2015. november 19., csütörtök

Hogyan lettem a legjobb anya a világon - aztán mégsem..., de azért hajrá! :)

FIGYELMEZTETÉS: :)
utolsó bejegyzés, mert elköltözöm ide:

http://www.boldogsagnaptar.hu/category/agas-bogas-boldogsag/

Volt egy facebook posztom, amit számomra nagyon kellemes meglepetésként nagyon sokan like-oltak (vagy kedveltek, ha magyarul akarom mondani).

"Szeretek dicsekedni, de inkább büszkeség, amit érzek, mint na ugye megmondtam. :)
Hihetetlenül jó érzés, ha az embernek három gyerekét beválogatják 17000 jelenkező közül egy tehetségkutató program második fordulójába.
Muszáj lesz blogolnom is erről... :) "

Nagyon jól esett, hogy sok visszajelzés érkezett - több, mint amikor a kétéves lányomat mutattam meg egy régi videón... :) (Pedig csak 19 másodperc és nagyon aranyos. :) )

A Templeton Program Tehetségkutató Pályázatára véletlenül találtam, persze mivel imádom a teszteket, a képességek objektív felmérését, ezért rögtön parancsba adtam a gyerekeimnek, hogy üljenek le a gép elé, és töltsék ki a teszteket. Meg is történt, jó szokásom szerint, kb két nap izgulás után feladtam, hogy előre kitaláljam, hogy továbbjutnak-e, és elfelejtettem az egészet. :)

Aztán jött egy email.
Hogy bekerült az egyik.
Fogalmam sincs melyik, mert különböző emailcímeimről küldtem el a jelentkezésüket.

De örültem, hiszen ez egy objektív eredmény arról, hogy valamelyik gyerkőcöm tényleg kiemelkedő képességű.

Aztán átnéztem a másik levelezőmbe (tudom, maradi vagyok, nincsenek összekötve, de már gondolkodom rajta).
Még egy gyerkőcöm továbbjutott.

Erősen dobogott már a szívem, furán vettem a levegőt...

Aztán jött a harmadik mailfiók.
Nagyon ügyes, gratulálnak, de ő nem.

Kezdtem sejteni... - a lányzómmal is megcsináltattam a tesztet, pedig ő még nem fért bele a megadott korosztályba. Nem szeret kimaradni semmiből, az elemzést pedig róla is megkaptuk, ez is segít a továbbiakban. Mivel még a korhatár alatt volt, a felette lévő korosztállyal hasonlították össze az eredményét, így nem lehet reális, hiszen gyerekkorban évente is nagyon sokat fejlődnek a kognitív képességek. Szóval: valószínűleg ő az, aki nem került be. Amint hazaértem, meg néztem a kis cetlit (szerencsére tartottam annyira fontosnak, hogy megőrizzem), és kiderült, hogy jól gondoltam.

Közben telefon a legnagyobbnak, aki már egyedül intézte ezt a dolgot, hogy kapott-e emailt.
A telefonbeszélgetés előtt/alatt már alig bírtam magammal...
Kívülről talán nem látszott, de mintha kevés lenne a kocsiban a levegő (mindenki megnyugodhat, nem én vezettem), és túl meleg is lenne.

Aztán kiderült: a legnagyobb is bent van a második fordulóban.

A három nagy


Okoztak már nagyon sok örömet a gyerekeim, igazából imádok velük beszélgetni, mert nyitottak, értelmesek, van véleményük, és jó a humoruk. Szeretek velük lenni. Szeretek rájuk nézni, csak úgy...
Sokszor telik meg szeretettel és örömmel a szívem általuk.

De amikor egy külső, objektív megerősítés jön arról, hogy nem csak az elfogult anyai szemnek tűnnek nagyszerűnek, hanem 17000 kortársuk közül is bekerülnek a következő fordulóba, az nagyon klassz érzés.

Azt írta egy kedves hölgy a programtól, hogy testvérpárjuk van néhány, de én vagyok az első, aki három kiemelkedő kognitív képességű gyerekkel büszkélkedhet. (Meg is teszem, egyszerűen nem bírom magamban tartani.)

Mintha kaptam volna egy elismerést arról, hogy jól csinálom a dolgom.
Minden anya tudja, hogy mennyire kevés valódi elismerést kapunk.
És mire megérkezik valamiféle elismerés, mert leérettségizik vagy elvégzi az egyetemet a csemete - esetleg híres sportoló, vagy kutató lesz, vagy bármi, ami szerintünk is értéket jelent a világban, addigra már eltelt 15-20 év úgy, hogy az anyák "csak" végzik a dolgukat.

A legfontosabb dolgokat a szülők tudják adni a gyerekeiknek, az önbizalmat, a képességeikben való hitet, és azt is, hogy kutya kötelességük fejlődniük, használniuk azokat az erősségeiket, amikkel a többi ember javára válhatnak... - hiszen nem önmagunkért kaptuk, és valódi érték csak akkor válik egy kiemelkedő képességből, ha szorgalommal és kitartással is párosul.

És mielőtt óriási pátoszba fulladna a blogbejegyzés, elárulom, kb akkor, amikor már nem tudtam tovább emelni a fennkölt gondolatokat a gyerekeimről, a nevelésről és természetesen önnön nagyszerűségemről, szóval, mielőtt végleg elszállt volna velem egóm csillogó rakétája a nap felé, körbenéztem a szobában, ahol voltam.

Rendetlenség, ruhahalmok, a takarítás is ráférne már... - és mellesleg még nem álltam neki ebédet főzni...

Lehet, hogy egy anyazseni vagyok és kihozom a gyerekeimből a legtöbbet, az is lehet, hogy a gyerekeim kivételes tehetségek, de, hogy egy normális, hétköznapi anya nagyobb rendet tart és rendesebben eteti a gyerekeit az biztos. És nem tudom magam azzal áltatni, hogy arra nincs szükség. :)

Tehát, mielőtt kineveztem volna magam az univerzum legjobb anyukájának, sikerült földelnem magam. Talán az éhség is segített. És beláttam, hogy minden anya megérdemli az elismerést, hiszen mindenki megteszi, ami tőle telik, ami képességei és lehetőségei szerint módjában áll.

Még egy kis kiegészítés: a gyerekeimnek azt próbálom még átadni, hogy a hétköznapok kedvessége, az odafigyelés egymásra, az együttműködés megtanulása és az, hogy egymást is támogassák mindenben, legalább annyira fontos, mint az egyéb képességeik kihasználása.

Mert a tudomány új utakat mutat nekünk, de a szeretet véd meg bennünk az utazásunk közben!


FIGYELMEZTETÉS MÉG EGYSZER: :)
utolsó bejegyzés, mert elköltözöm ide:
http://www.boldogsagnaptar.hu/category/agas-bogas-boldogsag/

2015. november 18., szerda

Mi is a boldogságnaptár, és hogyan működik?

Mi is a Boldogságnaptár?




A Boldogságnaptár abban segít, hogy tudatosítsuk a gondolatainkat, arra tanít, hogy pozitívan álljunk a világhoz. Megváltoztatja a gondolkodásmódunkat, szinte észrevétlenül szokunk rá arra a heti gyakorlatok során, hogy optimistán gondolkodjunk.

Minden nap, amikor beírjuk vagy elolvassuk a tennivalóinkat, akaratlanul is el fogjuk olvasni az arra a hétre adott feladatot. Eleinte csak 5 percet kell rászánnunk arra, hogy a megszokott negatív gondolatainkat elkezdjük átformálni olyanokká, amiktől érezhetően boldogabbak leszünk. Később már vannak valamivel több időt igénybe vevő leckék is, de azokat azt gondolom, mindenki kellemesnek fogja tartani!

Pl.: „Minden nap álmodozz arról fél órát, hogy milyen életet szeretnél élni! ”

Meggyőződésem, hogy rá lehet szokni az optimista gondolkodásra, azt pedig már bebizonyosodott, hogy nem csak boldogabb, hanem eredményesebb életet is magával hoz.

A tizenkét hónap tematikája úgy lett kialakítva, hogy a fő erények erősítése, és a különböző életterületekre való összpontosítást is tartalmazza. Minden területhez többféle pozitív beállítottságot gyakoroltat, ezáltal támogatva az optimizmus tanulását.

52 hét alatt 52 különböző feladat, egyszerűen megfogalmazva, hogy könnyedén haladhassunk a boldogság felé.

Tanulást említek, de a naptárt pont azért tartom eredményesnek, mert napi gyakoriságtól; már alkalmankénti 10 perccel is hozzászoktat a boldogságszintet növelő gondolkodáshoz.

Január elsejétől Boldogságnaptárhoz interneten elérhető napi segítségek is járnak, ha valaki még gyorsabban szeretné elsajátítani, ezeket a gondolkodási attitűdöket.

A pozitív pszichológia kutatásai és kísérletei alapján már bebizonyosodott, hogy boldogságszintünk nagyrészt attól függ, hogy hogyan gondolkodunk a velünk történő eseményekről.

Van egy öröklött és gyermekkorban tanult beállítódásunk, ami nagyrészt meghatározza a hosszú távú boldogság érzetünket. Sokáig úgy gondolta mindenki, hogy ezen nem lehet változtatni, de mára kiderült, hogy a boldogságot adó gondolkodás ugyanúgy tanulható, mint sok más dolog.

A boldogság sok embernél megjelenik a céljai között, de olyan is van, aki „csak” elégedettségre vágyik. Az anyagi javak gyűjtögetése helyett (ami nem okoz valódi, tartós boldogságot), fel lehet venni olyan szokásokat, amik valóban növelik a boldogságszintünket.

A pozitív érzések adják a legerősebb alapot ahhoz, hogy jól érezzük magunkat az életben. Meg kell tanulnunk a múltunkat elégedettséggel szemlélni, hálásnak lenni mindenért, amit kaptunk az élettől és megbocsájtani másoknak, önmagunknak és a sorsnak azokat a dolgokat, amiket esetleg nem szerettünk volna átélni. A múltat úgy kell elfogadni, ahogy van, hiszen nem tudunk rajta változtatni.
De tanulni tudunk a múltunkból, és felhasználva a tapasztalatainkat egy boldogabb jövőt tudunk létrehozni. Így tudunk reménytelien a jövőbe nézni, optimistán és bizakodva.
A jelenben pedig derűsen, nyitottan és barátságosan kell szemlélni a dolgokat, ahhoz, hogy boldogabbak legyünk.


2015. november 1., vasárnap

Megfizethetetlen...

Elgondolkodtam azon, hogy miért is csinálom a Boldogságnaptárt...

Természetesen, szeretném minél több otthonba eljuttatni a pozitív pszichológiát, mert saját tapasztalatomból adódóan hiszek abban, hogy működik. Ha elkezdünk optimistábban gondolkodni a mindennapjainkban, akkor az az egész életünkre ki fog hatni, sokkal kiegyensúlyozottabbak és sikeresebbek is leszünk minden téren.

A Boldogságnaptár csak az első lépés - ennek megtételét szeretném könnyűvé tenni. Ha valaki tapasztalja a hatását, akkor már több energiát is tud és akar majd belefektetni abba, hogy minél harmonikusabb életet éljen.
Szeretném a Boldogságnaptárral bebizonyítani mindenkinek, aki használja, hogy van értelme foglalkozni a gondolataink tudatosításával és átformálásával, mert a gondolkodásmódunk nagyban befolyásolja azt, hogy hogyan alakul az életünk.

Velem is történnek negatív dolgok, én sem kaptam védőernyőt a rajtam kívülálló okokból bekövetkező negatív események ellen. De amióta a pozitív pszichológiával foglalkozom, sokkal ellenállóbb vagyok, és valóban a kiutat keresem a kellemetlen helyzetekből, legtöbbször meg is találom. :)

Ezen az okon túl van még egy ok, amiért csinálom. Bár, már az is elég hajtóerőt adna a munkámhoz (Ti csak a kész naptárt látjátok, de rengeteg háttérmunkával jár – fejben és fizikailag is), hogy másoknak is segíthetek abban, hogy optimistábban gondolkodva pozitívvá váljon az életük, de ennyire nem vagyok önzetlen. Vagyis: majd ti eldöntitek... :)



A gyerekeim a másik ok. Szeretnék olyan biztonságot teremteni nekik érzelmi és anyagi szempontból is, hogy mindent meg tudjak adni nekik, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy kihívásokkal és sikerekkel teli, boldog életük legyen. A pozitív pszichológia nagyon sokat adott nekem azzal, hogy megtanultam feltöltődni, megtanultam úgy irányítani a gondolataimat, hogy azok ne lehúzzanak, hanem felemeljenek. Nagyon sokat tudtam ezáltal adni nekik is – igazából tulajdonképpen nem is adok mást, mint lehetőséget arra, hogy azok legyenek, akik lenni akarnak. Hogy megtalálhassák, hogy mit szeretnek csinálni, hogy hogyan érzik jól magukat, hogy mi fontos számukra az életben.
A lehetőségek egy része azonban könnyebben hozzáférhető, ha anyagilag biztos bázisunk van. Konkrétabban: a gyermekeim továbbtanulását nagyon fontosnak tartom, de pontosan tudom, hogy van olyan helyzet, amikor az ember nem engedheti meg magának, hogy ebben támogassa gyerekét. Egyszer már írtam: nagyon rossz érzés volt, amikor nem tudtam az edzéseiket kifizetni, pedig számomra fontos dolog volt hogy sportoljanak. Azóta tudom: nem akarok még egyszer egy ilyen helyzetbe kerülni, amikor tehetetlennek érzem magam.
Hiszek abban, hogy az ember meg tud élni abból, amit szeret csinálni, és én a Boldogságnaptár ötletének megszületése óta, minden pillanatát élvezem a munkának. (Tegnap új színösszeállítású naptárakat készítettem, imádtam! :)  )

Csak akkor tudok türelmes, toleráns és kedves anya lenni, ha én is fel vagyok töltődve pozitív energiával, hiszen ha én kiürülök, azt leginkább az öt gyermekem érzi meg, hiszen velük töltöm a legtöbb időt. Anyaként nagyon fontosnak tartom, hogy ne engedjem meg, hogy lehúzzanak a hétköznapok – erre tartom nagyon jó módszernek a Boldogságnaptár használatát. Észrevétlenül szoktat rá a tudatos gondolkodásra, amivel az érzéseinket is befolyásolni tudjuk. Én is éreztem már magam magányosnak, szerencsétlennek, sikertelennek, haszontalannak, alkalmatlannak... - de nem mindegy, hogy belesüllyedünk-e az önsajnálatba, és nem teszünk egyebet ellene, mint panaszkodunk, vagy pedig a gödörből napról napra kijjebb jutunk azáltal, hogy hozzászoktunk az optimista gondolkodáshoz.

Minden anya szeretne adni a gyerekének. Meggyőződésem, hogy a példamutatás a legerősebb nevelő hatású dolog, ezért nem csak saját, hanem gyermekink érdeke is az, hogy optimistán gondolkodjunk és a hétköznapokon is pozitív legyen a hozzáállásunk.

Ebben segít a Boldogságnaptár. Minden tudásomat és önzetlen adni-akarásomat beletettem a naptár készítésének minden fázisába, hogy minél többet tudjak adni azoknak, akik szintén adni szeretnének gyermekeiknek, szeretteiknek.

Ez egy drága naptár, de az értéke a használatával napról napra nő – és így lesz végül év végére megfizethetetlen, amit kaptál a Boldogságnaptártól! :)


2015. október 29., csütörtök

Miért éri meg anyának lenni? - V.

Igazából II., mert a másodikról lesz szó... :)

Róla sem könnyű írnom, de nem azért, mert valaha is tett volna olyat, ami anyaként nehezen kezelhetőnek tűnt volna, bááár...
Ő volt az egyetlen gyerekem aki két évesen (az átlagosan fejlődő gyerkőcnél bekövetkező dackorszak közepén) hasra vágta magát és 10 percet hisztizett a tescoban, mert nem tudta elmondani, mit szeretne.... - kb egy méterre megálltam tőle, és kivártam, amíg abbahagyja. Nem siettem sehova, és szerencsére soha többet nem ismétlődött meg a jelenet. (Hasonló eset egy volt, a lányzó szeretett volna mindenképpen maradni a játszóházban, amikor nekem már nem volt időm erre, és őt felkaptam és kicipeltem a pláza előtti padon nyugodott meg annyira, hogy fel tudjam rá adni az anorákot - tél volt -, és a csizmát).

A második 3 és fél éves volt, amikor először ki akart szállni a kocsiból, hogy hazafusson - először csak 300 méterre a háztól. Később ezt odáig fokozta, hogy hétévesen hét és fél kilométert futott hazáig az óvodától... - kocsival mentem mögötte, amikor megérkeztünk egy cseppnyi fáradtság sem látszott rajta. Azóta is szeret futni, bár a kamaszkor elejétől tartó növekedés némileg megviseli az ízületeit, és mostanában hanyagolja a futást, mert fáj a térde - gondolom, jól teszi, hogy hallgat magára, elég erős tudatossággal kezeli a testét régóta. Majd visszaszokik a futásra, ha újra saját bőrében lesz a testében, és nem poliphosszúságú végtagokkal rendelkezik majd. :)

Ki tudja, mi legyen az életcélom? :)

A második tehát egy könnyen kezelhető barátságos gyerkőc, aki csak eltűri, hogy tesztelgetem, de nem szereti, illetve inkább unja. Nagyon gyorsan ráérez emberekre, elég hamar átlátja, hogy hogyan működnek, mik a mozgató rugóik. Talán ezért is unja a teszteket, hiszen neki nincs szüksége tesztekre az önismerethez és mások megismeréséhez - nincs rendszerezni akaró agya, mert ösztönösen átlátja az egészet. :)
Amellett, hogy gyorsan átlátja mások motivációs rugóit, nagyon elfogadó mindenkivel szemben, igazi kis Buddha jellem. :)

Már két éve szereti a filozófiai olvasmányokat, ezt adtam először a kezébe, és ő volt az, akinek megengedtem, hogy a tabletjén filmeket nézzen, mert azt vettem észre, hogy többször megnéz egy filmet, elemzi a jeleneteket, és nem csak azért nézi, hogy ne unatkozzon. Tekintve, hogy 16 éve nincs tévénk, reméltem, hogy nem lesznek rágógumiszerűen tévézők- És most kiderült, hogy értékes filmeket néz meg többször (pl.: Felhőatlasz), és nem filmfogyasztó lett belőle, hanem filmelemző, valóban tanul egyes jelenetek újranézésekor.

Mostanában rajta érezni leginkább a tiniséggel járó bizonytalanságot, illetve inkább magát a biztonságot adó kapaszkodók keresését, de ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy szeretné, ha rátalálna arra, mi az életcélja lehetne. Gondolom sokan egyetértünk abban, hogy ez még felnőttként sem könnyű feladat. :)

Superman-ek, Hercegnők
 és Micimackó mellett ő répa akart lenni.


A gyors lényeglátásából adódóan nagyon klassz, kissé cinikus humora van, de a mindennapokban annyira pozitív emberke, hogy még nem sikerült senkit megbántania ezzel, sokkal szórakoztatóbb, mint amennyire sértő lehetne. A számomra különlegesnek tűnő kreatív szemléletmódja sok mindent segít észrevenni a mindennapok abszurditásából. Nemrég az autópálya mellett meglátott egy legelésző tehéncsordát, mögöttük egy nagy reklámtáblával, amin egy felvágottat reklámoztak egészséges mivoltára felhívó szöveggel.
"Ja, nagyon egészséges..., szegény tehenek!" :)





Szerinte az emberek és a világ úgy jó, ahogy vannak, hiszen, ha kevésbé lennének sokszínűek, akkor könnyeben megismerhetnénk, és ettől jóval unalmasabbnak is tűnne minden.



Talán az elmúlt öt posztomból lehet érteni, miért szeretek a gyerekeimmel lenni. Miért tartom mindegyiküket egy-egy valóságos csodának.

Hogy elfogult vagyok?
Igen. Azt gondolom, anyaként ez is a dolgom, egy életre feltölteni őket önbizalommal, lendülettel, hogy elegendő tartalékuk legyen, akkor is, ha már nem lesznek velem.

Legalább ennyit megtehetek, ha már főzniük nekik kell, ha nem akarnak éhen halni. :)

Miért éri meg anyának lenni? - IV.

Legyen négy. A lány. :)

Hogy miért jó az ő anyukájának lenni?
A lelke. Gyönyörű és gyengéd, és érzékeny.
Tőle tanulom a nőiességet, a lágyságot.

Kedves és szép 
- néha méla arcot vág, 
de csak még inkább szerethető ettől.





Azt mondja, hetente legalább egyszer ki kell sírnia magát - mindegy miért, lehet egy elveszett kiskutya egy filmben,
vagy egy beteg bogár - különben kiegyensúlyozatlan lesz és hisztis.






Öt éves volt, amikor kitalálta, hogy ő balettozni akar. Elmentem egy művészi torna képzésre, hogy felfrissítsem ritmikus gimnasztikás, művészi tornás ismereteimet, hogy át tudjam adni neki, mivel akkor éppen jó ideje csak kickbox edzéseket tartottam. Nem tudom, honnan jutott eszébe, de a balett szerelem még mindig tart, úgyhogy idén felvételizik a balettintézetbe. Majd kiderül, hogy felveszik-e, de az biztos, hogy a tánchoz, mozgáshoz van benne tehetség, mert olyasmit is tud, amit nem tanítottam neki - tekintve, hogy nem vagyok elég képzett művészi torna oktató, inkább arra vigyáztam a foglalkozásokon, hogy rosszul ne tanítsak semmit, a táncot pedig megszeressék a hozzám járók. Érzelmeket fejez ki tánccal, nagyon kifejezően tud mozogni - kíváncsi leszek, hogy mi lesz belőle, alig várom, hogy színpadon lássam. Ő választotta, nem könnyű egy táncos élete, de el sem tudom képzelni, hogy nem mozogjon, hiszen tanulás, beszélgetés közben sem marad meg a fenekén, mindig mozognia kell. Főleg, ha zene is szól - leginkább klasszikus.

itt még oviban tündérként

Végtelenül kedves, jólelkű, ugyanakkor azt látom, hogy egyre inkább megtanul arra is figyelni, hogy töltődjön is.
A fiúk néha határozatlanságnak könyvelik el az alkalmazkodó képességét, néha gyengeségnek titulálják azt, hogy nem fontos neki, hogy nyerjen egy konfliktusban, pedig csak a nyugalmat és a békességet tartja fontosabbnak annál, minthogy igaza legyen és ezt mások is elismerjék.

Nem féltem, mert a lágy lelkéhez kapott egy olyan fizikumot, ami ellenálló és strapabíró - mivel kénytelen volt megtanulni fára mászni és kardozni, ha nem akart egyedül játszani - márpedig neki a társas érintkezések fontosabbak annál, hogy ő mit szeret legjobban csinálni. Nem látom úgy, hogy háttérbe szorítaná az igényeit, éppen csak jobban érzi magát társaságban, mintha egyedül azt csinálhatja amit akar.



Imád beszélni, csevegni - legnagyobb baja, ha elfogynak a témái. :)
Tőle tudtam meg, hogy mi történik az óvodában, mert a fiúk szerint semmi. Ő órákig tud beszélni, és nem a történéseket mondja el, hanem a többiek viselkedését, érzéseit..., apró, szinte észrevehetetlen dolgokat, amiket csak egy empatikus csajszi lát meg. :)

Szeretek a közelében lenni, mert melegséget sugároz és szeretetet. :)

Miért éri meg anyának lenni? - III.

Ez most a rend kedvéért tényleg a harmadikról, vagyis a legközépsőről szól. :)

Nem könnyű róla írnom, mert már a kezdetekkor is elég ambivalens érzéseket volt képes kiváltani... :)
Nem arról van szó, hogy szeretem-e, de az ember eleinte kételkedik csemetéje képességeiben, ha az minden fellelhető csokoládét megeszik (nem is titkolja), és rendszeresen teli gyufásdobozokat tüntet el, és amikor előkerülnek akkor az összes szál láthatóan meg volt gyújtva. Neeem, nem az udvaron, a bográcsoló helyen, ahol szabad tüzeskedniük. A kisebb szobákhoz vezető hátsó folyosón, ahol szinte minden négyzetcentiméteren van valami, ami meggyulladhat. Azt hiszem; szerencsénk volt, hogy soha nem gyújtotta fel a házat. De az is lehet, hogy már akkor is odafigyelt, mert volt elég esze.
Mindegy is, valahogy túl éltük, miképpen azt is, amikor megunva a három fiú közüli "legkisebbségét" baltával a kezében rohant a legnagyobb után az udvaron. A legnagyobb is túlélte... :)

csokievő, tüzes csibész :) 

Hetedik szülinapjára kapott egy csokifondue készítőt, és azóta a csoki- és tűzimádata kordában van tartva. :) Sőt: elkezdett süteményeket készíteni (már a piskótánál tart), és időközben az is kiderült, hogy a főzéshez, a fűszerezéshez is nagyon jó érzéke van - tegnap egyedül csinálta ebédre a krumplis tésztát. Végül is 12 éves, jah, nálunk gyerekmunka van (nekem muszáj facebookozni, meg blogolni!
 :)).

Mondhatnám, hogy remek séf lesz majd belőle, de azt hiszem, amellett, hogy jó érzéke van a sütés-főzéshez, a kihívás miatt érdekli, és ez ahogy nő, elképzelhető, hogy csökkenni fog. Miért gondolom? aki ismer tudja, hogy imádom a teszteket, és mivel én már az elképzelhető összes tesztet megcsináltam (némelyiket többször is), ezért a gyerekeimet is rendszeresen ráveszem mindenféle teszt kitöltésére. Innen tudom, mi a szeretetnyelvük, vagy milyen személyiségtípusok, és az enneagram rendszer szerint milyen karakterek. Persze, a pozitív pszichológiai alapú teszteket is megcsináltattam velük, így tudom, hogy mik az erősségeik, és mennyire optimista életszemléletűek.
Aztán ahogy nőttek eljutottunk az iq tesztig - a mensa próbatesztjét csináltattam meg velük... - nem mellesleg a Templeton programba való jelentkezéshez is azt használták iq mérésére.
(A Templetonprogramra még lehet jelentkezni, a linken olvashatod a tudnivalókat.)

Szóval iq, meg mensa próbateszt. A gyerkőc (a harmadik) megcsinálta - baromira élvezte, magában mosolyogva örült egy-egy megoldásnak. Mintha magamat láttam volna, én is élvezem a teszteket, az iq teszteket különösen - ez nem mondható el mindegyik gyerekemre, de azért kedvesek az anyukájukkal és hajlandóak ők is tesztelődni.
Tudtam, hogy okos gyerek, tudtam, hogy átlagon felüli lesz az eredménye - hiszen kiderül a hétköznapokon, hogy mennyire hamar átlát egy-egy rendszert, mennyire gyorsan fedezi fel a dolgok működését. De nem számítottam arra, hogy a minimum 17 évesekre tervezett teszten a maximális 125 feletti eredményt éri el 12 évesen. Megdöbbentem, és megijedtem. Mert egy okos gyerek felelősség, egy kimagaslóan tehetséges gyereket nagyon nehéz úgy motiválni, hogy ne unatkozzon, és elég nagy kihívást jelentsenek a feladatai, de azért lehessen gyerek, lehessen felhőtlen.
Úgy tűnik, ő is rátalál az őt érdeklő dolgokra, amiben tehetséges is - 9-10 éves volt, amikor elkezdett íjászkodni, és bár már nem jár edzésre (nincs lehetőségünk most erre), a mai napig sűrűn kimegy a kertbe (az átlagosnál nagyobb a kertünk, hiszen egy tanyán lakunk :)), kiviszi az íjászfelszerelését és gyakorol. Jól tud koncentrálni, ezáltal amikor kipróbálta, akkor a lövészet is nagyon tetszett neki, és jól is lő - jövőre tervben van, hogy keresünk neki egy sportlövő edzést. :)
Bár, én azt hiszem, az átlagnál nagyobb jelentőséget tulajdonítok a intelligenciának, de emellett úgy gondolom, hogy fontos, hogy éljünk is vele, használjuk ki az adottságainkat, mégpedig: minél nagyobbak(felnőttebbek) vagyunk, annál inkább mások érdekeit szem előtt tartva. Ez segít majd abban, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, és persze: nagyon, de nagyon fontosnak tartom az emberi kapcsolatokat. Azt, hogy egy átlag feletti intelligenciával rendelkező ember, ne legyen magányos, tudjon kedves lenni, tudjon szeretni. Lássa, hogy az ölelésnek, a dicséretnek értéke van. Hogy éppoly fontos az életben, hogy másoknak mit adunk a hétköznapokon, mint az, hogy mit teszünk le a tudomány asztalára...

Egyébként: nem féltem, mert bár kicsit visszahúzódó gyerkőc, de azért vidám, sokat mosolyog, és még mindig megőrizte a csibészségét is! :)

az állatokat is kiskora óta szereti :)

Nagyszerű élmény vele lenni, és bár sokkal kevésbé odabújós, mint a kisebb tesói, de ha átkarolom érzem, hogy hálásan simul az ölelésembe. :)

2015. október 28., szerda

Miért éri meg anyának lenni ? - II.

Igazából lehet, hogy nem II. , hanem V., mert a legtörpről szeretnék most írni. :)



Hétvégén voltunk egy köszönő-ima indiánszertartáson, és volt egy rész, amikor lehetett azt kérni, hogy önmagunknak vagy egy szeretett személynek segítsen mindenki az imájával. Amikor a szertartásvezető ezt elmondta, akkor a legtörpöm hozzám fordult, hogy ő szeretne kérni, és hogyan tudna? (Megkérdeztem az egyik segítőt, hogy mi a módja - megkaptuk a választ, ha az éppen beszélő abbahagyja, akkor kell hangosan, határozottan elkezdenie a kérését.)

A legtörp az alkalmas pillanatban felállt a tipiben (indiánsátor), amiben körülbelül 30 ember tartózkodott (nagyrészt felnőttek) és elkezdte mondani...





A nagypapája nemrég halt meg,
és a nagymamájának szeretne segítséget kérni,
mert nagyon régóta együtt éltek,
mama sokmindent a papával együtt csinált az életében,
és most nincs mellette, mindent egyedül kell megoldania
és nagyon egyedül is van.
Azt szeretné kérni, hogy imádkozzunk azért,
hogy mamájának ne legyen annyira nehéz most,
ne érezze magát annyira magányosnak.






Döbbenten vagy inkább: csodálva ültem mögötte.
8 éves.
Már azt is fantasztikusnak tartom, hogy feláll és mer beszélni 30 szinte idegen ember előtt, úgy hogy végiggondoltan, összeszedve mondta el,  amit szeretne kérni (nekem nem biztos, hogy ment volna), amit pedig kért, az nagyon megható volt szerintem. Egy gyerek, aki önzetlenül másnak kér segítséget, olyan dologban, amit még át sem kellene, hogy lásson, legfeljebb a gyerekek jó érzékével, megérezhetné, - ő pedig nem csak érzi, hanem tudatosan érti is, meg tudja fogalmazni, hogy miben kell ilyenkor a segítség.

Nem tudok betelni a gyerekeimmel...

Nagyon fontosnak gondolom, hogy fedezzük fel az értéket gyermekeinkben és támogassuk, dicsérjük őket - számomra annyira bevált ez a módszer, hogy olyan dolgokat kapok tőlük, amik felülmúlnak mindent, amit vártam, vagy amire gondoltam...

Miért éri meg anyának lenni? - I.

A cím kissé provokatívra és egyben triviálisra sikeredett, de azt hiszem, ez a kettő egyben már meg is adja az alaphangot a témához.

Természetesen minden anya tudja, hogy gyermeke mennyi örömet tud adni neki, és néhány nagyon feszült naptól eltekintve általában azt is tudjuk, hogy megéri..., de általában nem gondolkodunk el a miérten, mert triviális, azaz magától értetődő, hogy megéri.

Tegnap a legnagyobb gyerkőcöm egy pályázaton első helyezést ért el - egy beadott prózai művel, és kiemelték, hogy a pályázaton kívül beadott projektötletének is nagyon örültek. A pályázaton kívüli ötlet úgy született, hogy miközben azon gondolkodott, hogy milyen anyaggal pályázzon (grafika, próza, videó), elmetérképes ötletelésbe kezdett a témával (alkoholmentes övezetek, alkoholstop) kapcsolatban. A pályázat elbírálói a díjátadás után mondták a fiamnak, hogy szeretnék, ha a projektötletet minél jobban kidolgozná, mert mindenképpen szeretnék felhasználni, és őszintén örültek annak, hogy a pályázati anyagon túl is megmozgatta őt a téma.

balról: Szűrös Márton (a legjobb barát),
Heim Pál(a pályázatot támogató alapítványtól),
Takács Holló (a legnagyobb)


Büszke vagyok rá, nem csak az elért eredmény miatt, hanem azért is, mert az iskolai szünetben munkát fektetett valamibe, ami nem volt kötelező.
Persze, grafomán anyaként, nagyon örülök annak, hogy ő is szeret írni - és jól is ír! :)
16 évesen én még biztos nem írtam ilyen kifejezően és összefogottan - emellett valahogy még kevésbé zavar az a tény, hogy irodalomból jelenleg bukásra áll. Nem féltem attól, hogy ez így is marad, ha mégis, akkor kénytelen lesz összeszedni magát, hogy megfeleljen az iskolai elvárásoknak is. :)

Lehetnék kétségbeesve a jegyei láttán, de 7 éves kora óta nem érdekelnek a jegyei és az iskolai dolgai. Tisztában vagyok a képességeivel, az erényeivel (azzal is, hogy miben kell még fejlődnie), nincs szükségem az iskola visszajelzéseire. Az az értékelési mód, nem az én asztalom, én otthon értékelem őt. Úgy gondolom, hogy az iskolában eltöltött évek végén - ami várhatóan még legalább 7 év, derül majd ki, hogy mit hozott ki belőle, mennyire volt eredményes az ő esetében az oktatás. Nem tartom az én felelősségemnek a jegyeit - azt sokkal inkább, hogy úgy látom, vannak céljai, és halad afelé, hogy megvalósítsa azokat. Észreveszi és kihasználja a lehetőségeket, amik az útjába akadnak.
Jól fogalmaz, jól ír, van stílusa és kifejezőereje, sokat olvas, nem ponyvairodalmat - ezek látva nem tartom hibának, hogy a jegyei nem érdekelnek.
Lehetne jobban elkötelezett az iskola felé, lehetne tekintélytisztelőbb, de mivel én magam sem vagyok az, így irreális elvárás lenne tőlem, ha ez kívánnám tőle - nem tartanám kongruens viselkedésnek magamtól.

Eleinte (1-2 éves korban) büszke voltam arra, hogy szépen hízik, meg egyre magasabb; aztán arra, hogy szépen beszél, meg egyre ügyesebb mindenben. Járt hozzám kickbox edzésre, és gyermek korosztályban Magyar Bajnoki címet szerzett - lehet, hogy igazságtalanságnak tűnik leírni, de nem tehetséges volt, hanem nagyon jól tudott koncentrálni, jó versenyző típus.  10 évesen kitalálta, hogy ő Magyarország egyik legerősebb gimnáziumába akar majd járni - 13 évesen fel is vették a kiszemelt helyre.
Egyszer odajött hozzám, amikor kijöttünk az uszodából, hogy ő víz alatti rögbizni akar (még a sport létezésében is kételkedtem), azt mondtam neki, hogy ő intéz mindent, telefonáljon, jelentkezzen, járjon. Azóta is jár, és nagyon szereti ezt a sportot.

Azt látom benne, hogy amit kitalál, azért tenni is hajlandó és eredménye is mindig van. Talán ez az, amit a neveléssel el szerettem volna érni; hogy fedezze fel magában azt, hogy mihez van tehetsége, mit csinál szívesen és abban kitartóan dolgozzon is.

A Marsra szeretne menni. Lehet, hogy furcsa, de hiszek abban, hogy el is jut oda. :)

2015. október 12., hétfő

Hogyan kezdődött, miért hiszek a Boldogságnaptárban?

Egy pár évvel ezelőtti októberben, amikor már egyedül voltam a gyerkőcökkel, azt vettem észre, hogy feszült vagyok, türelmetlen és mindennap kiabálok velük. Persze, az anyagiak terén sem volt megnyugtató a helyzet : igazából nem voltak földöntúli igényeim, de amikor úgy kellett döntenem, hogy a következő hónaptól nem járnak edzésre, mert nincs rá pénzem, az nagyon fájt. Sok mindent nem tudtam megadni nekik, amit szerettem volna, de legjobban mégis az bántott, hogy mindennek a tetejébe még egy ideges, morcos anyát is kénytelenek elviselni.

A gyerekek rugalmasak és megbocsájtóak, soha nem éreztették velem, hogy hibát követnék el..., mégis úgy éreztem, hogy ennél többre vagyok képes, többet akarok adni nekik életszeretetből, életigenlésből.

Ekkor egy bevásárlás alkalmával megakadt a szemem egy könyvön (egy főleg élelmiszereket árusító boltban voltunk, ahol nem volt jellemző, hogy leálltam volna könyveket nézegetni).
A könyv Csíkszentmihályi Mihály A fejlődés útjai című könyve volt, ami a Flow folytatása volt a pszichológus professzortól. A flow-t már 7-8 évvel előtte olvastam, és tetszett is, de a törpéim még annyira kicsik voltak, hogy mellettünk nem jutott sok időm arra, hogy bármi mással komolyabban foglalkozzam.

Akkor ott az üzletben beleolvastam a könyvbe, és beleszerettem. Első látásra. Irtózatosan sokba került ahhoz képest, amennyi pénzem volt akkoriban, de éreztem, hogy muszáj megvennem. Arra gondoltam, ez lesz a karácsonyi ajándékom saját magamnak - így enyhítve a lelkifurdalást, amit a könyv ára és az a tény okozott, hogy magamra költöm, ahelyett, hogy a gyerekeimnek vennék valamit belőle.

Megvettem, hazavittem, és ekkor kezdődött az életem azon része, amikor tudatosan elkezdtem azon dolgozni, hogy hogyan és mit kell tennem azért, hogy boldogabb és kiegyensúlyozottabb legyek. Azt gondoltam, rajtam múlik, hogy a gyerekek egy harmonikus és szeretetteli, érzelmi biztonságot adó családban nőnek-e fel, vagy feszültséggel terhes légkörben, állandóan veszekedő anyával.
Ők szerettek volna úgy is és meg is bocsájtottak volna.
Én nem tudtam volna együtt élni magammal, ha nem teszek meg mindent, ami tőlem telik.

Értük.

Elkezdtem falni a pozitív pszichológiával foglalkozó könyveket - főként Csíkszentmihályit és Seligmant, de sok más pszichológustól is olvastam ebben a témában. Az évek folyamán nagyon sok ted.com-os előadást néztem meg, nagyon sok cikket olvastam el, gyakorlatilag minden nap hozzátettem valamit addigi tudásomhoz.
Nemsokára szerencsémre alkalmam adódott a flow élmények és a gyermeknevelés kapcsolatáról előadást tartani szülőknek, nem sokkal utána pedig már tematikus előadásokat tartottam kevéske, de nagyon érdeklődő embernek a falu könyvtárában.

Élveztem, hogy átadhatom másnak is, amit megtanultam - bár így visszagondolva az előadásaim nagyon tömények és ezáltal nehezen befogadhatóak voltak. Ábrákat készítettem, hogy érthetőbbé, átláthatóbbá tegyem a pozitív pszichológia kutatási eredményeit, elméleteit - és színesebbé, könnyebben feldolgozhatóbbá váljon az előadásom. (meg azért, mert nagyon szeretek ábrákat készíteni. :) )

Az előadásaim közben beleakadtam Seligman Az optimista gyermek című könyvébe, ami egy 1996-os Pennsylvániában végzett programot ír le, ami kistinédzserek mentális védelmét szolgálta a depresszióval szemben. Tulajdonképpen a pesszimista gondolkodás optimistává változtatása volt a program célja. Akkora szerencsém volt, hogy az iskola támogatásával lehetőségem lett egy teljes 3 hónapos tréning megtartására. :)
Nagyon szerettem, a gyerekek nagyon nyitottak voltak, nagyon szívesen közreműködtek végig a foglalkozások alatt. Rengeteget tanultam, és nagyon jól éreztem magam. Egy teszttel mértem le a program hatását - és bár Seligman is bizonyította, hogy a program még 5 év múlva is érezhető hatással bír - azért engem meglepett, hogy a gondolkodásmód tesztelésénél a foglalkozásomon résztvevőknél is kimutatható volt a javulás.

Ekkor történt egy váltás az életemben, és kicsit háttérbe szorult a pozitív pszichológia, ám nem szakadtam el teljesen, mert az elmúlt évben is rengeteget beszélgettem emberekkel - életről, boldogságról, problémákról, gondolkodásmódról.

És bár az életem érezhetően pozitívabb és könnyebb lett a tanult dolgoktól, de éreztem, hogy valami hiányzik. Adni szeretnék, minél több embernek, minél egyszerűbb úton.
Éreztem, hogy a hétköznapjainkon kell változtatni, hiszen én is azt tettem. Minden egyes napon vagy olvastam, vagy hallgattam, vagy néztem valamit a pozitív pszichológiával kapcsolatban. Egy idő után blogolni kezdtem az előadásaimról, és megpróbáltam mindent átültetni a mindennapjaimba, amit csak lehet, minél egyszerűbb módon.





Szeretek írni, szeretem a pozitív pszichológiát, szeretem az olyan tárgyakat, amikre, ha ránézek vidám leszek és még praktikusak is.

Így született meg a naptár ötlete, hiszen digitalizált világunk ellenére, szinte minden háztartásban megtalálható egy olyan naptár, amibe a teendőket írjuk fel. Már csak össze kellett kötni egyszerű, de hatásos feladatokkal, amiktől pozitívabbak, optimistábbak lesznek az emberek.

A témaköröket nem volt nehéz megtalálnom... :)

...és most befejezem a blogbejegyzésemet, mert arról már egy következő írásom fog szólni, hogy hogyan építettem fel a témaköröket a naptárhoz, és hogy milyen módon hatnak a gyakorlatok.




2015. október 10., szombat

Annyira siettem...

.. a kedvenc fodrász barátnőmhöz, hogy sikerült egy picinykét meghúznom a kocsimat.
Igazából (nem, de jól hangzik) kinőtt a földből hirtelen egy korlát... - mint a csiga előtt a gomba a viccben. :)

Igazából (most tényleg) kicsit gyorsabban vettem be egy kanyart, mint kellett volna. Nem vagánykodásból, egyszerűen figyelmetlen voltam, és későn döntöttem az autópályáról való lehajtásról. Hozzátenném, mert fontos: nem volt a közelemben senki, ha lettek volna mögöttem, vagy a lekanyarodó sávban, akkor a gyors döntéshozatal ellenére figyelembe vettem volna, hogy más épségét is kockáztatom. Ennyire nagyvonalúan optimista (hehe, talán inkább merészen kockáztató) csak akkor szoktam lenni, ha a saját EGÉSZségemről van szó. :)

Vagy inkább: nem szoktam ilyet tenni, de nem én lennék, ha nem valami jót hoznék ki abból, hogy a visszapillantómnak és az indexburámnak véget ért Piktorral (a kocsimmal) közös élete.

A jó: meglepően higgadtan és jól reagáltam, ennek köszönhetően tényleg nem nagy a sérülés az autón és kb 5 másodperces kézremegés elég volt a pánikból - kiszálltam összeszedtem a maradékokat, aztán mentem tovább a fodrászhoz. :)

Mindent összevéve inkább izgalmas, új tapasztalat volt, mint félelmetes és ijesztő. Ennek ellenére senkinek nem ajánlom, és én sem fogok rászokni erre a dologra, mert az élmény izgalmas voltát eléggé beárnyékolja az autó javíttatásának költsége. Bár: nem lesz túl magas összeg - a visszapillantót már be is szereztem. :)

Térjünk a nap fénypontjára: a fodrásznál töltött időre! :)



Így festek, miközben festik a hajam. :))

Eseménydús nap volt, és flottul ment minden, így szeretek hibázni, ha gyorsan helyre is lehet hozni. :)

Tanulság: vissza kell szoknom arra, hogy komolyzenét hallgatok vezetés közben, mert segít koncentrálni - és ez mostanra több oldalról megtámasztott betartandó tanács, mert ma rádiót hallgattam a kocsiban, és sajnos nem komolyzenei adót.
Természetesen önmagamnak tanácsolom - de ha valaki tudja magáról, hogy nehezen koncentrál vezetés közben, akkor neki is ajánlom, hogy próbálja ki! :)

2015. szeptember 26., szombat

Csiga a tengeren - elcsigázva

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki a pozitív bejegyzéseimet szereti olvasni, ez most egy majdnem beborulós írás lesz. Valahogy elszállt belőlem a pozitivitás (nem aggódom nagyon ezen, mert eddig mindig visszajött). Viszont félálomban a fejemben olyan jól fogalmazódott meg, amit érzek, hogy úgy döntöttem: felkelek (ezt csak félig valósítottam meg, mert hasalok a takaróm alatt), és meg is írom az egyik blogomba. Igazából egyikbe sem illik. Nem társkereséssel kapcsolatos, és nem is pasi-ügy. Ide a pipacsigára meg túl negatív. Arra gondoltam, talán majd felvidulok a végére. :)




Szóval, az ember (a csiga) ücsörög a kis csónakjában, boldogan nézelődik, a nap süt, a végtelen tenger gyönyörű, gondtalanság, béke, nyugalom. Néha még egy társat is odaképzel maga mellé, akivel jókat beszélgetnek és együtt örülnek a nagyszerű utazásnak. Evezni sem kell, viszi az áramlat a kis levélcsónakot, és bár nem látni a célt, de az egész világ annyira biztonságosnak tűnik, hogy szemernyi aggodalom sincs a kis csiga szívében.

Aztán valahonnan messziről jön egy barátságtalan, zord dörrenés. Mintha azt mondaná:
 - A tenger végtelen, nem jutsz soha sehova, kis csiga. Miért vagy  vidám? Hát nem látod, hogy bármit teszel, csak sodródsz? Megbízol az áramlatban... Persze. Nem is tehetsz mást, hiszen nincs eveződ. Hiszen még vitorlád sincs. Nemsokára elfogy a vized, nemsokára nem lesz mit enned. És hallod a dörgést? A vihar is közeleg.

A kis csiga egyre riadtabban néz körbe. Valóban úgy van, ahogy a hang mondja. A tenger végtelen és az áramlat arra viszi, amerre akarja. Valóban nem tehet semmit. Igaza van hangnak, nincs evezője, nincs vitorlája. Nem fog eljutni sehova.

Átjárta kis testét az aggodalom, a reménytelenség. Hiszen, még ha lenne is elég élelme és vize, mire menne vele? A tenger beláthatatlanul nagy, az útja sehová sem tart. Céltalanul lebeg a víz tetején.
És a vihar is közeleg.
Hallani a dörgést.
Órákon át ette a lelkét a dörgő hang. Azt mondta:
 - Nincs esély.
 - Nincs remény.
 - Nincs jövő.
 - Csak magány, szorongás és kétségbeesés.

A kis csiga félelemmel telve behúzódott a házába és kimerülten elaludt.
.
.
.

Másnap a hajnali nap első sugarai keltették fel. Felmelegítették kihűlt testét, lassan kibújt házából, és érezte, ahogy visszatér szívébe az élet. Ahogy körbenézett a távolban egy sziget rajzolódott ki. A zöld levélcsónak pont a sziget felé sodródott az áramlattal. És a kis csiga nem törődött az átsuhanó kósza gondolattal, hogy a sziget talán csak délibáb.

Mert a nap gyönyörűen szikrázott a felhőtlen égen.  A csónak lágyan ringott a hullámokon, a tengerből pedig a végtelen szabadságot illata áradt.


2015. szeptember 16., szerda

Még egyszer a dicséretről - ami nekem hiányzott


Sokat gondolkodtam mostanában a dicséretről, írtam is, olvasgattam is a neten.

Engem gyerekkoromban sokat dicsértek; ez adott is önbizalmat nagyon sok mindenhez, de mostanában a másik oldalt vizsgáltam: mihez nincs elég önbizalmam, miről gondolom azt, hogy azért nem csinálok valamit (jól), mert én nem olyan "típusú" ember vagyok, gyengék a képességeim,  az adott dologhoz.

Kicsit messziről indulok, de gyors leszek! :)
Tavaly szeptemberben írtam egy listát a céljaimról. Mindenféle életterületen kitűztem célokat, és (mivel valahol azt olvastam, hogy jobban hat a tudatalattinkra) úgy írtam le, mintha már megtörtént volna - tehát jelen időben fogalmaztam. Egyik nap a kezembe akadt az a naplóm, amibe leírtam ezeket (naplóm is több van, ahogy blogom is :) ), és meglepődve konstatáltam, hogy a terveim nagy részét valóban megvalósítottam. :)

Volt olyan, amit nem teljesen úgy, vagy nem egészen azt, de jött helyette valami más, ami értékét tekintve ugyanolyan, esetleg jobb is volt, mint az eredeti terv.

Miután kiörömködtem magam saját nagyszerűségemen, megnéztem, hogy mik azok a tervek, amiket nem sikerült megvalósítanom. Ezekből két dolgot sikerült leszűrnöm: az anyagiakkal még mindig hadilábon állok - azaz: nem minden gondolatom tökéletes, ami a pénzzel függ össze. Vagyis: elég mély hiedelmeim vannak még, amik megakadályozzák, hogy valóban úgy éljek, ahogyan szeretnék. A másik, hogy néhány dolgot "elhagytam" félúton. Azaz: a kitartásom hamarabb elfogyott, mint kellett volna.

Mint említettem szerintem sokat dicsértek gyerekkoromban - mondták, hogy okos vagyok, meg azt is, hogy tehetséges vagyok és gyorsan tanulok mozgásos dolgokat. Ezekben a tulajdonságokban, azt hiszem, az átlagnál erősebb önbizalommal rendelkezem, ami nem azt jelenti, hogy tökéletesnek tartom magam, hanem annyit: tisztában vagyok az értékeimmel. De mostanra sikerült a tapasztalataim révén eljutni oda, hogy mindezek semmit nem érnek, ha emellett lustának tartom magam. Ha azt gondolom, hogy nincs bennem szorgalom, céltudatosság, kitartás, akkor a tehetség, meg az intelligencia nem ér semmit.

Ha egy jó adottság nem párosul azzal, hogy fejlődni is akarunk, akkor a kezdeti előny, amit a sorstól kaptunk, hamar semmivé foszlik. Mint bármi, amivel nem foglalkozunk.

Sajnos, minél nagyobb a tehetség, annál később veszi észre az ember, hogy amiben a tehetségéből adódóan, könnyedén mások előtt járt, abban idővel az átlagos adottságúakhoz képest is le fog maradni.


Ezek a gondolatok ebben a bejegyzésemben vannak leírva. A tehetség kibontakozásához kellenek az egyre magasabb kihívások, különben elhervad unalmában.

Onnan folytatnám, hogy meggyőződésem volt sokáig, hogy nem vagyok kitartó, meg szorgalmas.
Egy családtagom még ma is azt gondolja/mondja rólam, hogy lusta vagyok (annyit fejlődtem, hogy már simán visszautasítom, de régebben még azt gondoltam, hogy igaza van.)

A kitartás minden gyerkőcben ott van!


A további életem és a céljaim miatt, meg kellett vizsgálnom, hogy valóban teljesen híján vagyok-e ezeknek a tulajdonságoknak, azaz: nulláról kellene elkezdenem az edzésüket, vagy elhaltnak tűnő csírákat találhatok magamban, amiket csak gondozni kell, és erőre kapnak.

Valóban nincs bennem kitartás?
Valóban nem vagyok céltudatos?

Kerestem az ellenpéldákat, amivel megcáfolom saját magam. Úgy gondoltam, hogy ha találok egy-két példát, ami megcáfolja az eddigi hiedelmemet magammal kapcsolatban, akkor sokkal jobb eséllyel indulok neki a következő évi terveimnek, amihez szükségem van ezekre a tulajdonságokra.

Találtam.
Nem is egyet.
Nem is kettőt.

Nagyon sokszor észre sem vettem, hogy a kitartásom és a szorgalmam, a fegyelmezettségem és a céltudatosságom hozta el a sikert. Sokszor azt gondoltam, hogy mindent a tehetségemnek köszönhetek. Most már látom, hogy nem.

Annyit szeretnék ezzel az írással átadni mindenkinek, aki olvassa, hogy még ha 40 évig is hiszünk valamit magunkról (és mások is rólunk), akkor is érdemes egy alapos felülvizsgálatot tartani, hátha nincs igazunk.
Azt gondolom, mindenkiben megvannak azok a tulajdonságok, amik ahhoz kellenek, hogy életünk olyan legyen, amilyet szeretnénk.

Persze; ettől még nem fogok tudni énekelni - de arra nincs is szükségem a céljaim eléréséhez! :)



2015. augusztus 22., szombat

Hogyan dicsérek én

   A múlt héten nálunk volt egy barátnőm négy gyerkőccel, és elég sokat beszélgettünk a dicséretekről, arról, hogy hogyan lehet úgy dicsérni, hogy az ne váljon megszokottá és ezzel együtt hatástalanná.

Alaptézis a nevelésben: minden negatív kritikára jusson 5, igen ÖT pozitív dolog megemlítése.

  Ekkor kezdtem átgondolni, hogy hogyan is csinálom én, mert az évek folyamán már (szinte) természetessé vált, hogy sokat dicsérem a törpéimet. 

Eleinte teljesen sablonos mondatokkal dicsértem:
 "ügyes vagy",
 "de szépen megcsináltad" (a rendet a szobádban), 
 "jaj, de klassz, hogy..." (nem veszekedtetek)

Emlékeim szerint, körül-belül ezzel egyidőben magamat is elkezdtem dicsérgetni, ha szépen elmosogattam, ha rendet csináltam a konyhában, ha rendet raktam és kitakarítottam a lakást, vagy egy részét. :) 
Ez utóbbit azért tettem, mert az otthon lévő anyukáknak elég kevés elismerés jut, így magamat kellett valahogy jobb kedvre derítenem - akkor még nem tudtam, hogy a hangos öndicséret, nemcsak hogy nem büdös, de hasznos is... : a gyerekeim is elkezdtek dicsérgetni engem, ha megcsináltam valamit! :)
Aztán magukat is - ha én nem tettem. :)

Tovább haladva kezdtem odafigyelni arra, hogy ne csak cselekedetek legyenek megemlítve a dicséretmezőben, hanem olyan tulajdonságok is, amiket fontosnak tartok az életben. Például a lányom kedvessége, a nagyfiam megbízhatósága, a második örökké jókedvet sugárzó mosolygása, a harmadik hihetetlenül jól kombináló agya, vagy a legkisebb barátságossága és tudatossága.

(A legkisebb tudatosságáról annyit, hogy kb két hete beszélgettünk, és azt mondta nekem, hogy azt vette észre, hogy mostanában türelmetlenebb a tesóival, mint régebben - én nem sok 7 évestől hallottam megbánó hangsúllyal ezt a mondatot még.)

Aztán, mivel olvasgatok ezt azt, meg nézek Tedes videókat, kétféle dicsérethalmaz is képbe került még:

 - az egyik, amikor azt szeretném, hogy rendelkezzen valamilyen tulajdonsággal, és bármilyen apró jelet, amit találok benne abba az irányba, azt megdicsérem. Például: a lányom kitartását, és koncentrációját, mert némileg szétszórt és könnyen elkalandozik (elkalandozott) a figyelme (régebben :P).

- a másik: ha valamit fontosnak tartok, akár saját, akár általános tapasztalat alapján. Például: a lányom ébredés utáni mosolygós szépsége: 

majdnem ébredés után, majdnem mosolygós :)


 - a lányok számára a mai kultúrában különösen fontos, hogy a külsejükkel elégedettek legyenek, egyrészt a sokat hangoztatott negatív médiahatásokat valahogy ellensúlyozni kell (szerintem) , másrészt azt gondolom, hogy egy mosolygós ember mellett ébredni annyira jó érzés, hogy a nap indulásának is kellemes hangulatot ad, ezt érdemes megerősíteni benne. :)



A dicséretről alapvetően azt gondolom, hogy nem csak arra jó, hogy a másik jól érezze magát, és az otthoni hangulat javuljon, hanem lehet pozitívan befolyásolni vele az embergyerekek és felnőttek viselkedését is. Nem hiszem, hogy ez a fajta manipuláció bármilyen szempontból is káros lenne - hiszen:  a dicséret kreatív és céltudatos használatával jobban tudunk terelgetni, sőt a belső motivációját is kialakíthatjuk a gyerkőcöknek. :)


Végül : egy rövid (3 perces! :)), nagyon jól összefoglaló videó a pozitív nevelésről  IDE KATTINTVA éred el. :)



2015. május 11., hétfő

Objektív optimizmus kontra szubjektív pesszimizmus

Bevallom a  címben szereplő szavakat én társítottam egymással önhatalmúlag.

Néha beleütközöm olyan emberekbe, akik attól, hogy én optimistán szeretek a világra nézni azt feltételezik, hogy nem gondolkodom, nem látom át a dolgokat, homokba dugom a fejem a "rossz" dolgok elől. Én is gondoltam azt régebben, hogy vidámnak,optimistának lenni egyenlő a butasággal. De megváltozott a véleményem.

A intelligencia nem attól függ, hogy optimistán vagy pesszimistán gondolkodik az ember.
A világ semleges. Vannak folyamatok, amik nem biztos, hogy a nekünk tetsző irányba tartanak.
De ez csak azért van, mert békaperspektívából nézzük.
Globálisabban kell szemlélni mindent.

Porszemek vagyunk.
Mindannyian.
Az egész emberiség együttvéve is.
A történelmünk egy pillanat a világmindenség végtelenjét tekintve.
A MINDEN-nek mindegy mit teszünk.

Szerintem legyünk boldogok! :)

Vagy legalábbis tegyünk meg mindent, ami boldogabbá tehet minket, és a körülöttünk élőket.
A  világot.

Ha úgyis mindegy, legalább érezzük jól magunkat... :)


Olyan a világ, amilyet teremtünk magunk köré. 
Elhiszem, hogy van, akinek rosszul indul minden reggele, elhiszem, hogy a munkájában is folyamatosan kudarcok érik, és nem látja merre van az előre..
És a politikusok is mind rosszindulatúak és korruptak.
és---
és...
és..

De szerintem, meg :
A napfelkelte mindig szép.
A naplemente is.
A fák is megnyugtatóak.
A felhők gyönyörűek, elgondolkodtatóak a lebegésükben , tünékenységükben.

Imádom a gyerekeket.
Mert őszinték.
Mert nyitottak.
Mert nem ítélkeznek - ha igen, az is átfordítható, mert ritkán a saját előítéletük, inkább valami tanult, otthonról hozott, ezért nem ragaszkodnak a negatív dolgokhoz.

A felnőtteken múlik, hogy a gyerekek hogyan látják a világot.

Az én gyerekeim meglátják a szépet, megérzik a jót.


Ha baj van, meg kell oldani. 
Akkor is, ha az ember optimista.

Elemezni kell, meg kell nézni az érveket.
Logikát és objektív rálátást kell használni a jó megoldás megtalálásához.

Ez nem megy, ha sötétben élünk.

A pesszimizmus szubjektív.
Magunkból kiindulva látjuk borúsnak az életet.

Nem vagyok hülye attól, hogy optimista vagyok.


Csak szeretek élni.
És úgy döntöttem, jobb optimistán.

Mert ha nincs baj, miért tegyek úgy, mintha lenne?

Az optimizmus objektív.

Mert a napfelkelte szép.
Meg a naplemente is.
És a napsütést is szeretem.

2015. április 10., péntek

Egy jó nap krónikája

Annyi jó dolog történt tegnap, hogy muszáj leírnom. :)

Pedig...
Nem jónak indult.

A kezdet:

Kávéfőzőben egy hetes, némileg penészesnek tűnő folyadék - nem voltam itthon...
Feltettem a frisset kotyogni, de a gáztűzhelyre való izét - azt a vas, kerek, szűkítésre jó valamit - nem. Gondoltam, majd figyelek.
Figyeltem.

Jött egy telefon.
Továbbra is figyeltem.
Tök magától, hozzá sem értem, a kávéfőző eldőlt - természetesen akkor, amikor már négy adagnyi kávé pöfögött ki. Nos: marad egy korty benne. Nem adtam fel, megittam egy kis tejjel, majd felraktam az újabb adagot, immár a szűkítő ráccsal együtt. :)

Volt egy pillanat, amikor éreztem, hogy a döntés a kezemben van:
Vagy elfogadom, hogy ez egy ilyen nap lesz - amikor minden kiömlik, minden rosszul sikerül - vagy ÉS EZ AZ ÉN DÖNTÉSEM: nem hiszem ezt, és gyönyörű napom lesz.
Szükség volt erre - mert sűrű nap állt előttem, nem lett volna jó úgy nekivágni, hogy eleve kudarcra van ítélve a hangulatom.

Ezt megerősítendő elolvastam a barátnőm blogbejegyzését, ami megerősítést adott arra, hogy nem dolgokon múlik, hanem a szemünkön... :)

Nagymamám lakásából kellett elvinni anyuval néhány dolgot, a ház előtt fizetős parkoló, el is sétáltam, hogy rakjak némi pénzt az automatába, de a nálam lévő százas kevésnek bizonyult a minimumhoz képest. Arra gondoltam, hogy úgyis csak két kanyar cuccal kell fordulnom, sietünk, nem lesz gond.
A második kanyarnál anyu még beszélgetett a bátyjával, én meg sürgettem a parkolásra hivatkozva, de nem akartam nagyon erőszakos lenni...

Aztán lent a kapunál megláttuk a fotózós/büntetős figurát. Hát mit mondjak, nem voltam boldog. Odamentem, kiderült, hogy ő már nem tud semmit tenni, hiába öt percen belüli a büntetés, de menjünk el a közeli ügyfélszolgálatra, és ott elintézik, hogy ne legyen gond belőle. Rohanás az automatához - anyutól kértem aprót - bedob, jegyre vár... Majd rájöttem, hogy valami gombot is meg kell nyomni. :D
Tudom, illetve tudom, hogy más tudja, de én nem szoktam fizetős helyen megállni, így semmi rutinom nincs a parkolóautomatákkal. :)

Végre jegy kézben - cím megnéz, hova is kell menni. Útba is esik anyuhoz menet. Megáll, bemegy, egy várakozó, elmond, odaad papírok. Ok, elintézve.
Kb öt perc volt, a büntetéshez képest meg fél órán belül már elintézve, mintha mi sem történt volna.
Örültem.
Ez az a nap, amikor bármi visszafordítható. :)

Délután amikor hazaértem, a legnagyobbal elmentünk cipőt nézni - igazából csak indok, mert gyönyörűen sütött a nap, kint akartam lenni, nem a lakásban. Az egyik régi ismerősömhöz benéztünk egy könyvesboltba, nem hosszan, de jót beszélgettünk - vidám, pozitív és rég láttam. Ez is további energiát adott.
Jó érezni, ahogy töltődik az ember(lánya) a jó dolgoktól, a jó emberektől. :)

Kicsit futottunk is az utcán, mert éreztem, hogy tele vagyok energiával. :)
A legnagyobb már túl gyors. :)
Inkább beszéltem tovább - ezzel is szoktam energiát levezetni. :)

A fiam meghívott fagyizni. :)
Kérhettem 3 gombócot is. :))
100 ft volt egy gombóc... - megtaláltuk a város legolcsóbb, és finom fagyiját. :)))

Benéztünk egy turiba és gyönyörűséges nyakláncot vettem a gyűrűmhöz és a hozzá tökéletesen passzoló fülbevalómhoz (a gyűrűbe beleszerettem kb egy két hónapja, a fülbevalót a barátnőmtől kaptam - az összeillés véletlen). Ezer forint volt, de tényleg nagyon klassz darab. :)

Kora este találkozás egy nem túl régi barátommal - teázni indultunk.
A teázóban nem volt hely, csak fél órára (asztalt kellett volna foglalnunk), így  tovább indultunk. Kicsit megakadt a szemem három fiatal srácon, az egyiknek kicsit hosszabb szőke haja volt, és nem magyarul beszéltek. Sétálgatva tovább találtunk egy pénztárcát. Megnéztük, az iratok alapján svéd (vagy dán, nem emlékszem :) ). Beugrott az előtte 2 perccel látott kis csapat. Tanakodtunk mi is legyen, aztán elindultunk utánuk, még látni lehetett őket kb 60-80 méterrel előttünk. Persze, azért én gondolkodtam, mit is kell tenni...
Lehet, hogy nem túl hízelgő rám nézve, de nem az egyetlen megoldásnak láttam azt, hogy utánuk eredünk hátha tényleg ők vesztették el. A pénztárcában lévő összeg (7000 ft) azonban nem az az ár, amiért megéri nem becsületesnek lenni - legalábbis megpróbálni visszaadni a tulajdonosnak, ha már volt tipp a kilétére. A benne lévő irat egy külföldi számára Magyarországon még fontosabb, mint egyéb esetben lenne, a bankkártya pedig egy kicsit sem érdekelt, mert azt már lopásnak érzem erősen, idáig nem terjed az erkölcsi megingathatóságom.Valahol ott a határ, hogy találok valamit, és nem tudom kié. Illetve nem tudom én megtalálni a tulajdonost.
Na de, a továbbiak: szinte utolérték őket, amikor bementek egy kapun, ami bezáródott, mire odaértünk...
De: volt rajta egy kicsi üvegablak, amin sikerült úgy kopogni, hogy meghallják - már eléggé eltávolodtak az ajtótól, de még látni lehetett őket. Visszajöttek.
- What's your name? - kérdezte a barátom a szőke sráctól.
- Hugo. - mondta kicsit sem értve a helyzetet.

Majd meglátva a kezünkben lévő tárcát, szólt a barátjának:
- Martin!

Azt mondták: életmentőek vagyunk, köszönik. Mindezt hideg északi stílusban, nem olaszosan lelkendezve, de azért éreztük, hogy komolyan gondolják. :)

Jó érzés volt, nem csak a kissrác miatt, akinek nem kellett rendőrségre rohangálnia, hanem azért is, mert talán elmeséli majd, hogy Magyarországon elhagyta az utcán a pénztárcáját, és utána vitték, hiánytalanul visszakapott mindent. :)

Aztán  beültünk egy teázóba és remek japán teát iszogattunk két órán át. Soha nem ittam még japán teát. :)

Lassan, ízlelgetve...
Teljesen megnyugtatott, a felpörgött energiámat lecsillapította.

Annyira jó volt ez a nap. :)

És ma, amikor másnap reggel írom ezt a bejegyzést, kinézek az ablakon és süt a nap.
Ma egy másik barátommal találkozom, aztán a blog elején említett barátnőmhöz megyek...

...és még ki tudja, mennyi más jó dolog is vár rám. :)

2015. március 24., kedd

Eddig bírtam...; vasárnapi bolt bezárás.

 
Egyszerűen nem értem..., vagy igen, de akkor meg nem akarom...

Zárva vannak a boltok vasárnap.
Nem megyek boltba.
Számomra ennyire egyszerű.

Igen okoz némi kellemetlenséget, mert megszoktam már, hogy nyitva vannak, mehetek vasárnap is.
De azért nem kezdek el hőzöngeni.

Mert alapvetően az életemben nem fontos kérdés. Mert nem szokásom, hogy vasárnap vásároljak, shoppingolni járjak. Mert szeretem azt hinni magamról, hogy tudatosan vásárolok, én döntök arról, hogy mire adok ki pénzt és mire nem. Mert ha szükségem van valamire, akkor nekem teljesen mindegy, hogy szerdán, szombaton vagy vasárnap veszem-e meg. Mert alkalmazkodni tudok egy ilyen döntéshez, ami az alapvető komfortérzetemet nem befolyásolja. Mert ez a döntés - bár diktatórikusan és hatalmi eszközökkel lett meghozva/bevezetve, de legalább nem érzem benne a manipulációt. Sokkal jobban vagyunk a fogyasztói társadalmat elárasztó reklámokkal manipulálva, mégis sokkal kevésbé kelünk ki ellenük. Én a reklámok ellen is azt teszem, ami általam befolyásolható: nincs tévém. Mert ebben tudok dönteni. Én. Nem hatalmi eszközökkel. Hányan döntenek még úgy (önszántukból, nem felülről érkező nyomásra), hogy nem hagyják magukat befolyásolni a reklámokkal?

Miért lázadozgatunk valami ellen, ami  - ha valóban átgondolnánk a dolgokat, ha tudnánk mitől leszünk boldogabbak - magunktól is eszünkbe juthatott volna?
Lázadozzunk boldogsággal, és szálljunk szembe akkor, amikor valóban van értelme.
De akkor egységesen, összeszedetten, valós érvekkel.
Nem az elénk dobott gumikacsával kell vérre menő küzdelmet vívnunk, hanem a valós ellenféllel, valós harcban. Persze, értem: gumikacsával sokkal könnyebb csatázni - esetleg még nyerhetünk is, de nem jutunk el az igazi harcig. Nincs annyi vesztenivaló. Hiszen a gumikacsa legyőzhetőnek tűnik, és ha mégsem nyerünk, akkor sem fog senkit zavarni egy hét múlva egy gumikacsa a földön...


Nézzük másképp: örüljünk a gumikacsának. Hiszen játék. A játék szabadság.
A vásárlás-nélküli vasárnap = több szabadidő.
Ettől félünk?
Mit is kezdjünk a vasárnapi szabadidőnkkel?

Miért baj, ha valaki rákényszerít arra, hogy jó felé változtassuk meg a szokásainkat, még ha ezt hatalmi eszközökkel éri is el?

Miért baj, ha szokásaink átgondolására késztetnek minket külső erők?

Plázák helyett menjünk sétálni, sportolni. Vagy játsszunk a gyerekeinkkel.

Esetleg beszélgethetünk is egymással...

Arról, hogy valaki rosszul akarja magát érezni, az rosszul is fogja.
És a legegyszerűbb dolog ezt MÁSra, külső körülményekre fogni.

Én úgy döntöttem, nem befolyásolja a vasárnapi hangulatomat a boltbezárás, és csakazértis jól érzem magam. :)

Egy kiegészítő megjegyzés a blog végére: aki ismer, tudja, hogy nem szoktam politizálni. A bejegyzés mondanivalója most sem politikai jellegű.

2015. március 9., hétfő

Elengedés

Pár hete hallottam egy rádióriportot, amiben az elengedésről beszélt az interjúalany. Ennek kapcsán, már akkor is más értelmezést nyert a fogalom számomra, de most különösen aktuális az életemben.

Néha csak egy kicsit másképp van megfogalmazva valami, és ettől érezzük úgy, hogy most az a mondat pont nekünk szól. A picit más, esetemben az volt, hogy a "megtenni, mindent, ami tőlem telik" és a sors/isten iránti alázatot egy üzenetben megfogalmazva érkezett el a riportalany az elengedés fogalmához.
Miszerint: tégy meg mindent, ami tőled telik, majd bízd magad a sorsra/istenre/transzcendens irányító erőre (kinek, melyik megfogalmazás tetszik legjobban), és engedd el a kívánságodat, legyen úgy, ahogyan lennie kell.

Hol van ebben az alázat?
Ott, ahol fejet hajtok egy nagyobb erő előtt, elfogadom, hogy bár megtettem mindent, ha mégsem érem el a célomat, akkor elfogadom a sorstól és hiszek abban, hogy van valami, ami nálam jobban tudja, hogy mire van szükségem és mikor.

Az aktualitás: párkeresés.
Körül-belül fél éve elgondolkodtam azon, hogy ha mindent irányítani tudok az életemben (természetesen nem maximálisan, hanem együttműködve valamiféle áramlattal, kellemesen és jó felé haladva, nem görcsösen, hanem rugalmasan alkalmazkodva), akkor miért van egy olyan életterületem, ami nem működik. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy viszonylag sok mindent tettem gondolati síkon, de fizikailag egyáltalán nem kerestem a megoldást.

Nos; belevágtam egy teljesen tudatos társkeresésbe. :)
Itt van az alapötletet adó tedes videó linkje:
http://www.ted.com/talks/amy_webb_how_i_hacked_online_dating?language=hu

Társkeresőről társkeresőre haladva, egyre pontosabb elképzelésekkel, egyre tudatosabban kerestem azt a társat, aki abban az élethelyzetben, abban az időszakban a legideálisabb számomra.

A fél év alatt nagyon sok dolgot megtudtam magamról, amikről eddig csak sejtésem, érzéseim voltak. Nagyon tanulságos utazás volt. Három mérföldkőnek nevezhető férfi akadt az utamba - mindhármuktól sokat tanultam magamról és a férfiakról is. Bár egyikkel sem élek boldog, harmonikus kapcsolatban, mégis azt gondolom, ha újra kezdeném, nem hagynám ki ezeket az élményeket, mert meghatározóak mostani gondolkodásmódom szempontjából.

Most elérkeztem arra a pontra, ahol úgy érzem, már nem tudok többet tenni, megtettem mindent, megtudtam mindent, amit ezen az úton megtudható volt. És a boldogság nem talált rám egy kapcsolaton keresztül.
El kell engednem azt, a kívánságomat, hogy boldog párkapcsolatot szeretnék.
Nem lemondok róla, nem az egyedüllétre szavazok ezentúl sem, de elfogadom, hogy nincs itt az ideje most az életemben.

Persze, ez az elengedés, akármekkora bizalommal is teszem ürességet teremt bennem.
Megszűnt egy cél, feladtam valamit, amiért eddig tettem, ami eddig fontos volt.

A boldogtalanságot gyakran a célok hiánya okozza, és az elmúlt időszakban annyira erre az egy célra fókuszáltam, hogy most mintha értelmetlen lenne a létezésem...

Ez a gondolat azonban szerencsére már magában is hordozza a megoldást. :)

Fókuszváltás, ki kell tölteni az űrt - szerencsére elég sok minden van, ami érdekel. :)
Pár hetet adok magamnak az üresség élvezetére is, aztán újult erővel, reményeim szerint tele tettvággyal vetem magam bele valamibe. :)

2015. március 8., vasárnap

Férfivá válás - Nőnap

Régen írtam.
Egy élmény-gyűjtős 6-8 hónap van mögöttem, most jön feldolgozás, az írás időszaka- legalábbis úgy érzem. :)

Friss:
A második fiamat is Férfinak nyilvánítottam. :)
Érdekes módon a legnagyobb és ő is 13 és 14 éves koruk között értek meg erre.

A legnagyobb: együtt ültünk a buszmegállóban, és elkezdtem nagyon fázni. Ő levette a pulóverét és odaadta nekem. Először el sem akartam fogadni (hisz még gyerek, ne fázzon meg). De egy pillanat alatt átgondoltam: ha most visszautasítom, talán soha többé nem ajánlja fel - se nekem, se másnak.
Elfogadtam tőle Nőként, amit Férfiként adott.
A törődést, az óvást.

A második: magam alatt voltam. Beszélgetett velem, nem vigasztalt, csak érdeklődött, csak megmutatta ő hogyan látja, milyen kérdések merülnek fel benne... Mondott valamit: "...azt nem értem, hogy ha ilyen erős vagy, akkor hogyan engedheted, hogy ilyen dolgok elbizonytalanítsanak önmagadban..." Ennyi kellett ahhoz, hogy másképp lássam magam, hogy ne zuhanjak tovább.
Férfiként adott olyat, amire Nőként volt szükségem.
Támogatást, bizalmat.

Már egy jó fél éve érzem a gyerekeimmel kapcsolatban, hogy már csak kapok.
...és minden beléjük fektetett energiám, minden, amit én adtam, megérte, visszatér hozzám többszörösen.

Hálás vagyok, hogy ők a gyermekeim.