Külcsín - belbecs

Eltartott egy darabig, amíg döntöttem a mai bejegyzés témájával kapcsolatban, egész pontosan arról, hogy megírjam-e, de mint lejjebb kiderül, a szégyenlősségemet legyőzte a megosztani akarásom. Máshova is le tudnám írni, hogy magamnak megmaradjon, de mivel abban bízom, hogy esetleg valaki jól szórakozik majd olvasás közben (talán még „kap” is valamit), ezért végül a blogom lett a sztori mesélés színtere. :)

Most, hogy kellőképpen bevezettem, mindjárt kiderült, hogy nem egy óriási volumenű dologról van szó. :)
Épp zuhanyozni készültem, amikor a lányom odaállt mellém és kedves, őszinte hangján megszólalt:

• Szép a cicid.
  Épp megköszöntem/hárítottam volna a dicséretét, mire ő folytatta gyermeki szókimondással:

• Szépen lóg.

Nem tudtam nem vigyorogni a kiegészítésén, de megköszöntem, és arra gondoltam, hogy afrika egyes törzseinél mindenki így gondolná (bár lehet, hogy oda még nem elég nagyok, és nem a köldökömnél lógnak – na tessék, az ottani szépségideált se nekem találták ki. :) ). A zuhany alatt tovább gondolkodtam a dolgon. Muszáj volt elhinni neki, amit mondott, hiszen ártatlan és tiszta, semmi érdeke nem fűződött a bókhoz. Remélem, nagyobb korában a saját testével is ennyire elégedett/ elnéző lesz, mert az jó alap ahhoz, hogy se evési zavarai, se felesleges önostorozó gondolatai ne legyenek. Én nagyjából elégedett vagyok a külsőmmel, ami nem azt jelenti, hogy „tyű, de csodálatos”-nak látom magam, de egyik testrészemet sem látom taszítónak, sőt, van amelyiket kifejezetten szeretem. :) Persze, öt törpe után, nyilván találna javítani valót rajtam egy plasztikai sebész (igazság szerint, én is), meg talán egy agysebész is :D, de ha nem lenne horribilis ára, akkor sem feküdnék kés alá, mert nem tudom elképzelni, hogy valami magamon azért tetsszen, mert „szebb”, mint az eredeti. Elismerem, hogy szép ciciket lehet már csináltatni, meg tök jó, ha az embernek kisebb az orra, mint a Gellért hegy, de nem hiszem, hogy tartós boldogságot, vagy kiegyensúlyozottságot lehet kapni a barbiebaba külsővel. Nem mondom, hogy nekem 65 kg felett nem kezd el sustorogni a fülembe a „jóindulatú” kisördög, de arra már egy ideje rájöttem, hogy jobb kitenni a szűrét, mint hallgatni rá, mert amint érdekelni kezd, amit mond („Láttad már a feneked hátulról?” vagy „Na, ez a nadrág se megy fel a combodra! "), azonnal éhesebb leszek, illetve ehetnékem támad a nap bármilyen szakában – ergo: csak rosszabbodik a helyzet. Míg, ha sikerül kiiktatni a fejemből, akkor a., jól érzem magam, úgy, ahogy vagyok; b., lemegy néhány hét alatt a pár kiló felesleg, észrevétlenül, ahogy felszedtem.
Az a véleményem, hogy a nők azért foglalkoznak annyit a külsejükkel, mert a belsejük kevésbé látszik, és lényegesen könnyebben „takargatható”. Sokkal több nőt hallani panaszkodni a súlya miatt, mint valami jellemhibája vagy nem túl előnyös tulajdonsága miatt. Ezért nem is működhet Lázár Ervin Csodapatikája. Nem gondolom, hogy nem számít az első benyomás, mert de, ugyanakkor soha nem választ az ember súly vagy kinézet alapján barátot. (Lehet, hogy van, aki igen, de azokat az embereket szívesen kihagyom az életemből.)
Lehet, hogy az a megoldás, hogy elfogadjuk a külsőnket, s ha ez meg van, akkor már jöhet a lényegesebb: a belsőnk elfogadása, vagy ha ez nem megy tiszta szívből, akkor „megmunkálása”. :)