Avval fejeztem be az előző
blogbejegyzést, hogy persze, én lettem beteg...
akkor még nem tudtam, hogy mennyire.
Pár napig csak fájdogált a pisilés, meg később a hasam, nem
tudtam elmenni orvoshoz, mert az egyik napon kaszkadőr-bemutatón
kellett lennem, persze kihagyhattam volna, de szerettem volna
bebizonyítani Gábornak, hogy az öt gyerkőc ellenére lehet rám
számítani, meg egyébként sem vagyok orvoshoz rohangálós típus,
gondoltam most is elég lesz a forró vízben ücsörgés – ez már
többször bevált. Este azért elmentem az ügyeletre, ahol
tekintve, hogy lázam nem volt, kaptam egy algopyrin injekciót, és
hazaküldtek avval, hogy majd menjek el orvoshoz. Másnap időm talán
lett volna, de rendelés nem volt a közelben, csak abban a
kórházban, amiről sok jót nem hallottam, így elhalasztottam
keddig, hiszen lázam változatlanul nem volt, úgysem vettek volna
komolyan, csak ránézésre felírnak valamit, valószínűleg
antibiotikumot, ettől az elintézési módtól meg alapból rosszul
vagyok, ha nincs nagy bajom, ki sem váltom. Másik lehetőség, hogy
kicsit komolyabban akarják megvizsgálni, hogy mi is lehet a bajom
oka, elküldik a pisimet tenyésztésre, annak az eredménye 1 hét
múlva meg is jön (ha meg jön egyáltalán, mert a legnagyobbéra 3
hete várunk, még szerencse, hogy semmi baja), addigra vagy
meggyógyulok, vagy...ugyanaz történik, ami történt: pénteken
már kicsi hőemelkedéssel, meg a fájdalomcsillapítás miatt 2
algopyrinnel a szervezetemben elmentem egy 3 hete szervezett
statiszta-baráti találkozóra, ahol nem is nagyon hitték el, hogy
beteg vagyok, nem tudok látványosan szenvedni, amíg csak sejtem,
hogy baj van, valószínűleg a gyerekek miatt is megszoktam, hogy ha
beteg is vagyok, nem igazán szoktam mutatni. Másnap teljesen jó
állapotban ébredtem, de délutánra egyre rosszabbul lettem, végre
megérkezett a láz. Azért végre, mert mégiscsak az
immunrendszerem normális működését jelzi, szinte örültem. De
vasárnap hajnalban 41,5 fokra ébredni, az már nem annyira okés.
Elkezdtem remegni, egyre jobban, és attól meg is ijedtem, hogy
bármennyire próbálok arra koncentrálni, hogy abbahagyjam: nem
sikerült. A számba törölköző csücsköt tettem, hogy ne
kocogjanak a fogaim, mert háromnegyed órán keresztül vacogtam.
Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire lázas. Az ügyelet
telefonon közölte, hogy nem jönnek ki, a mentő dettó. Köszi
magyar egészségügyi ellátás. Menjek be gyalog, remegve, 41,5
fokos lázzal. Kérdezték – telefonon – hogy mim fáj? Vazze, ki
érzi, hogy mije fáj, amikor ennyire magas láza van, gyakorlatilag
csak azt éreztem, hogy az izmaim fáradnak nagyon a remegéstől. A
mentősök azt mondták, hogy hívjuk ki a ügyeletet, mondtuk már
hívtuk, negatív. Azért próbáljuk meg újra...Másodszori
telefonálásra, átadva a mentősök üzenetét, azt az ígéretet
kaptuk, hogy 2-3 óra múlva kijönnek. Kb másfél óra alatt
sikerült 39 körülire levinni a lázam, vizes lepedőbe csavarva
feküdtem, fogalmam sincs hány algopyrinnel. Felhívtuk az
ügyeletet, hogy : köszi, már ne jöjjenek, megmaradok.
Vasárnaptól-kedd délelőttig szinte egyfolytában 39 körüli
lázzal – néha lement egy kicsit, 38,5-ig. Kedden irány a doki –
várakozás, lázasan kb egy óra lett volna, de gyerekeim apukája
segített, így volt sorszámunk, meg körülbelüli időpontunk.
Doki: lecsesz, hogy miért nem mentem előbb orvoshoz, de előtte
közli velem, hogy nem a vesém fáj, hanem „maradjunk a tényeknél:
a háta”-m. Persze,nincs ráírva a homlokomra, hogy tanultam
anatómiát, élettant (még szerettem is), meg jógáztam, meg a
terhességek alatt is kedvenc szórakozásom volt kitalálni, hogy mi
történik odabent, meg egyébként is eléggé foglalkoztat a mi van
bennem, ha itt nyomom, mit nyomok? Szóval, mindezt nem tudhatja az
orvos, de az elkövetkező hétben sokszor néztek rám furán,
hitetlenül a dokik a kórházban, ha mondtam valamit – próbáltam
leszokni a kommunikációról, de valahogy mindig azt hiszem, hogy ki
lehet belőlük szedni valami értelmes, használható infót...,
nem: nem hajlandóak foglalkozni semmivel, ha szerintük már minden rendben - azaz lement a lázam, nem fáj a vesém(upsz, bocs: a hátam). Szóval kedden kórház, ahol felajánlották, hogy részt
vehetek egy amerikai kísérletben – számomra cselesen
„vizsgálatnak” hívják - „kettős vak”-ról akkor még szó
sem volt, csak annyit kérdeztek, hogy vállalom-e, hogy 7 napig napi
háromszor kapom az antibiotikumot vénásan. „b” verzió
emlékeim szerint nem hangzott el, de ez nem annyira tűnt fel 39
fokos lázzal, alig állva a lábamon. Engem vonzott az egy hét
nihil, soha nem voltam még ennyit kórházban, s bár az orvosokat
nem kedvelem – legalábbis keveset – a kórház alapvetően nem
kelt bennem rossz érzést. 2-3 nap múlva már nem volt lázam, csak
hőemelkedésem, viszont annyira fáradékony voltam, hogy jóval
magasabbnak éreztem, amikor kiengedtek pár órára a lányom ovis
ballagására, meg újabb két nap múlva is hazaugrottam kicsit, két
adag között, de visszafelé már vártam, hogy befeküdjek az
ágyikómba. A kórház egyébként elfogadható volt, bár két
napig nem zuhanyoztam, mert eléggé taszított a zuhanyzó, no meg a
branül a karomban sem volt túl kényelmes. A betegek egy
kivételével változtak, voltak az elején izgalmas pillanatok, meg
érdekesek, de akkor még túl beteg voltam, hogy bármi is zavarjon,
ráadásul meghallgatva a szobában fekvőket, nekem kutya bajom sem
volt, hozzájuk képest. Egy sima vesemedence gyulladással
gyakorlatilag bent sem kellett volna lennem – ha a kísérlet nem
írja elő a 8 óránkénti becsorgatást – az egyik éjjel 2-kor
volt. A nővérkék között akadt normális is, de volt, akit rövid
úton tanácsoltam volna el, nem értem, miért szívatja avval magát
is, hogy nem hisz nekem. Az egyik éjjel kirántottam a branült, de
visszament a helyére látszólag legalábbis, én éreztem, hogy nem
jó helyen van, szóltam is a nővérkének, mielőtt elkezdte
folyatni az antibiotikumot, aztán amikor csepegett befelé, akkor is
mondtam, hogy nagyon csíp, tökre nem ilyen volt eddig, ő meg mint
aki jól végezte dolgát, elment. Max 2 perc múlva visszahívtam,
mert látványosan elkezdett feldagadni a branül melletti részen a
bőröm, tudni lehetett, hogy totál véna mellé megy a cucc. Erre
még ő bosszankodott, hogy most át kell raknia – bosszúból
visszatette oda, ahol előtte 2 napig volt, és totál be volt
gyulladva az egész vénám már – azóta sem tudom, csak sejtem,
hogy mitől: szerintem mellékhatásként az összes eremmel történt
valami, amitől megkeményedtek, elvesztették rugalmasságukat, mert
egyre jobban fájt a branülök helye, ráadásként még a lábamon
a vádlimban lévő vénák is (ha jól érzem, csak a felszíniek,
de nyilván az összes eremmel van valami, ami nem teljesen normális).
Ez a mellékhatás még mindig tart, bár mintha javulna a helyzet,
de nem nagyon merem terhelni a lábamat, mert nem akarok nagyobb
bajt. A dokik mit mondanak erre: nem is hallott még ilyen
mellékhatásról – pedig a kórházban már nyolcan is részt
vettek ebben a kísérletben, azaz 4 kapták azt a szert, amit én -
, van, hogy begyullad egy-egy véna, vagy kis fertőzés, de akkor
csak egy helyen, nem az összes branül behelyezési ponton, vagy
esetleg nem bírom a műanyag csövet, ami vagy 3 cm mélyen bent van
az érben...Ez lehetne magyarázat egy-két tünetemre, de arra nem,
hogy egyre nehezebb volt berakni a branült, egyre jobban fájt,
akkor is, ha teljesen új helyre tették (egy nővérkével tetettem
át mindig, ő is érezte, hogy nehezebb betenni, el is hitte, hogy
marhára fáj – cserébe én elhittem, hogy nem az ő hibája volt,
hogy szétrobbant egy vénám, még mielőtt használatba került
volna, simán a branültől). Ennyit az ereimről. :) A másik
mellékhatás sokkal érdekesebb, azóta sem tudtam utánanézni, az
orvosok persze alapjáraton hülyének néztek érte: észrevettem,
hogy nem érzem sem a hólyagom , sem a gyomrom feszülését...ez
így talán furán hangzik, de ez avval járt, hogy sem az éhséget
nem éreztem rendesen, sem azt, ha tele volt a gyomrom, sem azt ha
pisilni kellett. Megtippelni sem tudtam, hogy mennyi lehet a
hólyagomban. Bizonyos mennyiségű elfogyasztott innivaló után
automatikusan mentem pisilni...:) Enni órára, meg adagra ettem.
Olyan érzés volt enni, mintha megrágnám, lenyelném, és eltűnne
a kaja valahol hátul a süllyesztőben. Étvágyam volt, ha sokáig
nem ettem még a termelődő savat is éreztem egy kicsit, de azt,
hogy üres a gyomrom, azt nem. Tök fura volt, mára már javult a
dolog. :) A pisilés dettó: ha sokáig nem mentem ki, akkor sem a
feszülést éreztem, hanem azt amikor már a záró körgyűrű
feszült, azaz akkor már pár percen belül el kellett menni,
ráadásul fekve kisebb a nyomás a záróizomzaton, tehát
felállásnál éreztem meg jobban. :) Nem tudom, valaha, valaki
tud-e ezzel az információval valamit kezdeni, de nekem biztos
érdekes lesz visszaemlékezni, ha évek, vagy ahogy a memóriámat
ismerem: hónapok múlva visszaolvasom majd ezt a bejegyzést. :)
A doki annyit mondott erre, ha nem kell pisilni, akkor ne menjek, ha nem vagyok éhes ne egyek. Anyukád...
A lelki háttér – merthogy ebben jobban hiszek: igen, rám fért már egy hét katatón bámulás, szép volt a függöny. Tényleg. A szemközti fal nem volt szép, de megnyugtató zöld színe volt.:)
A doki annyit mondott erre, ha nem kell pisilni, akkor ne menjek, ha nem vagyok éhes ne egyek. Anyukád...
A lelki háttér – merthogy ebben jobban hiszek: igen, rám fért már egy hét katatón bámulás, szép volt a függöny. Tényleg. A szemközti fal nem volt szép, de megnyugtató zöld színe volt.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése