Megint költöztünk...és még kettő vár rám szeptemberig. Nem annyira élvezem, de talán szeptembertől már jobb lesz. :) Közben legalább kikukázom a felesleges dolgokat. :) A saját cuccaimmal könnyen haladok, de a törpék számomra feleslegesen tárolt, szeretett, időközben totál elfelejtett, de ha előkerül, újrafelfedezett, és most már ragaszkodást kiváltó ez-az-ai, némi ellenállást fejtenek ki a dobozok iránt. Szerintem 90%-uk kuka lenne, de ha megkérdezem őket, akkor az utolsó kavics, faág, rajz is a visszük kategóriába sorolandó...Köztes megoldás: egyrészt megadok, egy számomra elfogadható mennyiségi korlátot, amit a válogatásnál be kell tartaniuk; másrészt én válogatok, mi az, amiről hajlandó vagyok elhinni, hogy emlékezni fognak rá, hogy kell nekik, és emlékezniük is érdemes. Ettől kicsit könnyebb, de azért nem sokkal. :)
Kb 20 nm-re bepakolni, ami két hónap alatt kellhet, nem egyszerű, de már látom a végét, már csak néhány kicsomagolatlan, el nem rámolt dolog maradt. :)
A tegnapi hír: a legnagyobbat felvették a Fazekasba! :) A történet régebben kezdődött, merthogy nem igazán szeret iskolába járni - annak ellenére, hogy jól tanul - , nem egy közösségi emberke, ill a rugalmasságával akadnak gondok, azaz irányítani akar, de ahogy nő, az osztálytársai között egyre kevésbé népszerű a tudásvágya, és az, hogy gyakorlatilag még mindig komolyabb tanulás nélkül szinte kitűnő (egy -egy négyes be szokott csúszni a bizonyítványába, de mindig másból). Jó alkalomnak tűnt a Pestre költözés, de az a suli, ahova jár, illetve inkább az osztály nem vált be, részben annak köszönhetően, hogy sikerült az iskola legrosszabb (tanulmányi és magatartási szempontból is) osztályába kerülnie. Ezért körbenéztem 6 osztályos gimik terén, többen a Fazekast ajánlották, így oda is beadtuk a felvételire való jelentkezést - akkor még nem tudtam, hogy évek óta vezet a legjobb középiskolák rangsorát. A készülést nem vettük túl komolyan, néhány régebbi felvételit megcsinált, de nem érezte különösebben a miértjét, hiszen eddigi tapasztalata szerint, semmi szüksége nem volt a tanulásra, gyakorlásra. Ezen elmélete az írásbeli eredményének kézhez-kapásakor megdőlt. :) (én örültem, mivel minél hamarabb rájön arra, hogy nem elég ha jó feje van valakinek, hanem munkát is kell beletenni, annál jobb.) Nem sikerült jól, a szóbelire nála kevesebb pontszámmal csak két embert hívtak be, gyakorlatilag csak matematikai esélye volta bekerülésre. Amikor kijött a szóbeliről, azt mondta, hogy szerinte jól sikerült; kérdezgették az olvasmányélményeiről - sokat olvas, leginkább nem ifjúsági irodalmat (Asimovot, Rejtőt, meg mindenféle egyebet), és ha felnőttekkel kell beszélgetnie, akik ráadásul rá kíváncsiak, akkor elemében szokott lenni. Ennek ellenére, nem sok reményt fűztem a bekerüléséhez, mert nagyon hátulról indult az írásbelinek "köszönhetően". Pár hét múlva kijött egy pontszám lista, ami még nem a felvételt hirdette ki, de számolgatni lehetett. Egyszerre két osztályba lehetett felvételizni (matek és általános szak), s mivel többen is mindkét helyre beadták, ráadásul más képlettel számolták ki a két osztályba a pontszámokat, csak a nagyon egyértelmű helyen lévőket lehetett biztosan tudni. Ahogy én számolgattam, ő nem került be, bár tudtam, hogy van egy ismeretlen tényező: ki hányadik helyen jelölte be a gimit. Április közepére lemondtunk arról, hogy felvették, nem gond: majd 8.-ban újra megpróbálja, többet készülve. Szerencsére hetediktől az eredeti iskolájában van egy tehetséggondozó program, miszerint az évfolyamból a legjobb 15 gyereket külön csoportba teszik, és csak a készségtárgyakat tanulják az eredeti osztályukkal együtt - ezt jó ötletnek tartom, úgy gondoltuk ott is jó helyen lesz a további 2 évre. :)
És tegnap, ilyen előzményekkel, megérkezett a levél, hogy felvették. :) Még mindig kellemes borzongás jár át, ha leírom, hihetetlenül jó érzés! :) Egyrészt tudom, hogy magának köszönheti, mert a szóbelin mutatott olyat, ami a felvételiztető tanárnak (úgy sejtem a leendő osztályfőnöke) nagyon tetszett, másrészt némileg nekem is jelzés, hogy amit az első hat-hét évben kapott otthon - akár nevelés, akár a beszélgetések, meghozta a gyümölcsét, látható eredmény formájában is. :) Persze, a saját hiúságomat legyezgetem evvel, de jó érzés. :) Eszembejutnak az ellendrukkerek: egyszer közölte velem egy idősebb házaspár, hogy attól, hogy nincs tévénk, le fog maradni az iskolában (akkor ment elsőbe), mert egy rakás információ nem jut el hozzá. Pfff...valójában azt hiszem, ettől olvas, és ettől nem szédíti meg a média :)
Na, ezt most tovább nem részletezem, inkább kicsit visszatérek az érzéshez, amit kiváltott. Imádom a gyerekeimet, sok örömet okoznak, de a büszkeségnek ezt a formáját, ami olyan torokszorító, majdnem sírós-boldogságot okoz, ezt ritkábban érzem. (amikor a legnagyobb magyar bajnok lett, az én tanítványomként, vagy amikor a második először futott 10 km-t versenyen az ilyen volt.) Nem mondom, hogy ezekért az élményekért éri meg anyának lenni (mert a kisebb, ám cserébe sűrűbben előforduló "jutalmak" miatt is megéri :) ), de számomra nem megszokott, hogy boldogságot okozzon valaki, szinte tőlem teljesen függetlenül, nem belőlem eredve. Büszkeség, meghatódás...
Tegnap fél órát sétáltam egyedül a Duna-parton, hogy elmerülhessek ebben a jóban. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése