy a visszajelzésekből is építkezni tudjunk. Ez gyermeknevelésben az úgynevezett pozitív nevelés alapelve is, ami tehát azt ajánlja, hogy pozitív visszajelzésekkel erősítsük meg a gyermek jó tulajdonságait, cselekedeteit, ezzel megerősítjük az önbizalmát is és további hasonló tevékenységekre/erősségei használatára buzdítjuk. Itt térnék ki egy kicsit arra, hogy a gyermeknevelésből nagyon sokat tudunk felnőtt korunkban is hasznosítani, alkalmazni önmagunkra, mintegy pótolva az esetleges akkori mulasztásokat, vagy ha ilyen nem volt, akkor befoltozva az azóta keletkező szakadást. Az önismeret terén is fejlődhetünk gyermeknevelés közben, és önmagunkat is nevelhetjük, támogathatjuk.
 Igazán jól azon erősségek használatakor érezzük magunkat, amikor úgy érezzük, tettünk is valamit, többet, mint ami spontán belőlünk fakadna. A teljesítmény, ami a fejlődést biztosítja az pont az a kicsi, vagy olykor nagy rész, amit akaratunkkal, szándékosan teszünk hozzá. Mindenki ismeri a mondást valószínűleg: „Nem az a bátor, aki nem fél, hanem, aki legyőzi félelmét.” Amivel legyőzzük, az az, amit akaratunkkal tettünk hozzá. Kell, hogy az erősséghez legyen „tehetségünk”, de ahhoz, hogy használata feldobjon, energiával töltsön el, kell az is, amit „szorgalmunkkal” teszünk hozzá. Ez az élmény együttesen adja majd az elégedettség, a boldogság érzését – és ez az, amiért törekednünk kell arra, hogy napi munkánk/teendőink során minél több erősségünket használni tudjuk, hiszen így segítenek minket ahhoz, hogy boldogabb életet éljünk.
   A nyerő-nyerő játszmák akkor jelennek meg életünkben, amikor a társas interakcióinkban mindenki kap valamit az adott szituációban, és senki sem veszít. Az ilyen helyzeteket a pozitív érzelmek jelenléte is jelzi, és nem érezzük veszélyben magunkat sem fizikailag, sem mentálisan. (tipikusan ilyen helyzetek adódnak nevelés, tanítás közben – remélhetőleg jó sokszor, de akár egy baráti beszélgetés, sport- vagy játékélmény is lehet ilyen szituáció).
   Az ábrán a narancssárga nyilat egy lila színű sáv veszi körbe, szerettem volna így ábrázolni a negatív érzelmek óvó, pajzs-szerű szerepét az evolúcióban.  Az az előző bejegyzéseimben is fejtegettem már, hogy a negatív érzésekre is szükség van, hiszen figyelmeztetnek minket a veszélyre, veszélyes helyzetekre. Egész pontosan azokra a szituációkra, amik győztes-vesztes játszmák az életünk folyamán. Reálisabban mérjük fel a helyzetünket, elemzőbb lesz a gondolkodásmódunk, jobban odafigyelünk a részletekre – végletesebb esetben fizikailag is felkészülünk a támadásra, illetve a védelemre.
Nekem ez a magyarázat nagyon sokat segített egy konkrét esetben, amikor negatív érzelmeim voltak valakivel kapcsolatban. Először is tudatosult bennem, hogy miért vagyok dühös (mert veszélyben éreztem magam), és ezt felismerve már reálisan elemezni tudtam, hogy mennyire valós a veszély (sikerült megértenem, hogy a veszély valóban fennáll, de nem fizikai, így nincs szükségem a düh által kémiailag generált szükségállapotra a testemben), és mit tehetek önmagam megóvása érdekében (mi az, amin változtatni tudok és mi az, amit el kell fogadnom). Lelki nyugalmamon sokat segített, ez pedig nem csak a mentális egészséghez kell, hanem a felesleges fizikai reakciókat is csökkentette. Nem emelkedett meg feleslegesen a vérnyomásom és a pulzusom, nem gyorsult fel a légzésem – ezek a fizikai reakciók stresszhelyzetben, amik ha ténylegesen sarokba szorulunk, akkor segítenek a menekülésben vagy a küzdelemben – általában azonban szó sincs ilyen veszélyről, testünk viszont a distressztől keletkező fizikai reakcióktól hosszútávon annyira megterhelődik, hogy betegségeket okozhat, vagyis: a fizikai egészségem érdekében is tettem azzal, hogy más oldalról közelítettem meg egy problémámat.

Összefoglalva tehát az ábrát: tisztában kell lennünk erősségeinkkel, a pozitív érzelmeket és a nyerő –nyerő szituációkat arra kell használnunk, hogy fejlesszük erényeinket (törekednünk kell a mindennapos erősséghasználatra); a negatív érzéseinket pedig arra használni, amire valók: figyelmeztetnek a győztes-vesztes kimenetelű (valaki meg fog enni valakit) szituációkra, segítségükkel reálisan felmérhetjük a veszélyeket, és felkészülhetünk a védelemre, vagy érdekeink megfelelő képviselésére.
   A következő alkalommal egy vadiúj ábrát fogok megmutatni a konfliktus kezelésről (némi flow beütéssel). Már alig várom, de most muszáj aludnom, mert a pihenés is fontos. J




A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

2014. március 4., kedd

Pozitív pszichológia mindenkinek V. - attribúciós stílus; gondolkodásmód három síkja

   Mint ígértem, ezen alkalommal egy olyan ábrát mutatok meg, ami alapján könnyen meg lehet érteni, hogy miért fontos gondolataink tudatosítása, és az optimista gondolkodásmód felé való törekvés. Seligman attribúciós stílustesztje tárja fel gondolkodásmódunkban az eseményekre adott oksági magyarázatainkat. A teszt pozitív és negatív eseményeknél három dimenzión keresztül vizsgálja meg, hogy hogyan gondolkodunk.

A tesztet itt tudjátok megcsinálni, érdemes inkább a blogbejegyzés elolvasása előtt - az eredményt tőlem tudjátok elkérni, az adatokat a blogbejegyzés alapján ti magatok is érteni fogjátok - ha mégsem, akkor szívesen segítek. :) Tudni kell még, hogy a teszt alapvetően a 8-13 éves korosztálynak szól, ezért néhány megfogalmazásnál az iskolai példát munkahelyire kell értelmezni. (Van felnőtt variációja a tesztnek, de még nem volt időm felrakni netre.)



Nos, akkor kezdjünk bele! :)

   A három dimenzió amiben a teszt vizsgálja a gondolkodásmódunkat:
 permanencia, pervazivitás, perszonalizáció.

   A permanencia síkja azt a fajta időbeli folytonosságot, azaz állandóságot vagy ideiglenességet jelzi, amire egy eseménnyel kapcsolatban gondolataink utalnak. Vagyis: egy esemény kapcsán kialakuló gondolataink mennyire jelzik az adott jó vagy rossz hatás időbeli folytonosságát. Ha jó dolog történik velünk mennyire vagyunk hajlamosak azt gondolni, hogy mindig is jó dolgok szoktak velünk történni? Vagy ha rossz dolog történik, akkor mennyire tudjuk ideiglenesnek, egyszeri alkalomnak titulálni? Ez a sík megmutatja, hogy időben mit tartunk életünkben állandónak, ránk többször jellemzőnek - és egyáltalán nem mindegy sikerességünk/életkedvünk szempontjából, hogy a pozitív eseményekből töltekezünk-e hosszútávon, vagy a negatív események befolyásolják gondolatainkat és ezzel a borúlátásunkkal tekintünk a jövőnkre is.
Ideális esetben a jó eseményeket időben állandónak gondoljuk, hosszan kihat gondolatainkra egy-egy pozitív történés; a negatív eseményeket pedig ideiglenesnek és gyorsan elmúlónak tartjuk életünkben. Ellenkező esetben, a jót csak rövid ideig érzékeljük, a rosszat tartjuk állandónak az életünkben.

   A pervazivitás síkja azt mutatja meg, hogy egy esemény mennyire van hatással életünk területeire - szeparáltan kezeljük a jó és rossz történéseket, vagy szétgyűrűztetjük gondolataink által életünk minden részére. Tehát: egy esemény, ami életünk egyik területét érinti (pl. magánéletünket), mennyire van hatással arra, ahogy életünk egyéb területeiről gondolkodunk. Az optimistán gondolkodó emberek egy jó esemény (pl. egy jó beszélgetés egy baráttal, vagy egy munkahelyi siker) esetén az élet többi területét is pozitívabbnak látják, egy sikerből egész személyiségük táplálkozik, erősödik; negatív esemény esetén pedig elkülönítik, nem hagyják, hogy hatással legyen a többi életterületre (egy rossz jegy nem kell, hogy elrontsa a kedvünket és ezzel a kapcsolatainkat is borúsnak lássuk).

Az élet főbb területei: szociális kapcsolatok (párkapcsolat, baráti kapcsolatok, családi élet); anyagi vonatkozású területek (pénzügyek, fizikai környezet); egészség; szabadidő eltöltése - hobbi; hivatás - munka, karrier; spiritualitás - szellemi fejlődés.

A perszonalizáció síkja pedig azt méri, hogy mennyire okoljuk önmagunkat egy esemény bekövetkezésekor, vagyis hajlamosak vagyunk-e önmagunkat hibáztatni/dicsőíteni, vagy inkább külső okokban keressük a magyarázatot. (Természetesen a tetteinkért való felelősség vállalás kívánatos dolog, de a teszt olyan kérdéseken át méri ezt a síkot, amikben a gondolkodásmódunk dönti el, hogy ki vagy mi a felelős a bekövetkezett eseményekért, és nem pedig konkrétan megvizsgált eseteket hoz fel, amiknél egyértelműen meghatározható a felelős.) Az optimista gondolkodásmód szerint, ha rossz esemény következett be, akkor külső okokban kell keresnünk a magyarázatot, pozitív történések kapcsán pedig magunkban megtalálni okot. Ennél a síknál mindkét okozati magyarázatnál (személyes vagy külső) még két részre oszlik: megváltoztatható és megváltoztathatatlan tényezőkre. A teszt nem méri ezt a felbontását a síknak, de a gondolkodásunkat nagyban befolyásolja az önmagunkról alkotott képünk, ezért nem mindegy, hogy pl. egy rossz esemény bekövetkeztekor úgy vállalom a felelősséget, hogy azon változtatni tudok (az akarok-e egy másik lapra tartozik, most nem releváns), vagy úgy, hogy "sajnálom: ilyen vagyok".

   Az optimista gondolkodásmódot ábrázoltam a nagy Nappal: minden mindig tökéletes és ezért az én jellembeli nagyszerűségem az alapja. Ha pedig valami negatív esemény történik, akkor az csak ritkán, azaz csak most történt meg, csak egy adott dologgal kapcsolatos, nem gyűrűzik szét, külső okok miatt történt meg, és ezek a körülmények megváltoztathatók - ezt a kicsi rosszat rajzoltam kicsi felhőnek.
   Az ábrázolásból is látszik, ahogy a pozitív gondolatok körbeveszik, s ezzel megóvnak minket a negatív gondolatok elterjedésétől.

   A pesszimista gondolkodásmód nagy borús felhővel lett ábrázolva, ami azt jelenti, hogy a rossz események időben és az életünk összes területére is szétterjedve vannak hatással ránk, és ezért önmagunkat okoljuk, ráadásul egy olyan személyiségbeli tulajdonságunk a hibás, amin nincs hatalmunkban változtatni. Ha pedig valami jó esemény történik, akkor az egyedi eset, rövid ideig tart, nincs hatással az életünk más területeire, az ok pedig rajtunk kívüli és változékony. A kicsi napnak esélye sincs harcolni a nagy borús felhő ellen, így a melegítő, építő, segítő hatása a jó eseményeknek, szinte észrevehetetlen.

   Végül azzal zárnám le ezt a bejegyzést, hogy Seligman szerint a gondolkodásmódunk egy része ugyan öröklött, de sokat tehetünk gondolataink tudatosításával azért, hogy egy pozitívabb életszemlélet kialakításával kellemesebben éljük meg az életet és ezáltal sikeresebbek legyünk az élet minden területén.  a következő bejegyzés már ennek hogyanjába enged bepillantást.

  
 A tesztet és az elemzéshez szükséges elméleti hátteret Seligman: Az optimista gyermek, és az Autentikus életöröm című könyvei alapján fejtegettem. További könyvajánló a pozitív pszichológia könyvek fülnél található.


A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

2014. március 3., hétfő

Pozitív pszichológia mindenkinek IV. - mire jó az optimizmus, mire jó a pesszimizmus

   A most következő ábrám, akár az első is lehetett volna, de nem az volt, így csak most került sorra. :)
Az optimista és a pesszimista gondolkodás közötti különbséget hivatott ábrázolni, és nem csak a kettő közötti különbséget, hanem azt is, hogy mi a szerepe az érzelmeknek az evolúcióban, miért is van a pozitív és a negatív érzelmekre is szükség a fejlődéshez, haladáshoz. Azt, hogy gondolataink/gondolkodásmódunk felelősek az érzéseinkért eggyel későbbi ábrámnál fogom részletesen kifejteni (arra is ki fogok térni, hogy hogyan tudjuk megváltoztatni saját hozzáállásunkat), de aki eddigi blogbejegyzéseimet elolvasta, amit a pozitív pszichológiáról írtam, az már talán természetesnek is veszi azt, hogy érzéseink gondolatainkból erednek.
Mint látható a függőleges irány az optimista gondolkodást jelöli, míg a vízszintes irány a pesszimista gondolkodást - az ezekkel járó érzésekkel együtt. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat az életben elengedhetetlenek a pozitív érzések, a reményteli optimizmus; a jól működéshez azonban szükség van negatív gondolatokra, amik reálisan jelzik a veszélyeket. A középen lévő kék nyíl mutatja a helyes irányt, amit meg kell találnunk, ahhoz, hogy se a túlzott optimizmus ne vakítson el minket (mint, amikor egyenesen a Napba nézünk), se pedig ne sodorjon minket depresszióba az, hogy egyfolytában csak az árnyékokat látjuk. A depresszív realizmus ugyanúgy segítheti az evolúciót, mint az optimizmus. A negatív és a pozitív gondolatok közötti arány ideális esetben egy a kettőhöz, azaz egy negatív gondolatra két pozitívnak kell jutnia ahhoz, hogy a gondolkodásmódunk megfelelően segítse az egyéni fejlődésünket. Az arány egyes pszichológusok, és témakörök szerint is változhat - nem részletezném most, de pl. gyerekneveléssel kapcsolatban a szóban kimondott negatív és pozitív visszajelzések aránya 1:5-höz - gyakorlatban, ha ezt az arányt sikerül elérnünk akár családban, akár pedagógusként, akkor látni fogjuk, hogy mennyivel együttműködőbbek a gyerekek, ha dicsérik őket, mintha kritizálják. :)
   Az ábrán kívül még két példával tudom szemléltetni, hogy mi a különbség a pesszimista és az optimista gondolkodásmód között, és miért is jó a kettő közötti harmóniát egy reális optimizmusnak elnevezett irányban megtalálni.
   Képzeljük el magunkat egy sötét szobában kezünkben egy zseblámpával. Ahova a zseblámpa fénye világít, azt a részt mintegy kiemelve a környezetéből tüzetesen meg tudjuk vizsgálni, a részletekre jól oda tudunk figyelni, ám nem látjuk környezetünket, mintha nem is létezne semmi a fénykörön kívül. Ha ugyanebben a szobában felkapcsoljuk a villanykapcsolót és fény árasztja el a szobát, akkor sokkal több mindent látunk egyszerre, bár igaz, hogy kevésbé tudunk a részletekre fókuszálni, de szabadabbnak érezzük a mozgásunkat, és biztonságosabbnak is éljük meg a környezetünket.
   A másik példa, amit szerintem még könnyű elképzelni az az, hogy ülünk egy nagy tábortűz körül, hátunk mögött erdővel. Ha előre, a tűzbe nézünk, akkor mintha nem vennénk tudomást az erdő éjjeli árnyairól, felfedezzük a lángok, a parázs szépségét, szinte elvakít a tűz fénye, és jólesően burkolózunk melegébe. Ha hátat fordítunk a tűznek és pár lépéssel el is távolodunk a tűztől, akkor viszont ijesztővé válnak az árnyékok, az erdő éjszakai hangjai is félelmet kelthetnek (a sötétségtől való félelem jó régi már az emberiség történetében, ezért evolúciósan előfeszítettnek nevezzük). A félelem óvatosságra int mindannyiunkat, lassabban haladunk, próbálunk mindenünkkel a váratlan veszélyre felkészülni, amit az is nehezít, hogy nem tudjuk pontosan mivel is állunk szembe. A helyes pozíció megtalálása tehát ebben az esetben is középen van: nem közel a tűzhöz, nem belenézve a lángokba - hiszen a jóleső meleg hamar elviselhetetlen forrósággá változhat, ha túl közel, vagy túl sokáig fordulunk a tűz felé, de ugyanígy nem jó háttal lenni a tűznek, és túl messze lenni ahhoz, hogy érezzük melegét, lássunk fényében. Ha oldalra nézve, megtaláljuk a pont megfelelő távolságot, akkor se fázni/félni nem fogunk se megsülni/megvakulni, elég fény, és elég meleg hely kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és az érzékszerveink is jól működjenek. :)

   Néha jó a fénybe nézve, melegedve feltöltődni energiával, és néha jó megpihenni az enyhet adó árnyékban, de a fejlődésünket az segíti legjobban, ha a buktatókat reálisan felmérve optimistán tekintünk a jövőbe! :)
Azt, hogy ennek az iránynak a megtalálásában mi lehet a a segítségünkre a következő ábrámból lehet majd megtudni. :)


A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

2014. március 1., szombat

Visszafelé - előre

   Az előző bejegyzést kicsit átírtam, mert se a rágalmazás bűnét nem akarom elkövetni, se támadólag fellépni nem szeretnék, vagyis néha de, de azért mégsem...hogy gyávaság-e, vagy csak próbálok megfontolt lenni ezen még tűnődöm... A megfontoltság nem az erősségem (TESZT az erősségekről, az eredményért nálam kell jelentkezni :) ), ezért egyrészt visszakoznék, az előző bejegyzés törlése is felmerült bennem, de aztán átgondoltam...Mivel a bejegyzés nézettsége  nagy volt, arra  a következtetésre jutottam, hogy kell az olvasóknak, hogy valaki vállalja a problémáját, a véleményét... - biztos vagyok abban, hogy aktuális témát feszegettem, még akkor is, ha a megoldást még nem találtam ki rá. Itt jelezném, hogy ezzel is haladok, írni fogok a számomra problémás pedagógusnak. (Könnyebben kommunikálok írásban problémás esetekben - a másik fél meg majd reagál valahogy. vagy nem.) Szóval, haladok... :)

   A visszafelé tekintésnél arra gondoltam, hogy meg kellene vizsgálnom, hogy nekem mi bajom volt az iskolával. Mi az, amitől elfordultam a tanulás hagyományos módszerétől, és mi az, amit, ha tudatosítok magamban, akkor a gyerkőcök is profitálhatnak - nem muszáj nekik is belelépni ugyanabba a kakiba, még ha genetikailag arra is vezetne az útjuk. :) Egyébként D-t megkérdeztem, hogy mennyire fordult el az oktatástól, szerepel-e a tervei között az érettségi, diploma. Úgy nézett rám, mint egy ufóra (kíváncsian, mit akarhatok ebből kihozni, értetlenül, mintha valami nagy ostobaságot kérdeztem volna tőle), és azt válaszolta, hogy teljesen természetes számára, hogy le fog érettségizni és tovább fog tanulni, még, ha az irány nem is tiszta. Megnyugodtam. :)

Van egy olyan állítólagos statisztika, hogy az általános iskolai anyagból szinte semmi nem marad meg tudásként, és a középiskolaiból sem sok. Nyilván tanárfüggő is, de gondoltam megnézem magamra mennyire igaz.

Általános iskola:
történelem - 1867. kiegyezés Deák Ferenc - tényként ennyi, erre az anyagrészre kifejezetten koncentráltam, mert nagyon felkészültem belőle, mert sejtettem, hogy felelni fogok.
orosz nyelv: másodikos koromben szakkörként tanultam, imádtam, ezt kb hatodikra sikerült eltüntetni - tanárváltással.
matek: jó tanárom volt, mindig szerettem - nehéz lemérni, hogy mi maradt meg, de azt hiszem, a fontos dolgok még általánosból: összeadás, kivonás, szorzás, osztás, egyenletek megoldása.
magyar: akkor számomra érthetetlen nyelvtanszabályokból semmi, irodalomból semmi.
rajz: egy festményt kellett másolni, amikor többet hoztam ki magamból, mint gondoltam volna, a rajszakkörös feladatok is jók voltak, de a tanár szörnyű volt, semmi kedvesség, sohasem mosolygott...

Egyéb tantárgyak: se kép, se hang.

Középiskola:
1. fejezet (két osztályba jártam)
matek: továbbra is megmaradt a szerelem, főként egyenlet megoldásokat imádtam.
magyar nyelvtan: a helyesírásom sokat javult, főleg a vesszőhibákat kellett ritkítani, a módszer nem gyerekbarát,d e hatásosnak tartom ebben a korban: diktálás, hibajavítás szabálymásolással.
irodalom: sok jó vers megismerése - szabadon választott bármi megtanulása kéthetente, jó témák a fogalmazásokhoz - szabadság, szeretet, stb., és elkezdtem sokat olvasni is, mert a tanár gondolkodni is tanított.
történelem: jegyzetelni tanítás - kevés konkrét adat, inkább az összefüggések, folyamatok megmutatása.
nyelvek: szinte semmi
kémia, biológia: jó tanárunk volt, szakmailag, emberileg is, de mintha addigra már elfordultam volna ezektől a tárgyaktól (nulla általános iskolai emlék - még a tanárra sem emlékszem)
tesi: csak azért írom le, mert vicces: hármas voltam, mert minden kihagyott atlétika edzésért kaptam egy egyest (a heti 4 edzés mellé nem fért be, kedvem sem volt, nem szerettem futni)
2. fejezet
matek: az első két évből éltem, mert az osztály sem volt reál érdeklődésű, a tanárt pedig emberileg szerettem, de nem volt jó matek tanár.
magyar: nyelvtan nulla, irodalom: már mentem a saját fejem után, de megtanultam a tanár szája íze szerint hazudni - ezt úgy tanultam meg, hogy egyszer nem egyezett a véleményünk, és onnantól kezdve hármasnál jobb jegyet nem kaptam, míg előtte ötös voltam...
angol: szárnyalás: a tanár azt mondta, hogy nem érti miért voltam rossz addig, szerinte nagyon sokat tudok - ezért az elismeréséért mindig készültem az óráira, és ötös voltam (negyedikben új tanárunk lett, nála csak négyes, nem motivált.)
kémia, biológia: semmit nem voltam hajlandó tanulni, a tanár jóindulatának köszönhetően nem buktam meg - abból eredt, hogy íratott egy iq tesztet valamelyik órán velünk.

Elnézést, ha a kis visszatekintésem unalmas lenne, de miközben írtam, elgondolkodtam, hogy milyen is a jó tanár... :) A gyerekekkel is beszélgettünk erről mostanában - a foglalkozásokon - van, ami összecseng... :)
  Számomra meglepő módon az emlékeimben a szakmai felkészültség miatti emlékezés dominánsabb, mint az emberi, és akkor igazán hatásos, ha a kettő együtt szerepel egy pedagógusban.
   Hosszútávú hatása annak volt rám, ami már általános iskolában elkezdődött, vagy legkésőbb gimi elsőben. Így kialakult valamiféle sorrend a tantárgyak között számomra:
   matek (általános iskolában, gimi elején jó tanár, szakmailag, emberileg);
   irodalom (gimi elején)
   nyelvtan: a helyesírást fontosnak tartom, de a nyelvészet is érdekel (gimi eleje)
   a nyelvtanulást fontosnak tartom, ennek ellenére nekem nem megy jól, talán kevés ideig találkoztam jó tanárokkal (általános kb 2 év, gimi másfél)

   Visszatérve a jó tanárra: egyetem anatómia tanár - imádtam az óráit. Logikus, jól felépített folyam volt minden egyes óra, és annak ellenére élveztem, hogy a háromnegyede latinul volt, valahogy mégis lehetett érteni. :) Eleinte tartottam a latintól, de könnyen a fejembe mászott, talán pont azért, mert a latin elnevezések nagyon logikusak.

   Ha megnézem, kit tartottam akkor jó tanárnak, akkor erősen benne volt, hogy kedveljen engem (vagy legalábbis érezzem úgy, nem kivételezést vártam el, csak kedvességet, barátságosságot irányomban), és szeresse a tantárgyát, lelkesedésével inspirálja a diákokat is.
   Ha csak emberként volt jó,  szakmailag nem, akkor jó volt bent lenni az óráin, kellemesebb volt az iskola általa; ha csak szakmailag volt jó (pl. általános iskolai rajz tanár), akkor észrevétlenül is átadott valamit a tudásából -  bár nem tudatosult soha bennem - hogy szeretek rajzolni, de mind a mai napig szoktam  - legutóbb mandalát festettem olajjal (először életemben :) - ha lesz fotó, megmutatom ).

   A legrosszabb eset, ha sem emberileg, sem szakmailag nem képvisel értéket egy tanár. De ezt miért nem veszi észre ő is? Keresni kell egy másik tevékenységet, ahol jobban előtérbe kerülnek azok az erősségei, amiket tanárként észre sem lehet venni. És mindenki happy lesz! :)

   Az elvárásaimat diákként, szülőként tisztáztam most (mindig segít nekem az írás!), és úgy gondolom, nem túlzottak, nem teljesíthetetlenek. Csak a legrosszabbat szeretném hatásosan kiszűrni, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy fejlődésképesek, ha valaki megmutatja nekik az irányt - vagy szakmailag javulhatnak, vagy emberileg - csak nekik is akarniuk kell, mert anélkül nem megy.

   Végül: sokféle tanár van, mint ahogy sokféle diák is, mindenkinek más lehet jó, én is sokféle embert szeretek, tisztelek, és bár nehéz elfogadni, hogy engem sem szerethet mindenki, abban bízom, hogy kevés ember gondolja azt rólam, hogy sem-sem vagyok. :)


 Még végül, egy kis arány a saját életemből:

általános 1-4. o. :  5:2   (engem tanító tanár : mindkét szempontból jó tanár - csak szakmailag jó - csak emberileg jó, végül sem-sem)
általános 5-8. o. :   13: 2  -  2 - 1  sem-sem: 8
gimnázium 1-4. o.:  17: 2  -  2 - 5  sem-sem: 8
egyetem 1-2 évf. :    nem tudtam összeszámolni, is-is: 2 , szakmailag kb.: 5-6, sem-sem - túl sok, ahhoz, hogy maradjak. :)

Persze máshonnan ítélem meg, de a gyerekek véleményét is beszámítva a mostani iskolájukban az arány sokkal-sokkal jobb képet mutat! :)
Ennek azért örülök! :)

Kíváncsi lennék a ti listátokra is! :)
Írjátok meg kommentben! :)