Csodagyerekek :)

Ma reggel rádöbbentem, hogy nekem nem gyerekeim vannak, hanem CSODÁIM ! :)

Az egészet azzal vezetném be, hogy írtam már, hogy nálunk a gépezés elég szigorú szabályok szerint folyik (suliidőben heti egy reggel jut nekik 6-tól 7-ig, meg hétvégente egy-egy délelőtt, vagy délután, ötüknek összesen. Illetve most már csak négyüknek, mivel a legnagyobb nem velünk van hétközben, rá más szabályok vonatkoznak - egyrészt szabadabb,de cserébe meg nagyobb alkalmazkodókészséget kíván is tőle - ha azt mondtam most nem, akkor most nem! :).)
Nyáron pedig van hogy hónapokig nincs bekapcsolva nekik gép - ha nagyon fontos valami, akkor a laptopomon meg lehet nézni, de nekik játékidő nincs - legyenek csak kint.
Ennek a nagy eltiltásnak az ellensúlyozására viszont nyáron szoktak kapni egy számítógépes hetet - néha két részletben - időjárástól függ, vagy ha sokat esik, vagy akkor, ha nagyon meleg van ahhoz, hogy kint legyenek napközben.

Na most már elkezdhetem a Csodasztorit: :)
Most zajlik a számítógépes hét - ez azt jelenti, hogy annyit gépeznek amennyit akarnak - egy asztali, egy laptop, egy tablet jut az öt törpre. Reggel ébredéstől este 9-10-ig - ez alól a legnagyobb laptopja a kivétel, az éjjel is mehet - őt már nem szabályozom (ráadásul ő adja kölcsön a kicsiknek a laptopját napközben).
A legnagyobbat szoktam reggel úgy találni, hogy az egéren a keze és nyitott laptoppal maga mellett alszik - gondolom, lehetnék dühös, de szerintem inkább szórakoztató. Főként, ha arra gondolok, hogy mennyire érdekes lesz megfigyelni, hogy mikor jön el az az időszaka, amikor már lesz annyira előrelátó, hogy előbb kapcsolja le a gépet, mint ahogy elaludna. Emlékszem még a saját hasonló korszakomra, amikor tiniként elaludtam a tévén, és a hangyás képernyőre ébredtem... Nálam is elmúlt, kétségem sincs afelől, hogy nála is el fog múlni, teljesen függetlenül attól, hogy cseszegetem érte vagy nem. :)

De nem ezért CSODÁK, az csak most jön: :)

Tegnap estefelé (7 körül) - bejött hozzám a legközépső, hogy muszáj ki mennem megnézni mit csináltak!
És képzeljétek el, a gyógynövényes kert felét kigazolták ketten a legkisebbel! :)
(Ehhez nem árt tudni, hogy kb egy hónapja nem volt kigazolva, és bár nem túl nagy: 10-12 négyzetméter körüli, de jól el volt gazosodva, mert sok eső esett. )

A számítógépes hetükön! Amikor ott ülhetnek legálisan a gép előtt óraszámra... :)
És jól, és szépen, és rendesen...szerintem jobban, meg kitartóbban, mint én csináltam volna. :)

Pozitív pszichológia mindenkinek VIII. - Maya fátylai; szabadság vagy biztonság

   Egy kis Csíkszemtmihályi (A fejlődés útjai), és egy kis saját gondolat elemezgetés következik. :)

A fejlődés útjai-ból a Maya fátylai című fejezetet mutatnám be egy kicsit - akiben felkeltem az érdeklődést az jól jár, ha elolvassa a könyvet, mert nagyon jól kifejti Csíkszentmihályi a témát. A lényeget szokás szerint megpróbáltam összefoglalni egy ábrában:

Mit akarok? Milyen vágyaim vannak? Mi irányít engem? Nagyjából ezen kérdések mentén kell elindulni ahhoz, hogy az ábrát elemezni tudjuk. A legbelső körben található Én-hez kell eltalálnunk ahhoz, hogy valóban saját véleményünk, saját utunk legyen. Amíg nem tudjuk, hogy mi minden irányíthat minket, addig tévesen azt hisszük, hogy a késztetéseinket nem befolyásolja semmi, vagyis: ha éhesek vagyunk azért eszünk, mert enni akarunk. Csíkszentmihályi szerint ezek a vágyak nem a sajátjaink, csak Maya fátylaiként eltakarják előlünk a valóságot. Nézzük tehát sorban ezeket a fátylakat.

   Genetikai programozás: amit  az evolúciós késztetésünk irányít. Az egyed és a faj fennmaradásáért való küzdelem; vagyis: a túlélés, és az utódok létre hozásának ösztöne. Táplálkozás, biztonság, szaporodás. Egész sok összefonódás jut most eszembe: ha éhes vagyok, nem szoktam a szexre gondolni, bár ha a két késztetés közül kellene választanom, nem tudom, mi alapján választanék (úgy érzem, hangulatfüggő); a biztonság fontos, de ha láttunk már párzó kutyákat, akkor sejthetjük, hogy a szaporodás simán felülírja... Ez a hármas csoport érdekesen összefügg, hiszen lehet tudni, hogy veszélyes helyzetekben az ember könnyebben lesz szerelmes - illetve érez szerelemhez hasonló dolgot (a kémia "kicsit" átvágja az embert ilyenkor); lehet, hogy ha veszélyben vagyunk, akkor genetikai késztetésünk, hogy legalább megpróbáljunk valami/valakit hagyni magunk után? :)  Szeretkezés után/közben pedig szinte már sablonosan unalmas, hogy megéhezünk, sőt játszunk az étellel. Birtokba vesszük a másikat, ahogy az ennivalót is magunk részévé tesszük. (Ld: eper, tejszínhab, egyebek...:) )
  Na, e kis elkalandozás után visszatérnék a fátylakhoz - az első tehát a genetikai programunk, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a saját vágyainkat elégítjük ki, amikor eleget teszünk késztetéseinknek. Ez ellen természetesen lehet tenni, önfegyelemmel. Hogy érdemes-e, az már egy másik kérdés, az mindenesetre hasznosnak tűnik, ha tudunk arról, hogy milyen parancsoknak engedelmeskedünk akkor, amikor eszünk, aggódunk/félünk, szeretkezünk. A motivációk természetesen keverednek, de nem akarom könyvnyi hosszúságban kibontakoztatni a témát - elégnek érzem az elgondolkodtatást. :)
   A következő fátyol a kulturális programozásunk, vagyis a társadalom írott és íratlan szabályai. A kulturális programozásunk a családban kezdődik és gyakorlatilag minden olyan más emberekkel együtt végzett cselekvésünk is része, ami hatással van ránk. Hogy ki mennyire szabálykövető vagy lázadó típus az vérmérséklet kérdése is, erről egy kicsit később még szót ejtek, mindenesetre azt senki nem tagadhatja le, hogy vannak dolgok, amiket azért teszünk, mert szeretnénk megfelelni másoknak, avagy az általános elvárásoknak. Most azt is kihagynám ennek megtárgyalásából, hogy ezek mennyire csak általunk hitt vagy valós elvárások, mert a lényeget tekintve ez most nem lényeges. Ami viszont lényeges, az az, hogy mennyire vagyunk annak tudatában, hogy mikor és milyen mértékben cselekszünk társadalmi elvárások szerint, kulturális programozásunk alapján. A beilleszkedés segíti a túlélést is, így némileg visszautal az előző szintre, de ennek ellenére nem árthat felülvizsgálni, hogy mit, miért tartunk fontosnak az életben. Nem tartom bajnak, ha meg akarok felelni az körülvevő embereknek, de számíthat a lelki harmónia elérésében, hogy van-e fontossági sorrendem annak megítélésében, hogy kinek a véleménye mennyire számít. Vagyis a hozzám közelálló barátok, családtagok visszajelzéseit jobban átgondolom, mint az ismeretlen, vagy tőlem gondolkodásmódban távoli emberekét. Még jobban távolodva: a társadalmi szabályok közül is lehet válogatni, hogy melyik áll hozzám közel, hiszen mindenkinek egyszerre úgysem tudok megfelelni - és miért ne lehetne nekem szimpatikus akár egy távoli törzs értékrendszere ahelyett, ami  a környezetemben van? (Konkrétan a válás megítélése a nyugati társadalmakban nekem nem tetszik, míg jónéhány "civilizálatlanabb" kultúrában jóval toleránsabban viszonyulnak ahhoz, hogy két ember nem akar egy életet leélni egymással, de ettől még nem kell rosszban lenni a másikkal - vagyis természetesnek veszik, ha az ember azt teszi, ami jó neki, nincs nyomás arra, hogy ha el is mersz válni, akkor érezd magad "hibás"-nak). Ez csak egy személyes példa volt, de nagyon sok mindent érdemes megvizsgálni magunkban, hogy valóban mi gondoljuk-e úgy, vagy a társadalmi elvárások beszélnek belőlünk. Mivel sokfélék vagyunk mi emberek, akár a sajátunk is lehet egy-egy kulturális programozás (valahonnan kiindult minden :)), de ettől nem szabad úgy tekintenünk egy ilyen véleményre, mint elvárásra a többi emberrel szemben is. Minél mélyebbre kutakodunk önmagunkban egy-egy ilyen késztetés miértje iránt, annál könnyebb megértenünk, hogy nem működik mindenki ugyanúgy. Mindenkinél más szempontok lehetnek fontosak, más a mozgatórugó.
   A harmadik fátyol: az ÉNkép, az egoprogram. Azért ezt ábrázoltam a legkülsőként, mert ez látszik a leginkább kívülről, ezzel takarjuk el a többit. A saját magunk által felépített képpel. Ezt a képet mások visszajelzései alapján alakítjuk - ha ez nem egyértelmű, hadd hozzak egy példát: kit érdekelne, hogy hogyan néz ki a haja, ha nem lenne tükör? Próbáljuk meg elképzelni magunkat egy lakatlan szigeten, ahol SENKInek nem kell megfelelnünk, SENKI nincs, aki véleményt, ítéletet mondjon rólunk. Mennyi idő lenne levetkőznünk mindent, ami nem mi vagyunk? Mennyi idő kellene, hogy elteljen, hogy ne érdekeljen, hogy milyen ruha van rajtunk, vagy egyáltalán van-e ruha, ha van akkor azért van-e, mert hideg van? Mennyi idő lenne amíg a mostanáig kialakult életrendünknek valamennyire is meg akarnánk felelni? Meddig akarnák szokásaink szerint strukturálni a napjainkat, és mikortól térnék át a természet rendjére? És ha alkalmazkodtunk a lehetőségekhez, akkor milyen értelmes célt találnánk az életünknek? Milyen ÉNképnek akarnánk a legtovább megfelelni? Milyen szerep az, amit a legnehezebben adnánk fel? Mi az, ami fontos lenne akkor is, ha egyedül lennénk egy szigeten? Szerintem ez is egyedi dolog, és ha ezt felfedezi magában az ember, akkor közelebb jut ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy szeretné, ahogy neki jó.


Van még egy ábrám mára, ami az előző gondolatot is folytathatja bennünk:

   Az ábra a flows ábrámnak egy változata - azért is az egyik kedvencem, mert nagyon sokféleképpen gondolkodtat el engem. :)

   A változtatás nem nagy, de a mostani gondolataimat elég jól kifejezi. :)
A flow (vagy kicsit átértelmezve: az evolúciós fejlődés) két mozgató ereje a szabadság és a biztonság, és ezek megfelelő aránya segíthet a szükséges dialektikus egyensúly fenntartásában. Az emberek különbözőségéből adódóan a két oldal képviselői zsigeri szinten nem értenek egyet, de a kétféle késztetés szükségességének felfedezése segíthet a másik oldal elfogadásában. Ehhez az elfogadáshoz önmagunkban éppúgy meg kell találnunk az egyensúlyt a két erő között (az önmagunkban lévő egyensúly nem feltétlenül egyenlőséget jelent), mint a körülöttünk lévő világgal való egyensúlyt.
   Saját magunk elhelyezése fontos lehet abban, hogy mások szerepét is tisztábban láthassuk a fejlődésben, és ezáltal a hozzánk képest másik oldalt képviselő emberek hasznosságát is belássuk.
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én erősen szabadság párti vagyok a biztonsággal szemben - bár ismerek nálam jóval lázadóbb típusú embereket is, tehát nem tartom végletesnek magam, de az átlaghoz képest jóval kevésbé vagyok konformista. Számomra a jó érzést a szabadság adja - a biztonság egy minimális ponton túl untat. Megnézve az ábrát, megpróbáltam elhelyezni magam: valahol a 'fejlődés' "f" betűje környékén lehetek, tehát a szabadság felé húzva, nem unatkozva és nem aggódva telik az életem. :)
De az is lehet, hogy jóval magasabban vagyok a biztonság síkján, mert elég ritkán aggódom, vagy érzem tehetetlennek magam, de pont ezért nem is érzem, hogy szükségem lenne a biztonságra...a szabadságomért viszont szoktam küzdeni, vagy legalábbis tenni azért, hogy szabadnak érezzem magam. :)

Jó gondolkodást mindenkinek! :)

A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)