Egy nemrégi írásomban felvázoltam a problémáimat, szeretném most leírni a megoldásokat is:
Probléma egy: oviban logopédus. V-vel megbeszéltem, hogy nem kell többet bemennie logopédiára, ha nem akar - próbáltam egyéb megoldásokat is keresni: beülök vele egyszer (akár mindig), adjunk még egy esélyt a logopédus néninek, de ezeket nem fogadta el. Nekem tehát az volt a feladatom, hogy ezt valami kulturált formában valahogy közöljem a logopédussal, nem akartam elkerülni a konfliktust (miért ne tudhatná, hogy V nem akar járni, mert fél?), egyértelműen éreztem, hogy miatta alakult ki ez a helyzet, ezt nem akartam eltitkolni, de nem az volt a célom, hogy megbántsam, tehát valami finom, árnyalt kritikát akartam megfogalmazni, amikor találkozunk.Ez egyébként nem feltétlenül az én stílusom, de kinőttem már az asztalborogató korszakomból, törekedni szoktam a békés rendezésre, de a körülmények nem mindig kedveznek az egyenességemnek - meg aztán: már tapasztalatból tudom, hogy nem mindig eredményes, ha faltörő kosként mondom el a véleményemet. Asszertivitás - abbeli félelmemben, hogy túl keményen fogalmazom meg a dolgokat, néha a paci másik oldalára esem és szinte én kérek bocsánatot azért, hogy merek szólni (és mentegetem a másikat már előre) - szóval van még mit fejlődnöm. :)
Bementem, elkezdtem mondani a problémát, a logopédus teljesen normálisan, intelligensen reagált, nem mismásolta el (még az egyszeri fülhúzást is bevállalta, de nagyon korrekten: nem tagadva, de nem is büszkén, hanem tényszerűen).Majd elmondta, hogy ő nagyon szereti V-t, mert nagyon ügyes, okos, fegyelmezett - be is ültette a két kevésbé fegyelmezett fiú közé az foglalkozásokon, hogy rajta keresztül kevésbé rendetlenkedjenek. Nekem közben kezdett leesni, hogy nem csak a logopédustól fél V, hanem az egész helyzet kellemetlen neki, azért nem érzi jól magát, mert a barátainak is meg akar felelni, és a logopédusnak is, és nem tud dönteni, hogy mi a helyes, ezért félni kezdett a helyzettől. Édes kicsi szívem, még felnőttkorban is nehéz helyzet lenne... Végül oda lyukadtunk ki a logopédussal, hogy következő héten beülök V-vel, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. A hogyan tovább már kiderült, pedig nem ültem be, ugyanis V még aznap délután úgy jött haza az oviból, hogy a logopédus odament hozzá, és neki is elmondta, hogy nagyon kedveli őt, mert rendes, kedves, okos gyerkőc, aki fegyelmezettebben viselkedik a többi gyereknél. V pedig azt mondta nekem, hogy nem kell beülnöm a következő logopédiára, mert rendben van minden. :) Azóta egy foglalkozáson már volt is, nem volt semmi gond. :)
Probléma kettő: Írtam egy levelet az érintett pedagógusnak, leírva minden bajomat (nagyjából), amit nem küldtem el. Óvatos vagyok - a fenti asszertivitásról szóló rész miatt -, így két embernek is megmutattam, kicsi változtatásokat javasolt egyikük - az említett két irányba, majd eltelt kb 2 hét, és még mindig nem küldtem el... (Közben kaptam olyan tanácsot is, hogy várjak még a levéllel, ne siessem el .) Nem vagyok egy sokáig várós típus, de mégis úgy alakult, így a mai napig nincs elküldve a levél.
Eredmény mégis van, mert közben a témát kerülve beszéltem két rövidet a tanár nénivel, és mintha ezekre a beszélgetésekre is szükség lenne... Eljutott hozzám némi háttérinfó is arról, hogy mostanában valóban megváltozott élethelyzetben van, ami kihathat a pedagógusi munkájára is. Ezzel, ha nem is értek egyet, de legalább magyarázható számomra, hogy miért nem tűnt fel az előző gyerkőcömnél a tanárnéni számomra nehezen elfogadható viselkedése. Ennek tudatában, arra gondoltam, hogy ha már érdekel a pozitív pszichológia, akkor vegyem már hasznát ebben a helyzetben is, így megpróbáltam a jóra fókuszálni vele kapcsolatban, és így keresni a megoldást. (Sz hozott haza 4 dolgozatot, amiből 3 ötös lett, a negyedik azért 4-es, mert pótlólag írta, és azon az órán mesélt a tanárnéni a többieknek, Sz meg nem tudott a feladatokra figyelni, és nem volt elég ideje befejezni a dolgozatot - nem minősítem :) ). Egyik vasárnap reggel arra ébredtem, hogy megtalálni véltem a megoldást - még nem intéztem semmit ezügyben, tehát nem biztos, hogy így lesz, de leírom, mert már az elméleti megoldás is megnyugtatott, feldobott. :) Megkérdezem a tanárnénit, hogy tudna-e nekem segíteni alkalmanként babysitterkedéssel, mert úgy alakul márciustól az életem, hogy nagy szükségem lenne valakire heti egy alkalommal - angolra fogok járni, és nem tudom hova tenni a gyerkőcöket, mert 0 percem van arra, hogy edzésről átérjek az angolra (ergo: nincs fél órám, hogy hazahozzam őket), így nagyon jó lenne, ha ő tudná vállalni őket. Duplajó: nekem megoldva problémám, Sz-nek pedig lenne lehetősége megismerni a tanárnénit más környezetben. Szerintem mindig sok problémát meg tud oldani, ha két ember jobban, máshogy megismeri egymást. A törpéimben megbízom annyira, hogy nem lesz gondja a tanárnéninek velük, legalábbis remélem, nem lepnek meg valami extrával. :)
Ezekre jutottam, ja és még valami: mint említettem ez egy vasárnap reggel pattant ki a fejemből, és másnap délután Sz azzal jött haza, hogy aznap nagyon kedves volt vele a tanárnéni, segített a feladatok megoldásánál is - ez most történt először Sz szerint: :) Nem vagy ezohívő, biztos van rá valami magyarázat, azonkívül, hogy "bevonzottam", meg persze nem lehet tudni, hogy még, hogy alakul a továbbiakban, de az biztos, hogy az ilyen megoldásokat szeretem, mint ami mindkét esetben történt! :) Mindenki jól jár, nem okoz rossz érzést a megoldás senkiben, és kiderült, hogy néha jó megbeszélni, néha jó várni, néha jó még többet megtudni a háttérről. A következő írásom a konfliktuskezelésről fog szólni, és azt taglalom majd, hogy hogyan lehet tudatosítani döntési mechanizmusainkat, és ha már megismertük a konfliktuskezelési módunkat, akkor hogyan tudunk változtatni rajta az eredményesség kedvéért. (Nekem is szólni fog, mert ezeket a jól alakult problémákat eléggé véletlennek éreztem, biztos vagyok abban, hogy lehetek még tudatosabb ennél. :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése