Ez az az cikk, és ez az ajánlás hozzá:
"10 jó tanács azokra a pillanatokra, amikor a szülő legszívesebben szálanként tépné ki az összes hajszálát..."
Én szeretem a listákat, jól összefoglalnak, még az sem baj, ha nem teljes, de ez semmiféle követelménynek nem felel meg. Nem szól az elég jó szülőségről (én mondjuk, nem szeretem ezt a kifejezést, mert nagyon tág kategóriát jelöl... Elég jó: nem hagyom éhenhalni a gyerekem, nem verem halálra, sőt a legtöbb esetben 8 napon belül gyógyul, elég jó vagyok, ha eléri a felnőttkort??? De valószínűleg másnak elég jó ez a kifejezés, tehát ezen még túl tudok lépni. :) ) Nem szól arról, mit csináljak, ha a hajamat tépném a gyerekeimtől, és tulajdonképpen több pontot követhetetlennek érzek a tízből, ergo: én kiestem abból, hogy "elég jó" szülő legyek - a leírtak miatt én nem annyira sajnálom ezt, de aki like-olja az megfelel ezeknek, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ennek kellene megfelelnie, és ha ez mégsem megy, akkor még elég jó-nak sem érzi magát...
És most jöjjön a részletes kritika, az én meglátásaimmal együtt, amik remélem, használhatóak lesznek! :)
Úgy lesz a legkövethetőbb, ha idemásolom az aktuális részt, így nem kell keresgélni, miről is beszélek éppen.
Ha gyermekünket végigkísérjük az élet nagy szakaszain a szeretetünkkel, támogatásunkkal, „tanításainkkal”, és ha itt az idő, elengedjük őt az önálló élet útján. Leegyszerűsítve: egy tehetetlen kis lényből értő, érző, cselekvő, önálló embert „kell” nevelnünk.
A leegyszerűsítés előtti rész, még nagyjából oké - szeretet, támogatás,... a tanítás már kicsit necces, mert szerintem nagyon nem mindegy, hogy ki és mit tanít az életről...
Úgy érzem, kicsit túl lett egyszerűsítve..., ezek a kitételek gyakorlatilag szinte mindenkire igazak, akik megéri a felnőttkort. Ki mondja magától, hogy nem ért semmit?, ki mondja, hogy nem érez?, ki nem csinál semmit? és még olyan felnőtt is kevés van, aki önállótlannak tartja magát...Ezek a kifejezések annyira mást jelentenek mindenkinek, hogy szerintem hiba úgy használni, mintha mindenki ugyanazt értené alatta.
De nézzük a 10 pontot:
1. Dicséret és jutalmazás
Szerintem ez a rész a nevelés egyik legfontosabb része (szeretet, önbecsülés, pozitív kommunikáció -meg még sok más dolog innen ered egy gyerkőcben), ehhez képest elintézték két szinte semmitmondó mondatban...
ÉN: Nagyon fontos, a mindennapi dicséret , ez csak akkor fog menni, ha valóban csodáljuk azt az emberi lényt, akit nevelünk. Mindenben, amit csinál vagy mond keressük a dicsérni-valót, egy idő után szokásunkká válik a pozitivitás és már csak néhány esetben kell tudatosan keresgélni, hogy mit is lehetne megdicsérni. A motiválás más formáját én nem szoktam használni - illetve de igen, de jóval kreatívabbnak kell lenni gyereknevelésnél, mint egyszerű büntetés/jutalmazás... Mindig meg kell keresni, hogy a lelkesedés és a kötelességtudat közül melyik motivációs oldal áll a gyerekhez közelebb, hozzánk közelebb és a helyzethez közelebb. Dicséret járhat a tehetségéért is, amikor könnyedén a tevékenységet élvezve ér el valamit, járhat a szorgalmáért is, amikor látható módon kitartásával érte el a célját, motivációkeresésnél pedig ugyanígy lehet ezeket a tulajdonságokat elérendő célként megmutatni neki.
Nálunk nem jár azért ajándék, ha jól viselkedik, cserébe viszont a büntetés is nagyon ritka. A büntetés/jutalmazás állatkísérletekkel bizonyítottan hatásos eszköze lehet a tanulásnak, ám nem sok köze ahhoz, hogy a belső motivációt fejlődjön ki a gyerkőcben, ami szerintem nagyon fontos, ha olyan gyerekeket szeretnénk, akik azért hozzák ki magukból a legjobbat, mert jól érzik magukat a tevékenység közben. Persze ez némileg "lázadó" álláspont, és néha nehéz egyeztetni a társadalmi elvárásokkal, de ha a szociális képességekre is koncentrálunk, akkor nem fog kilógni a társadalomból, legfeljebb másként fog hozzáállni a dolgokhoz.
A gyerkőcnek az a legnagyobb büntetés, ha leszidjuk, általában kiabálva és ennek viszont azonkívül, hogy rosszul érzi magát a szeretetünk elvesztésétől, semmi hatása nincs. A gyerekek felnéznek a szüleikre és sok esetben meg akarnak nekünk felelni, ezért ha érzi, hogy nekem rossz, akkor sokszor csak ezt elkerülendő, nem teszi meg majd újra. Persze, ezzel nagyon könnyű visszaélni, a gyerekek nagyon szeretnének megfelelni a szüleiknek, tehát átgondoltan irányítgassuk őket az érzelmeiken keresztül. Én azt gondolom, a tudatosság a titka sokmindennek, ebben pedig egyfolytában fejlődik az ember/szülő, tehát lehet hibákat elkövetni az eszközök alkalmazásánál (én is szoktam kiabálni a gyerekeimmel), de azért vagyunk felnőttek, hogy vállaljuk a hibák elkövetését és nagyon fontosnak tartom: a gyerekeink előtt is. Nem leszünk ettől kevesebbek a szemükben, ha bocsánatot kérünk, ha elismerjük, hogy nem jól oldottuk meg az adott szituációt - ezt garantálhatom innen is! :)
ÉN: Nagyon fontos, a mindennapi dicséret , ez csak akkor fog menni, ha valóban csodáljuk azt az emberi lényt, akit nevelünk. Mindenben, amit csinál vagy mond keressük a dicsérni-valót, egy idő után szokásunkká válik a pozitivitás és már csak néhány esetben kell tudatosan keresgélni, hogy mit is lehetne megdicsérni. A motiválás más formáját én nem szoktam használni - illetve de igen, de jóval kreatívabbnak kell lenni gyereknevelésnél, mint egyszerű büntetés/jutalmazás... Mindig meg kell keresni, hogy a lelkesedés és a kötelességtudat közül melyik motivációs oldal áll a gyerekhez közelebb, hozzánk közelebb és a helyzethez közelebb. Dicséret járhat a tehetségéért is, amikor könnyedén a tevékenységet élvezve ér el valamit, járhat a szorgalmáért is, amikor látható módon kitartásával érte el a célját, motivációkeresésnél pedig ugyanígy lehet ezeket a tulajdonságokat elérendő célként megmutatni neki.
Nálunk nem jár azért ajándék, ha jól viselkedik, cserébe viszont a büntetés is nagyon ritka. A büntetés/jutalmazás állatkísérletekkel bizonyítottan hatásos eszköze lehet a tanulásnak, ám nem sok köze ahhoz, hogy a belső motivációt fejlődjön ki a gyerkőcben, ami szerintem nagyon fontos, ha olyan gyerekeket szeretnénk, akik azért hozzák ki magukból a legjobbat, mert jól érzik magukat a tevékenység közben. Persze ez némileg "lázadó" álláspont, és néha nehéz egyeztetni a társadalmi elvárásokkal, de ha a szociális képességekre is koncentrálunk, akkor nem fog kilógni a társadalomból, legfeljebb másként fog hozzáállni a dolgokhoz.
A gyerkőcnek az a legnagyobb büntetés, ha leszidjuk, általában kiabálva és ennek viszont azonkívül, hogy rosszul érzi magát a szeretetünk elvesztésétől, semmi hatása nincs. A gyerekek felnéznek a szüleikre és sok esetben meg akarnak nekünk felelni, ezért ha érzi, hogy nekem rossz, akkor sokszor csak ezt elkerülendő, nem teszi meg majd újra. Persze, ezzel nagyon könnyű visszaélni, a gyerekek nagyon szeretnének megfelelni a szüleiknek, tehát átgondoltan irányítgassuk őket az érzelmeiken keresztül. Én azt gondolom, a tudatosság a titka sokmindennek, ebben pedig egyfolytában fejlődik az ember/szülő, tehát lehet hibákat elkövetni az eszközök alkalmazásánál (én is szoktam kiabálni a gyerekeimmel), de azért vagyunk felnőttek, hogy vállaljuk a hibák elkövetését és nagyon fontosnak tartom: a gyerekeink előtt is. Nem leszünk ettől kevesebbek a szemükben, ha bocsánatot kérünk, ha elismerjük, hogy nem jól oldottuk meg az adott szituációt - ezt garantálhatom innen is! :)
2. Következetesség
A szabály az szabály, melynek betartatását várjuk el a másik szülőtől, nagyszülőtől, bébiszittertől és mindenkitől, akivel a gyermek kapcsolatban van.
Ha ezt a pontot elolvassa valaki, és megpróbálja betartani, maximum egy nap alatt rájön, hogy alkalmatlan "elég jó anyának". Aminek én nagyon örülök, mert legalább nem lesz tele a világ rugalmatlan, tolerancia nélküli szülőkkel és gyerekekkel (akik később fel is nőnének). Szabályokra természetesen szükség van, nem vagyok híve az anarchiának, nem gondolom, hogy mindenki tudja, hogy mi jó neki. DE: ha az esetek több mint 50 %-ában betartjuk a szabályainkat, akkor már tudni lehet létezésükről. Természetesen a szabály bevezetésekor minél többször tudatosítani kell a gyerkőcben, hogy most melyik szabály szerint kérünk vagy tiltunk meg valamit, de amíg nem tanulta meg a szabályt, addig át sem látja, hogy mikor/miért szegjük meg - ezt azért említem, hogy ne magyarázzuk túl a megszegést, de ha már tud a szabályról, akkor pontosan tudhatja azt is, hogy mikor, miért szegjük meg. Én néha hajlamos vagyok az elkanászodásra, de észre szoktam venni, és akkor egy ideig megint szigorúbb vagyok szabálytartásban. :) Nem baj a hullámzás a következetességben, a természet sem percre pontosan dolgozik. :) Mindig jön tavasz, de nem mindig március 21.-étől van ennek megfelelő időjárás. Elég ha tudja a gyerkőc, hogy nálunk kb 10 éves korig ahhoz, hogy kialudja magát, és jól induljon a másnap reggel, le kell feküdnie 8 és fél 9 között - ettől még akad olyan nap, amikor már fél nyolckor ágyban vannak, és olyan is, amikor fél tízkor alszanak el. Nyugodtan lehet engedni, hogy megtapasztalják azt, hogy mi van, ha nem tartjuk magunkat a szabályokhoz. Ilyen szempontból az a legjobb megoldás, ha nem is mi szabunk meg dolgokat, hanem irányelveket mondunk (az alvás célja, hogy kipihenten ébredjünk, a felöltözésé, hogy ne fázzunk), jó, ha hagyjuk, hogy saját tapasztalatai legyenek. (Nincs tél, amikor ki ne mennének mezítláb a hóba - soha nem lett még ettől semmi bajuk. Ugyanakkor minél kisebb a gyerkőc, annál inkább oda kell figyelnünk arra, hogy figyelmeztessük, hogy figyeljen magára: pl. ha hideg a lába, vegyen fel zoknit, cipőt.)
Összetett dolog ez a következetesség nagyon - amit én nagyon fontosnak tartok, azzal kapcsolatban nem engedek kivételt (nem akarom, hogy tévét nézzenek az otthonunkban => nincs tévénk; de máshol nézhetnek, hiszen úgyis itt vannak a legtöbbet, nem eltiltani akarom őket a tévénézéstől, csak azt szeretném, hogy ne szokják meg a felesleges időtöltéseket a családi otthonban. - Filmet szoktunk nézni, még sorozatot is, amikor mi akarunk, amit mi akarunk, és reklám nélkül.)
Összetett dolog ez a következetesség nagyon - amit én nagyon fontosnak tartok, azzal kapcsolatban nem engedek kivételt (nem akarom, hogy tévét nézzenek az otthonunkban => nincs tévénk; de máshol nézhetnek, hiszen úgyis itt vannak a legtöbbet, nem eltiltani akarom őket a tévénézéstől, csak azt szeretném, hogy ne szokják meg a felesleges időtöltéseket a családi otthonban. - Filmet szoktunk nézni, még sorozatot is, amikor mi akarunk, amit mi akarunk, és reklám nélkül.)
3. Napirend
Ezzel a ponttal egyetértek, de azért kibővíteném (persze, tudom, hogy 10 jótanács akkor lehet népszerű, ha nem kell egy könyvet kiolvasni. :) )
Elég jó szülőként adhatunk egy mintát, amit rugalmasan kezelünk, de azt hiszem szülőként az is a dolgunk, hogy a csemeténk egy idő után a saját ritmusát is megtalálhassa, akkor is, ha ez eltér a miénktől. Minél kisebb a gyerkőc, ez annál nehezebb, mert nehéz eldönteni, hogy azért tiltakozik a napirend ellen, mert nem jó neki, vagy azért, mert még nem szokta meg, és a kis lázadó anarchista követelőzik. :) Figyelni kell a törpénkre, néha miatta/neki engedni a megszabott/megszokott dolgokon, hátha csak egy jobb megoldás felé akar minket irányítani...miért ne tudhatná jobban, mi jó neki? Itt is gyakorlás kérdése, hogy rájöjjünk, hogy csak dacból ellenkezik (és nekünk komolyan fontosabb-e, hogy egy háromévest erővel legyőzzünk), vagy engedhetünk neki (vagy más utakon próbáljuk motiválni a cél érdekében). Elég jó szülő szerintem az, aki figyelembe veszi a gyerek kívánságát is - ha az nem ütközik "magasabb" leveinkkel. :) (A magasabb elvekre még visszatérek.)
Elég jó szülőként adhatunk egy mintát, amit rugalmasan kezelünk, de azt hiszem szülőként az is a dolgunk, hogy a csemeténk egy idő után a saját ritmusát is megtalálhassa, akkor is, ha ez eltér a miénktől. Minél kisebb a gyerkőc, ez annál nehezebb, mert nehéz eldönteni, hogy azért tiltakozik a napirend ellen, mert nem jó neki, vagy azért, mert még nem szokta meg, és a kis lázadó anarchista követelőzik. :) Figyelni kell a törpénkre, néha miatta/neki engedni a megszabott/megszokott dolgokon, hátha csak egy jobb megoldás felé akar minket irányítani...miért ne tudhatná jobban, mi jó neki? Itt is gyakorlás kérdése, hogy rájöjjünk, hogy csak dacból ellenkezik (és nekünk komolyan fontosabb-e, hogy egy háromévest erővel legyőzzünk), vagy engedhetünk neki (vagy más utakon próbáljuk motiválni a cél érdekében). Elég jó szülő szerintem az, aki figyelembe veszi a gyerek kívánságát is - ha az nem ütközik "magasabb" leveinkkel. :) (A magasabb elvekre még visszatérek.)
4. Korlátok és határok
Főiskolai tanárom – Pálhegyi Ferenc – szavai vésődtek be fejembe ezzel kapcsolatban. Az alábbi szemléletes példát vázolta fel elénk.
Ha a szakadék szélén van egy korlát, akkor a nézelődő kimerészkedik a szakadék széléig, hiszen joggal bízik abban, hogy nem fog onnan lezuhanni. Ha nincs korlát, akkor két lehetőség van. Vagy hamarabb megáll és nem látja mindazt, amit láthatna a korlát adta biztonságérzet segítségével, vagy lezuhan, mert nem tudja, hol kell megállnia, de a kíváncsisága hajtja.
Idáig tök jó. A hajtépős rész ezután következik:
Ezt a példát átfordítva a gyermeknevelés színterére, a következőképpen értelmezhetjük. Amennyiben a gyermekünk számára egyszerű, átlátható, értelmes és valóban szükséges szabályokat állítunk fel (pl. ne dugj semmit a konnektorba, vécézés után mosd meg a kezedet; kés, villa, olló nem gyerek kezébe való stb.), akkor mankót adunk számára ahhoz, hogy ki merje próbálni a benne rejlő lehetőségeket. Egy idő után kezdi majd megérteni, hogy mit szabad és mit nem és azt is, hogy az „előírásoktól” nem térhet el.
Gyermeke megtapasztalja, hogy valóban olyan dolgokat korlátoz, ami valós veszélyeket rejt, ami az ő érdekeit szolgálja, tehát egy újabb szabály életbeléptetése esetén is várhatóan hamarabb lesz a partnerünk, hiszen már bízik bennünk. Ehhez viszont elengedhetetlenül fontos, hogy valóban indokolt – nem öncélú, értelmetlen (pl. napközben nem fekhetsz az ágyadon) – szabályokat állítsunk fel, és következetesen tartassuk is be azokat. Csak így van értelme!
Áááá...
Miért öncélú a napközben ne feküdj az ágyadra - ha az anya nem akar mindennap ágyneműt cserélni, teljesen logikus kérés, pláne, ha van egy ülőgarnitúra, amin viszont lehet heverészni...
És miért nem öncélú a kés villa olló gyerek kezébe nem való - ha csak annyi kell ahhoz, hogy odaadhassuk a kezébe, hogy első néhány alkalomnál odaülünk vele vágni, felhívjuk a figyelmét arra, hogy mire vigyázzon?
(Nálunk lehet kést nem csak fogni, hanem lenyalni is - éleset is - , mert én is csinálom, és nekem fontosabb a kongruencia, mint egy nem általam hozott szabály betartatása, de elmondtam nekik, hogy mire kell figyelni közben - merről merre kell, hogy ne vágjon meg, hogy veszem a számba, és mindezt nem rohangálás közben teszem - soha egyikük sem vágta még meg a nyelvét, ami, ha meg is történne általában gyorsan gyógyuló kicsi vágás. Ezzel kicsit sem buzdítok senkit arra, hogy mondja a gyerekének, hogy nyalogassa a kést, ha ő sem teszi, de ha példát mutatunk valami olyan dologban, ami nem általánosan elfogadott, akkor mondjuk el neki pontosan az arra vonatkozó szabályokat-és akkor nem kell félnünk a lebukástól, vagy nem kell titkolóznunk a gyerekünk előtt. Amúgy most, hogy belegondolok, nem nagyon nyalogatják a kést. :) )
A gyerekünk nem attól fog megbízni bennünk, ha megtapasztalja, hogy minden úgy van, ahogy mi megmondtuk. (Mikor is, hogyan is tapasztalná meg - ha valós veszélyt korlátozok? Ilyesmire gondol: "Megmondtam, ugye, hogy le fogsz esni a fáról, ha felmászol?") Ez annyira hibás hozzáállás, hogy kiabálni tudnék azzal, aki leírta.
A gyerekünk alapjáraton bízik bennünk, és ez mindaddig így van, amíg nem hazudozunk neki összevissza, pláne nem fontos kérdésekben (még ilyen esetben is jó ideig eltart, amíg elveszti a bizalmát bennünk). Hány olyan szabályt szegtünk meg mindannyian tinédzser korunkban, amire most is azt mondanánk, hogy nem szabad, ahogy szüleink is ezt mondták akkor? Hány tényleg veszélyes helyzetből kerültünk ki épen, amiről most is azt gondoljuk, hogy meggondolatlanság volt megtenni? Ha én azt mondom a gyerekemnek, hogy: "ÉN, A MINDENT-TUDÓ KINYILATKOZTATOM, hogy ha vizes kézzel nyúlsz a kapcsolóhoz, akkor megráz az áram." és a gyerekem vizes kézzel felkapcsolja a villanyt és nem rázza meg az áram, akkor nem vesztek a hitelességemből? Dehogynem, ráadásul nyilván akkor fogja a veszélyes dolgokat kipróbálni, amikor én ott sem vagyok, tehát el sem tudom mondani neki, hogy mire vigyázzon... Hogy a példánál maradjak, én azt mondtam a vizeskezes villanykapcsolóhoz érésről a gyerekeimnek, hogy lehet, hogy százból kilencvenkilencszer nem rázza meg az áram, de nem lehet tudni, hogy az az egy mikor következik be, tehát jobban teszi, ha megtörli a kezét, mielőtt lekapcsolja a villanyt. Miért kellene feleslegesen eltúlozni a veszélyeket? Így sokkal hitelesebbnek érzem magam a gyerekeim előtt. A veszélyről pedig ugyanúgy megkapja az információt, de legalább pontosabban.
Miért öncélú a napközben ne feküdj az ágyadra - ha az anya nem akar mindennap ágyneműt cserélni, teljesen logikus kérés, pláne, ha van egy ülőgarnitúra, amin viszont lehet heverészni...
És miért nem öncélú a kés villa olló gyerek kezébe nem való - ha csak annyi kell ahhoz, hogy odaadhassuk a kezébe, hogy első néhány alkalomnál odaülünk vele vágni, felhívjuk a figyelmét arra, hogy mire vigyázzon?
(Nálunk lehet kést nem csak fogni, hanem lenyalni is - éleset is - , mert én is csinálom, és nekem fontosabb a kongruencia, mint egy nem általam hozott szabály betartatása, de elmondtam nekik, hogy mire kell figyelni közben - merről merre kell, hogy ne vágjon meg, hogy veszem a számba, és mindezt nem rohangálás közben teszem - soha egyikük sem vágta még meg a nyelvét, ami, ha meg is történne általában gyorsan gyógyuló kicsi vágás. Ezzel kicsit sem buzdítok senkit arra, hogy mondja a gyerekének, hogy nyalogassa a kést, ha ő sem teszi, de ha példát mutatunk valami olyan dologban, ami nem általánosan elfogadott, akkor mondjuk el neki pontosan az arra vonatkozó szabályokat-és akkor nem kell félnünk a lebukástól, vagy nem kell titkolóznunk a gyerekünk előtt. Amúgy most, hogy belegondolok, nem nagyon nyalogatják a kést. :) )
A gyerekünk nem attól fog megbízni bennünk, ha megtapasztalja, hogy minden úgy van, ahogy mi megmondtuk. (Mikor is, hogyan is tapasztalná meg - ha valós veszélyt korlátozok? Ilyesmire gondol: "Megmondtam, ugye, hogy le fogsz esni a fáról, ha felmászol?") Ez annyira hibás hozzáállás, hogy kiabálni tudnék azzal, aki leírta.
A gyerekünk alapjáraton bízik bennünk, és ez mindaddig így van, amíg nem hazudozunk neki összevissza, pláne nem fontos kérdésekben (még ilyen esetben is jó ideig eltart, amíg elveszti a bizalmát bennünk). Hány olyan szabályt szegtünk meg mindannyian tinédzser korunkban, amire most is azt mondanánk, hogy nem szabad, ahogy szüleink is ezt mondták akkor? Hány tényleg veszélyes helyzetből kerültünk ki épen, amiről most is azt gondoljuk, hogy meggondolatlanság volt megtenni? Ha én azt mondom a gyerekemnek, hogy: "ÉN, A MINDENT-TUDÓ KINYILATKOZTATOM, hogy ha vizes kézzel nyúlsz a kapcsolóhoz, akkor megráz az áram." és a gyerekem vizes kézzel felkapcsolja a villanyt és nem rázza meg az áram, akkor nem vesztek a hitelességemből? Dehogynem, ráadásul nyilván akkor fogja a veszélyes dolgokat kipróbálni, amikor én ott sem vagyok, tehát el sem tudom mondani neki, hogy mire vigyázzon... Hogy a példánál maradjak, én azt mondtam a vizeskezes villanykapcsolóhoz érésről a gyerekeimnek, hogy lehet, hogy százból kilencvenkilencszer nem rázza meg az áram, de nem lehet tudni, hogy az az egy mikor következik be, tehát jobban teszi, ha megtörli a kezét, mielőtt lekapcsolja a villanyt. Miért kellene feleslegesen eltúlozni a veszélyeket? Így sokkal hitelesebbnek érzem magam a gyerekeim előtt. A veszélyről pedig ugyanúgy megkapja az információt, de legalább pontosabban.
5. Fegyelem
Amit ír azzal, semmi különösebb bajom nincs, de kicsit kevés és összevissza szerintem.
Egyetértek azzal, hogy fegyelmet tőlünk úgy tanulhat, hogy példát mutatunk, mert a fegyelem elsősorban önfegyelmet jelent. De nem kell magunkkal szemben sem túl szigorúnak lenni, mert ha túl szigorúak a követelményeink, annak mi is nehezen felelünk meg, a gyerekünk meg pláne. Nálam fegyelem ott kezdődik (és kb ott is végződik), hogy ne árts magadnak, és másoknak sem. :) DE ez is rengeteg idő, tapasztalat, mire rájövök, hogy mivel ártok magamnak, másoknak... Sok idő, amíg kikristályosodik, hogy nekem tényleg akkor jobb, ha mások is jól érzik magukat körülöttem - és nem feltétlenül magamra vagy másokra erőltetett fegyelemmel látom be leghamarabb.Sőt...
Egyetértek azzal, hogy fegyelmet tőlünk úgy tanulhat, hogy példát mutatunk, mert a fegyelem elsősorban önfegyelmet jelent. De nem kell magunkkal szemben sem túl szigorúnak lenni, mert ha túl szigorúak a követelményeink, annak mi is nehezen felelünk meg, a gyerekünk meg pláne. Nálam fegyelem ott kezdődik (és kb ott is végződik), hogy ne árts magadnak, és másoknak sem. :) DE ez is rengeteg idő, tapasztalat, mire rájövök, hogy mivel ártok magamnak, másoknak... Sok idő, amíg kikristályosodik, hogy nekem tényleg akkor jobb, ha mások is jól érzik magukat körülöttem - és nem feltétlenül magamra vagy másokra erőltetett fegyelemmel látom be leghamarabb.Sőt...
6.Figyelmeztetés
Ez a pont valami borzalom...- felesleges és semmitmondó, ami meg mond az...
Megfigyeltük már, hogy szülőként sokszor úgy viselkedünk, mintegy kakukkos óra? Elég sűrűn jelezzük gyermekeinknek az idő múlását és a következő „napirendi pontot”- mindjárt vacsora; öltözz, mert elkésel; fél óra múlva indulunk az uszodába stb.- ezáltal is támpontokat adva számukra az életük okos vezetéséhez.
Igen megfigyeltük..., és... ha csak figyelmességből jelezzük, hogy már csak 5 perc van indulásig, mert látjuk, hogy belefeledkezett valamibe, akkor teljesen oké. De ha jóslásokat is teszünk hozzá, az már nem oké. Pl.: el fogsz késni, meg fogsz fázni, el fogsz esni..., ezek még ha működnek is önbeteljesítő jóslatként (pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy van ilyen.), és még ha szülőként micsoda tekintélyt is lehet összeszedni az "ugye megmondtam"-okkal, akkor se jósolgassunk!
Igen megfigyeltük..., és... ha csak figyelmességből jelezzük, hogy már csak 5 perc van indulásig, mert látjuk, hogy belefeledkezett valamibe, akkor teljesen oké. De ha jóslásokat is teszünk hozzá, az már nem oké. Pl.: el fogsz késni, meg fogsz fázni, el fogsz esni..., ezek még ha működnek is önbeteljesítő jóslatként (pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy van ilyen.), és még ha szülőként micsoda tekintélyt is lehet összeszedni az "ugye megmondtam"-okkal, akkor se jósolgassunk!
A figyelmeztető szerepünk másik megnyilvánulási formája, amikor valóban valami veszélyes/fontos dologra hívjuk fel csemeténk figyelmét – nézz szét, mielőtt lelépsz a járdáról; ne turkáld az orrodat; köszönj hangosan stb.-, és ezáltal próbáljuk megóvni testi épségét, vagy segítjük viselkedésének az elfogadott normáknak megfelelő alakulását.
Lásd az előző pontokat, leginkább a 4. A "valóban valami fontos dolog"-ról inkább beszélgessünk, minthogy figyelmeztetésként hangozzon el.
7. Magyarázat
Utalnék az előző pontra: beszélgessünk a gyerekkel, de úgy, hogy nem arra figyelünk, amit mi mondunk, hanem a gyerkőc reakcióira. A beszélgetés lehet hosszú, akkor, ha a kérdéseire a lehető legrövidebb választ adjuk, és követjük az érdeklődését. Fontos a miértek elmondása, ha valódi életveszélyt kerülünk el, de a legtöbb dolgot, ami a társadalmi beilleszkedéshez kell, utánzásból fogja megtanulni. Hiába mondom neki, hogy ne beszélj csúnyán, ha tőlem azt hallja, hogy káromkodom. Hiába mondom neki, hogy át kell adni a helyet az idősebbeknek, ha én nem állok fel egy idősebb ember vagy kismama közelében az ülőhelyemről.
8. Önuralom
Ez a rész teljesen oké. Tényleg az a lényeg, hogy szülőként is napról napra legyünk jobbak, ne várjunk gyors sikert, és tudjunk arról, hogy azzal érdemes foglalkoznunk, ami sokszor ismétlődik hibaként a nevelésünkben. Ott van szükség egy kis tudatosításra, egy kis/lassú fejlődésre. Kell az elhatározás, hogy jobban/másként akarjuk csinálni, de ne feledjük, hogy a fejlődés, a tanulás, a változás sosem lineáris, inkább hullámzóan felfelé tartó. :)
9.Felelősség
Ez a pont is jó, bár kicsit összemossa a különböző felelősségeket - a gyerekkel szembeni felelősség, a felelősség vállalásának megtanítása, feladatok és elvárások...hibázás...
Nekem a felelősség főként az életem iránti felelősségemet jelenti, és ennek átadását tartom nagyon fontosnak. Ebben nagyon sok minden benne van, hiszen, ha hibázunk, vállalnunk kell a felelősséget (ez még felnőttként sem megy mindig könnyen), ha van egy állatkánk (vagy szülőként egy gyermekünk), akkor nem hagyhatjuk magára - akkor sem, ha nem mindig van kedvünk ellátni, foglalkozni vele. A döntéseinket mi hozzuk, ezért ha nem számítottunk valamelyik következményre, akkor is mi vagyunk a felelősek és a mi dolgunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a lehetőségekből.
Nekem a felelősség főként az életem iránti felelősségemet jelenti, és ennek átadását tartom nagyon fontosnak. Ebben nagyon sok minden benne van, hiszen, ha hibázunk, vállalnunk kell a felelősséget (ez még felnőttként sem megy mindig könnyen), ha van egy állatkánk (vagy szülőként egy gyermekünk), akkor nem hagyhatjuk magára - akkor sem, ha nem mindig van kedvünk ellátni, foglalkozni vele. A döntéseinket mi hozzuk, ezért ha nem számítottunk valamelyik következményre, akkor is mi vagyunk a felelősek és a mi dolgunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a lehetőségekből.
10. Lazítani!
Ezzel is egyetértek, mert saját magunkért is mi vagyunk a felelősek - tehát figyelnünk kell, hogy feltöltsük magunkat energiával, mert ha lemerülünk, akkor nem tudjuk ellátni a feladatainkat. A prioritások sorrendjét meg kell határozni és az életben a lazulás/lazítás fontos, akár a passzív akár az aktív formáira gondolunk, mert mindkét félére szükség van. Vigyázzunk magunkra, csak akkor tudunk adni, ha van miből! :)
Néhol bemásoltam, néhol nem - de remélem, ennek ellenére követhető voltam.
Amúgy köszönet a cikk írójának, aki rávett arra, hogy legalább az általa felvetett pontokba összeszedve én is összeszedhessem a gondolataimat! :)
Azt azért érzem, hogy ráférne már egy kis rendszerezés a nevelési elveimre. :)
Az én pontjaim:
Legfontosabb meghatározni azt, hogy mit szeretnék átadni a gyerkőcömnek vezérvonalként a világ megismeréséhez:
Néhol bemásoltam, néhol nem - de remélem, ennek ellenére követhető voltam.
Amúgy köszönet a cikk írójának, aki rávett arra, hogy legalább az általa felvetett pontokba összeszedve én is összeszedhessem a gondolataimat! :)
Azt azért érzem, hogy ráférne már egy kis rendszerezés a nevelési elveimre. :)
Az én pontjaim:
Legfontosabb meghatározni azt, hogy mit szeretnék átadni a gyerkőcömnek vezérvonalként a világ megismeréséhez:
Az élet szeretete
Önismeret
Tudatosság
Önismeret
Tudatosság
Hitelesség
Lelkesedés - arra menni, amerre teljes szívvel tudom belevetni magam
Nyitottság - előítéletmentesség
Tolerancia - ez néha nehéz nekem..., de azért fontosnak tartom! :)
Az eszközök, amikkel a nekünk fontos értékeket át lehet adni, változóak. Minden családnál, gyereknél más más lehet, ha az alapértékeket / magasabb elveket, tehát a célt, tisztázza az ember magával és a szülőpárral is, akkor az út már végtelen-féle lehet. Onnantól kezdve, hogy tudom, mit tartok szülőként fontosnak, a módszereket igazíthatom a saját habitusomhoz, attitűdömhöz. Ezért jó, hogy sokféle neveléssel foglalkozó könyv van, amit még többféleképpen lehet értelmezni. Sokfélék vagyunk szülőként, mást hozunk genetikailag, mást hozunk neveltetésünkből adódóan - ki követendő példát hoz, ki elkerülendőt otthonról, de mindenképpen vannak ránk jellemző sajátosságok, amiken nem lehet átlépni. Ezért fontos a tudatosítás mindenben.
Minél pontosabban tudom, hogy mi van a fazékban - minden összetevőt, minden mennyiséget - annál pontosabban tudom meghatározni, mi lesz belőle.
Az elég jó szülő (mint említettem nem tetszik a megfogalmazás, de talán most jó lesz kölcsönbe), szerintem törekszik a tudatosságra, törekszik arra, hogy egyre jobb legyen - hogy egyre jobban átlássa, mi van a fazékban. Legyünk nyitottak a gyerekekre, néha ők tudják jobban! :)
Lelkesedés - arra menni, amerre teljes szívvel tudom belevetni magam
Nyitottság - előítéletmentesség
Tolerancia - ez néha nehéz nekem..., de azért fontosnak tartom! :)
Az eszközök, amikkel a nekünk fontos értékeket át lehet adni, változóak. Minden családnál, gyereknél más más lehet, ha az alapértékeket / magasabb elveket, tehát a célt, tisztázza az ember magával és a szülőpárral is, akkor az út már végtelen-féle lehet. Onnantól kezdve, hogy tudom, mit tartok szülőként fontosnak, a módszereket igazíthatom a saját habitusomhoz, attitűdömhöz. Ezért jó, hogy sokféle neveléssel foglalkozó könyv van, amit még többféleképpen lehet értelmezni. Sokfélék vagyunk szülőként, mást hozunk genetikailag, mást hozunk neveltetésünkből adódóan - ki követendő példát hoz, ki elkerülendőt otthonról, de mindenképpen vannak ránk jellemző sajátosságok, amiken nem lehet átlépni. Ezért fontos a tudatosítás mindenben.
Minél pontosabban tudom, hogy mi van a fazékban - minden összetevőt, minden mennyiséget - annál pontosabban tudom meghatározni, mi lesz belőle.
Az elég jó szülő (mint említettem nem tetszik a megfogalmazás, de talán most jó lesz kölcsönbe), szerintem törekszik a tudatosságra, törekszik arra, hogy egyre jobb legyen - hogy egyre jobban átlássa, mi van a fazékban. Legyünk nyitottak a gyerekekre, néha ők tudják jobban! :)
hali, jókat írtál (megint), én a pontjaidhoz hozzáadok két saját fontosnak tartott "átadni-valót", kiegészítendő a Te "önismeret" pontodhoz: Önszeretet és Önbizalom.
VálaszTörlésaz "elég jó" egyébként arra utal, hogy ne akarj mindenáron, görcsösen "jó szülő" lenni. de a pontok helyesbítésével maximálisan egyetértek. :)
üdv. nővéred