Tanácstalanságomban írok, hátha kikerekedik a megoldás

   Kérdések vannak bennem - ma megkaptam válasznak két helyről is, hogy csak én tudom megválaszolni őket. És azt is, hogy jó lenne minél hamarabb, mert ez most anyaként nem csak rólam szól. Az egyiknél egy-két gyerekem (kicsit tágabban értelmezve három is) érintve van, nem csak azért, mert tőlem függ, az én döntésemtől a hogyantovább, hanem azért is, mert példát mutatok... és nem szeretek határozatlanságot mutatni, amikor igazából érzem/tudom, hogy igazam van, csak épp...és itt jön a bibi: nincs bizonyítékom, nem tudom tényekkel alátámasztani, és ez kétségeket indít el bennem is, mert: mi van ha tévedek? Mi van, ha nincs igazam?

   Nyilván semmi eget-verő nem történik akkor sem, csak mintha most kellene igazán elhagynom a komfortzónámat és bizonytalan talajra lépni...
   Az összes coach blog azt írja, hogy gyerünk előre!, csak az győzhet, aki lép, sőt ugrik. Ha hibázunk is, abból tanulni lehet, tehát semmiképp nincs mit vesztenünk...

   A konkrét:
EGY: Dömötört toljam-e vissza az iskola felé (nyilván nem erőszakkal, de a gyerkőc követi az anyja véleményét, lehet irányítani - hacsak el nem csesztünk valamit az elején, de sokszor még akkor is sokáig istenek maradunk). Természetesen nem akarata ellenére, hanem mert ő is tanácstalan - azonkívül, hogy némi pszichés rosszullétet sikerül még mindig produkálnia tanóra közelben - a hivatalos pszichológus is iskola-undoritiszt állapított meg. :) Vagy, ha úgy gondolom, jó neki otthon, akkor ezt kellene hivatalosan is képviselnem, és nem valamiféle bizonytalan maszlagot, amivel másokat és nem mellékesen magamat is hitegetem. De, és itt kezdődik a valódi probléma; egyszerűen úgy érzem nincs elég rálátásom a következményekre. Amiket olvasok, nézek azok leginkább azt támasztják alá, hogy maradjon csak itthon, nem való ebbe a poroszos iskolarendszerbe, sokkal jobban jár hosszútávon és most is, ha itthon tanul. Miért hagynám, hogy napi 5-6 órában elnyomják a kreativitását, a véleményalkotását? Nem a tanárokkal van bajom, egész jó tanárok vannak a sulijukban, de azt hiszem, nem mindenkinek való ez a fajta iskola. Négy iskolás gyerekemből kettő viszonylag jól viseli (ez nem azt jelenti, hogy nem járnának jobban egy másfajta iskolával, de azt gondolom, hogy ők olyan karakterek, akik jól bírják ezt a terhelést), kettőtől viszont idegen...és majd kiderül, de elképzelhető, hogy a legtörpöm sem lesz annyira boldog és jókedvű gyerek, ha iskolába kerül. Nem előrevetítek, csak az egyik óvodai pedagógus kiverte egy kicsit a biztit nálam, persze nincs bizonyítva, amit a gyerek mond, de ettől még elhiszem neki, hogy a heti egy órás foglalkozás alatt a bejáró pedagógus kiabál, meghúzta a gyerekek fülét, és ütögeti a fejüket. :( Nem az én gyerekemét, de ettől még ijesztő számára - nem csodálom. Fél a szerda reggelektől, nem akar oviba menni, amikor az a foglalkozás van. Amióta elmondta, nem is volt (egyszer elmaradt a farsang miatt, egyszer nem volt oviban a legtörp), de még nem beszéltem a "kedves pedagógussal". Egy másik gyerkőcöm is fél a tanárnénijétől, ami tőle azért meglepő, mert 100-ból 99 emberrel nagyon barátságos, kedves, cserfes kisember, akinek az előző tanárnénije azt mondta, amikor eljöttünk a pesti suliból, hogy irigyli a következő tanárnénijét, mert ilyen kedves, segítőkész, szeretetre-méltó gyereket ritkán van lehetősége tanítani egy tanárnak... Lehet, hogy túlzott, de az biztos, hogy reggelente a gyerekem odament hozzá átölelte és szeretettel köszöntötte... pedig az a tanárnéni sem volt vak a gyerek lassúságára, elkalandozó figyelmére...CSAK ÉPP: A PEDAGÓGIAI MÓDSZERE A DICSÉRET ÉS A TÁMOGATÁS VOLT, és nem a nyers, cinikus, rosszalló kritika.
  Amikor mérlegelek az ehhez hasonló hibák elkövetésétől félek: miért nem állok oda és mondom el a véleményemet, az érintett pedagógusoknak? Az óvodai foglalkozást tartó pedagógus: vele nem találkoztam, de tervezem a beszélgetést. A gyerkőc tanítónénije: próbáltam, de olyan falat érzek kettőnk között, hogy nem látom értelmét annak, hogy elmondjam a véleményemet... - lehet, hogy valamiért nem kedvel engem, úgy meg nehéz őszintén beszélgetni, ha előítéletek érzek magammal szemben. Az én kezdeti hozzáállásommal nem lehet baj, ugyanis egy nagyobb gyerkőcömnek is volt a tanítónénije, és semmi bajom nem volt vele, sőt szakmailag minden elismerésem, mert ő vette észre még elsőben a gyerek diszgráfiás zavarát. Szóval az én hozzáállásom teljesen pozitív volt...és sajnálom, hogy csak volt, de eddig bírtam mentegetni...most már neki kell valami pozitívval közelednie felém, hogy ne ez legyen a véleményem. Hozzátenném: alapvetően szörnyű emberismerő vagyok, nem hallgatok a belső hangomra, mindenkiről jót feltételezek, rózsaszín szemüvegesen viszonyulok az emberekhez + ha tesznek is olyat, ami nem tetszik, sokáig én mentegetem őket, magyarázkodom helyettük magamnak, hogy felmentsem őket (mindenki követhet el hibákat) + ha ki is alakul végül egy negatív vélemény valakiről, akkor sem tekintem ellenem való véteknek, mentem a menthetőt, továbbra is keresem benne a jót, de már nem kritikátlanul (poz: a tanárnéni kölcsönkérte tőlem Seligman: Az optimista gyermek című könyvet - még nem beszéltünk róla, de tervezem) + bármilyen apró pozitív változásra felfigyelek, értékelem, viszonylag könnyű visszatennem a rózsaszín szemüvegemet. Ezen a szerintem rendkívül barátságos, optimista szűrőn eddig életemben ketten akadtak fent - mindketten többször figyelmen kívül hagyták az érzéseimet/jóindulatomat és megbántottak - a szűrőn való fennakadás csak annyit jelent, hogy nem keresem a társaságukat, de ha találkozunk, akkor nem fektetek abba energiát, hogy ne érezzem jól magam - értsd ezalatt: igyekszem kedves lenni. :)

   Igazából azt utálom, hogy mindennap az iskolában összeszedett vacakok ellen kell küzdenem - vagyis újra életet lehelni a gyerekbe, vidámságot... Lehet, hogy sérülékenyebbek, mint az átlag? De ha ezt örökölték, akkor hogyan segíthetek? márpedig sanszos, hogy tőlem van, mert soha nem szerettem iskolába járni, pedig a tanulással nem volt bajom... Egyesével az emberekkel sem, barátaim is voltak - ha nem is sok, de nem éreztem magam kiközösítve sem. Csak jól sem... Most sem érzem jól magam, ha nagyobb közösségbe kell mennem és "small-talk"-okkal múlatni az időt. Néha már megy. De az ovis farsangon bebizonyosodott, hogy még most sem vagyok profi ebben - bár ahogy néztem, más sem. :) Nem érzem ilyenkor rosszul magam, pláne nem tör rám pánik, de valahogy mégsem az igazi. Nem olyan mint most, írás közben, vagy amikor 2-3 emberrel beszélgetek, vagy, hogy nagyobb tömeges példát is mondjak: amikor a szülinapomon összegyűlünk  sokan - volt, hogy több mint negyvenen. Vagy a rokonaim, családom nagy tömegében - húsvétkor 30-an is szoktunk lenni. Ezeket mind szeretem, amikor tényleg van közöm az emberekhez, velük a kétperces beszélgetéseknek is van értelme. De akikkel véletlenül csak egy osztályba kerültem? És ne merüljünk el a "minden találkozásnak van oka" álspirituális maszlagban, mert bár jó dolog az osztálytalálkozó, facebook szinten érdekelnek is a volt osztálytársaim, de ennél nem több - illetve, aki igen, azzal tartom is a kapcsolatot kicsit komolyabban is. Nem is tudom, miért jön be a facebook, de én kifejezetten szeretem a kapcsolattartás ezen módját - tudunk egymásról, néha szólhatunk is egymáshoz, de nincs a kellemetlen feszengés, ha nincs mit mondanom...

  Kicsit elkalandoztam..., de talán érthető így, hogy miért nem hiszem, hogy például az iskola segít a szociális képességek fejlesztésében - rajtam nem segített. :) Pont ezt éreztem iskolás koromban is - és persze nem biztos, de lehet, hogy ezt érzik a gyerekeim is. Akkor nekik is jobb lenne itthon? De Szille szereti a társaságot, a csacsogást, csak mintha halkulna az iskolától...nem akarom, az jó benne! :) (Jó néha nekem is sok egy kicsit, de az annyira ő, hogy ha kiölik belőle, akkor mintha a lényegét veszítené el - és lehet, hogy később rátalál majd  - mint ahogy én is visszataláltam a tanuláshoz (kizárólag autodidakta módon vagyok hajlandó :) ), de én inkább megóvni szeretném attól, hogy elveszítse.

   A végére maradt a saját dilemmám: hogyan lehetne összeegyeztetni a jóindulatomat, a rózsaszínszemüvegemet a jogos kritikával, ami kell ahhoz, hogy hasznosabbnak tartsam a munkámat?

   Van-e jogom egyáltalán bárkit kritizálni, illetve "tudni" a jobb irányt?

   Hogyan lehetne úgy együttműködni az iskolákkal, hogy a tanárokat jobban bevonva, őket motiválva, inspirálva egy jobb oktatást alulról indítsunk el?

  Hiszem, hogy lehetséges a tanárokkal, diákokkal, szülőkkel együtt egy derűsebb és ezáltal hatékonyabb iskolát létrehozni a jelen meghatározott keretei között is.

   Nem egy újfajta iskolát álmodok, abból van sok, én azt szeretném, hogy a mostani iskolákat tegyük jobbá, hiszen ez mindenkinek jó lenne. A tanároknak könnyebb lenne tanítani, a diákok szívesebben járnának be iskolába, a szülők pedig jó helyen tudnák a gyereküket.

   A legnagyobb gyerekem egy olyan iskolába jár, ahol jól érzi magát már két éve. Előtte,az az hat évig,nem szeretett iskolába járni. Nem speciális iskola, nem alapítványi, csak egy jó gimnázium, ahol kíváncsiak a gyerekek véleményére is, ahol van szava, ahol emberként kezelik a gyerekeket is. Tiszteletben tartják, hogy ők is különálló személyiségek.

   Miért nehéz tisztelni a gyerekben az emberi lényt, aki egyre jobbá válik, ha támogatjuk erősségeiben?
És miért azzal akarjuk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk nála, hogy kritizáljuk?