Anthony De Mello - meditáció

   Mostanában ki szoktam menni a képen lévő fák alá meditálni - csináltam egy kis leülős helyet a földön - rendszeresen megtámadják a csigák... :)

Ezt a meditációs szöveget/gyakorlatot, pedig a WCkönyvben* találtam, megérintett, ezért leírtam, hátha más is kedvet kap egy kis merengéshez. :)

* az a könyv, ami a wc-ben van, olvasgatásra újságok helyett - ha meguntam, lecserélem egy másikra. :)



Anthony De Mello - Forrás fakad

Az eksztázis

Megpróbálom az életet teljes gazdagságában szemlélni, hogy ne csak gondolati szinten, hanem annál mélyebben hason rám.

Ezért egymással ellentétes hangulatú jeleneteket szemlélek:

Egy csecsemő születését ...
a szülők örömég és a csoda érzését ...
az ünneplést ...
Majd magam elé képzelek egy halálesetet ...
a szomorúság, a veszteség érzését ...
a temetési szertartást ...
Képzeletem egyik jelenetről a másikra tér, s megfigyel minden részletet.

A következő pár: házasságkötő terem és a rákos betegek elfekvője.
Ismét megfigyelek minden apró részletet, miközben ezekről elmélkedem ...
Képzeletem ismét egyik jelentről a másikra  tér, a lakodalmi ünnepről a rákos betegek kórtermére és vissza ...
Nem reflektálok, megelégszem csupán a szemlélődéssel, a nézéssel ...

Aztán elképzelek egy stadiont - a tömeget ... és a játékosokat ...
A biztatást ... az izgalmat ...
Majd egy öregek otthonát veszek szemügyre - egy idős, ablaknál üldögélő személyt, aki  a múlton mereng ...
Képzeletem ismét egyik jelenről a másikra tér, megpróbálván az ott lévő emberek szívébe látni ...

A következő jelenetben szemügyre veszem egy luxushotel úszómedencéjét - a fröccsenő vizet ... az öröm hangjait ...
az égen fénylő napot ...
És összevetem ezt a nyomornegyeddel - az áporodott légkörrel, a bűzzel ...
a földön alvó emberekkel ...
a patkányokkal és a csótányokkal ...
Most sem reflektálok, csak belehelyezkedem az egyes jelentek hangulatába ...

Megfigyelek egy kormányülést: az ország hatalmasai éppen olyan döntéseket hoznak , amelyek erősen befolyásolják majd mások életét ...
Összehasonlítom ezt egy kínzókamrával, amelynek megvizsgálom minden részletét ...

Aztán elrugaszkodom a földről, és onnan szemlélem ezeket a jelenteket még számtalan más jelenttel együtt ...
S bár nem értem, mégis látom, hogy mindez az egész egyetlen szimfóniát alkot,
egyetlen harmonikus táncot:
születés és halál,
nevetés és könny,
élvezet és fájdalom,
erény és bűn
- mind összeáll egy semmihez sem fogható szépségű freskóba, amelyet az én véges gondolkodású értelmem képtelen felfogni ...

Majd visszatérek a keresztelőhöz és a temetéshez, a házasságkötő teremhez és a rákos betegek kórterméhez, a stadionhoz és az öregek otthonához ...
És úgy látom őket, mint ugyannak a melódiának az egyes hangjegyeit ...
mint egyetlen tánc különböző mozdulatait ...

Látom Krisztust és Júdást,
látom az áldozatokat és kínzóikat,
a gyilkosokat és a megfeszítettet:
egyetlen melódia az ellentétes hangokból ...
különböző lépésekből összeálló egyetlen tánc ...

Azokra az emberekre gondolok, akik nem szeretnek engem, ott gáncsolnak és támadnak ahol érnek,
és látom őket és magamat, mint különbözőeket, de mégsem kettőnek ...
ugyanazon a feladaton munkálkodónak,
egyetlen tánc,
egyetlen műalkotás ez ...
Szemlélem a saját éltem változatosságait, különféle hangulatait, hullámhegyeit és hullámvölgyeit ...
az embereket, akik megérintik az életemet,
a rosszakat és a jókat,
a szeretetteket és azokat, akiket senki sem szeret ...
Egyetlen tánc megannyi összetevője, egyetlen táncos előadásában ...

Végül ott állok az Úr előtt. Látom, hogy Ő a táncos, és mindez az őrjítő,
értelmetlen,
felüdítő,
agonizáló,
csodálatos dolog,
amit életnek nevezünk, mindez az Ő tánca ...

Ott állok szótlanul,
semmit nem értvén,
csodálkozva.

Csodagyerekek :)

Ma reggel rádöbbentem, hogy nekem nem gyerekeim vannak, hanem CSODÁIM ! :)

Az egészet azzal vezetném be, hogy írtam már, hogy nálunk a gépezés elég szigorú szabályok szerint folyik (suliidőben heti egy reggel jut nekik 6-tól 7-ig, meg hétvégente egy-egy délelőtt, vagy délután, ötüknek összesen. Illetve most már csak négyüknek, mivel a legnagyobb nem velünk van hétközben, rá más szabályok vonatkoznak - egyrészt szabadabb,de cserébe meg nagyobb alkalmazkodókészséget kíván is tőle - ha azt mondtam most nem, akkor most nem! :).)
Nyáron pedig van hogy hónapokig nincs bekapcsolva nekik gép - ha nagyon fontos valami, akkor a laptopomon meg lehet nézni, de nekik játékidő nincs - legyenek csak kint.
Ennek a nagy eltiltásnak az ellensúlyozására viszont nyáron szoktak kapni egy számítógépes hetet - néha két részletben - időjárástól függ, vagy ha sokat esik, vagy akkor, ha nagyon meleg van ahhoz, hogy kint legyenek napközben.

Na most már elkezdhetem a Csodasztorit: :)
Most zajlik a számítógépes hét - ez azt jelenti, hogy annyit gépeznek amennyit akarnak - egy asztali, egy laptop, egy tablet jut az öt törpre. Reggel ébredéstől este 9-10-ig - ez alól a legnagyobb laptopja a kivétel, az éjjel is mehet - őt már nem szabályozom (ráadásul ő adja kölcsön a kicsiknek a laptopját napközben).
A legnagyobbat szoktam reggel úgy találni, hogy az egéren a keze és nyitott laptoppal maga mellett alszik - gondolom, lehetnék dühös, de szerintem inkább szórakoztató. Főként, ha arra gondolok, hogy mennyire érdekes lesz megfigyelni, hogy mikor jön el az az időszaka, amikor már lesz annyira előrelátó, hogy előbb kapcsolja le a gépet, mint ahogy elaludna. Emlékszem még a saját hasonló korszakomra, amikor tiniként elaludtam a tévén, és a hangyás képernyőre ébredtem... Nálam is elmúlt, kétségem sincs afelől, hogy nála is el fog múlni, teljesen függetlenül attól, hogy cseszegetem érte vagy nem. :)

De nem ezért CSODÁK, az csak most jön: :)

Tegnap estefelé (7 körül) - bejött hozzám a legközépső, hogy muszáj ki mennem megnézni mit csináltak!
És képzeljétek el, a gyógynövényes kert felét kigazolták ketten a legkisebbel! :)
(Ehhez nem árt tudni, hogy kb egy hónapja nem volt kigazolva, és bár nem túl nagy: 10-12 négyzetméter körüli, de jól el volt gazosodva, mert sok eső esett. )

A számítógépes hetükön! Amikor ott ülhetnek legálisan a gép előtt óraszámra... :)
És jól, és szépen, és rendesen...szerintem jobban, meg kitartóbban, mint én csináltam volna. :)

Pozitív pszichológia mindenkinek VIII. - Maya fátylai; szabadság vagy biztonság

   Egy kis Csíkszemtmihályi (A fejlődés útjai), és egy kis saját gondolat elemezgetés következik. :)

A fejlődés útjai-ból a Maya fátylai című fejezetet mutatnám be egy kicsit - akiben felkeltem az érdeklődést az jól jár, ha elolvassa a könyvet, mert nagyon jól kifejti Csíkszentmihályi a témát. A lényeget szokás szerint megpróbáltam összefoglalni egy ábrában:

Mit akarok? Milyen vágyaim vannak? Mi irányít engem? Nagyjából ezen kérdések mentén kell elindulni ahhoz, hogy az ábrát elemezni tudjuk. A legbelső körben található Én-hez kell eltalálnunk ahhoz, hogy valóban saját véleményünk, saját utunk legyen. Amíg nem tudjuk, hogy mi minden irányíthat minket, addig tévesen azt hisszük, hogy a késztetéseinket nem befolyásolja semmi, vagyis: ha éhesek vagyunk azért eszünk, mert enni akarunk. Csíkszentmihályi szerint ezek a vágyak nem a sajátjaink, csak Maya fátylaiként eltakarják előlünk a valóságot. Nézzük tehát sorban ezeket a fátylakat.

   Genetikai programozás: amit  az evolúciós késztetésünk irányít. Az egyed és a faj fennmaradásáért való küzdelem; vagyis: a túlélés, és az utódok létre hozásának ösztöne. Táplálkozás, biztonság, szaporodás. Egész sok összefonódás jut most eszembe: ha éhes vagyok, nem szoktam a szexre gondolni, bár ha a két késztetés közül kellene választanom, nem tudom, mi alapján választanék (úgy érzem, hangulatfüggő); a biztonság fontos, de ha láttunk már párzó kutyákat, akkor sejthetjük, hogy a szaporodás simán felülírja... Ez a hármas csoport érdekesen összefügg, hiszen lehet tudni, hogy veszélyes helyzetekben az ember könnyebben lesz szerelmes - illetve érez szerelemhez hasonló dolgot (a kémia "kicsit" átvágja az embert ilyenkor); lehet, hogy ha veszélyben vagyunk, akkor genetikai késztetésünk, hogy legalább megpróbáljunk valami/valakit hagyni magunk után? :)  Szeretkezés után/közben pedig szinte már sablonosan unalmas, hogy megéhezünk, sőt játszunk az étellel. Birtokba vesszük a másikat, ahogy az ennivalót is magunk részévé tesszük. (Ld: eper, tejszínhab, egyebek...:) )
  Na, e kis elkalandozás után visszatérnék a fátylakhoz - az első tehát a genetikai programunk, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a saját vágyainkat elégítjük ki, amikor eleget teszünk késztetéseinknek. Ez ellen természetesen lehet tenni, önfegyelemmel. Hogy érdemes-e, az már egy másik kérdés, az mindenesetre hasznosnak tűnik, ha tudunk arról, hogy milyen parancsoknak engedelmeskedünk akkor, amikor eszünk, aggódunk/félünk, szeretkezünk. A motivációk természetesen keverednek, de nem akarom könyvnyi hosszúságban kibontakoztatni a témát - elégnek érzem az elgondolkodtatást. :)
   A következő fátyol a kulturális programozásunk, vagyis a társadalom írott és íratlan szabályai. A kulturális programozásunk a családban kezdődik és gyakorlatilag minden olyan más emberekkel együtt végzett cselekvésünk is része, ami hatással van ránk. Hogy ki mennyire szabálykövető vagy lázadó típus az vérmérséklet kérdése is, erről egy kicsit később még szót ejtek, mindenesetre azt senki nem tagadhatja le, hogy vannak dolgok, amiket azért teszünk, mert szeretnénk megfelelni másoknak, avagy az általános elvárásoknak. Most azt is kihagynám ennek megtárgyalásából, hogy ezek mennyire csak általunk hitt vagy valós elvárások, mert a lényeget tekintve ez most nem lényeges. Ami viszont lényeges, az az, hogy mennyire vagyunk annak tudatában, hogy mikor és milyen mértékben cselekszünk társadalmi elvárások szerint, kulturális programozásunk alapján. A beilleszkedés segíti a túlélést is, így némileg visszautal az előző szintre, de ennek ellenére nem árthat felülvizsgálni, hogy mit, miért tartunk fontosnak az életben. Nem tartom bajnak, ha meg akarok felelni az körülvevő embereknek, de számíthat a lelki harmónia elérésében, hogy van-e fontossági sorrendem annak megítélésében, hogy kinek a véleménye mennyire számít. Vagyis a hozzám közelálló barátok, családtagok visszajelzéseit jobban átgondolom, mint az ismeretlen, vagy tőlem gondolkodásmódban távoli emberekét. Még jobban távolodva: a társadalmi szabályok közül is lehet válogatni, hogy melyik áll hozzám közel, hiszen mindenkinek egyszerre úgysem tudok megfelelni - és miért ne lehetne nekem szimpatikus akár egy távoli törzs értékrendszere ahelyett, ami  a környezetemben van? (Konkrétan a válás megítélése a nyugati társadalmakban nekem nem tetszik, míg jónéhány "civilizálatlanabb" kultúrában jóval toleránsabban viszonyulnak ahhoz, hogy két ember nem akar egy életet leélni egymással, de ettől még nem kell rosszban lenni a másikkal - vagyis természetesnek veszik, ha az ember azt teszi, ami jó neki, nincs nyomás arra, hogy ha el is mersz válni, akkor érezd magad "hibás"-nak). Ez csak egy személyes példa volt, de nagyon sok mindent érdemes megvizsgálni magunkban, hogy valóban mi gondoljuk-e úgy, vagy a társadalmi elvárások beszélnek belőlünk. Mivel sokfélék vagyunk mi emberek, akár a sajátunk is lehet egy-egy kulturális programozás (valahonnan kiindult minden :)), de ettől nem szabad úgy tekintenünk egy ilyen véleményre, mint elvárásra a többi emberrel szemben is. Minél mélyebbre kutakodunk önmagunkban egy-egy ilyen késztetés miértje iránt, annál könnyebb megértenünk, hogy nem működik mindenki ugyanúgy. Mindenkinél más szempontok lehetnek fontosak, más a mozgatórugó.
   A harmadik fátyol: az ÉNkép, az egoprogram. Azért ezt ábrázoltam a legkülsőként, mert ez látszik a leginkább kívülről, ezzel takarjuk el a többit. A saját magunk által felépített képpel. Ezt a képet mások visszajelzései alapján alakítjuk - ha ez nem egyértelmű, hadd hozzak egy példát: kit érdekelne, hogy hogyan néz ki a haja, ha nem lenne tükör? Próbáljuk meg elképzelni magunkat egy lakatlan szigeten, ahol SENKInek nem kell megfelelnünk, SENKI nincs, aki véleményt, ítéletet mondjon rólunk. Mennyi idő lenne levetkőznünk mindent, ami nem mi vagyunk? Mennyi idő kellene, hogy elteljen, hogy ne érdekeljen, hogy milyen ruha van rajtunk, vagy egyáltalán van-e ruha, ha van akkor azért van-e, mert hideg van? Mennyi idő lenne amíg a mostanáig kialakult életrendünknek valamennyire is meg akarnánk felelni? Meddig akarnák szokásaink szerint strukturálni a napjainkat, és mikortól térnék át a természet rendjére? És ha alkalmazkodtunk a lehetőségekhez, akkor milyen értelmes célt találnánk az életünknek? Milyen ÉNképnek akarnánk a legtovább megfelelni? Milyen szerep az, amit a legnehezebben adnánk fel? Mi az, ami fontos lenne akkor is, ha egyedül lennénk egy szigeten? Szerintem ez is egyedi dolog, és ha ezt felfedezi magában az ember, akkor közelebb jut ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy szeretné, ahogy neki jó.


Van még egy ábrám mára, ami az előző gondolatot is folytathatja bennünk:

   Az ábra a flows ábrámnak egy változata - azért is az egyik kedvencem, mert nagyon sokféleképpen gondolkodtat el engem. :)

   A változtatás nem nagy, de a mostani gondolataimat elég jól kifejezi. :)
A flow (vagy kicsit átértelmezve: az evolúciós fejlődés) két mozgató ereje a szabadság és a biztonság, és ezek megfelelő aránya segíthet a szükséges dialektikus egyensúly fenntartásában. Az emberek különbözőségéből adódóan a két oldal képviselői zsigeri szinten nem értenek egyet, de a kétféle késztetés szükségességének felfedezése segíthet a másik oldal elfogadásában. Ehhez az elfogadáshoz önmagunkban éppúgy meg kell találnunk az egyensúlyt a két erő között (az önmagunkban lévő egyensúly nem feltétlenül egyenlőséget jelent), mint a körülöttünk lévő világgal való egyensúlyt.
   Saját magunk elhelyezése fontos lehet abban, hogy mások szerepét is tisztábban láthassuk a fejlődésben, és ezáltal a hozzánk képest másik oldalt képviselő emberek hasznosságát is belássuk.
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én erősen szabadság párti vagyok a biztonsággal szemben - bár ismerek nálam jóval lázadóbb típusú embereket is, tehát nem tartom végletesnek magam, de az átlaghoz képest jóval kevésbé vagyok konformista. Számomra a jó érzést a szabadság adja - a biztonság egy minimális ponton túl untat. Megnézve az ábrát, megpróbáltam elhelyezni magam: valahol a 'fejlődés' "f" betűje környékén lehetek, tehát a szabadság felé húzva, nem unatkozva és nem aggódva telik az életem. :)
De az is lehet, hogy jóval magasabban vagyok a biztonság síkján, mert elég ritkán aggódom, vagy érzem tehetetlennek magam, de pont ezért nem is érzem, hogy szükségem lenne a biztonságra...a szabadságomért viszont szoktam küzdeni, vagy legalábbis tenni azért, hogy szabadnak érezzem magam. :)

Jó gondolkodást mindenkinek! :)

A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

40 meg tanévvége

   Gondolom illet volna írnom valami összefoglalás félét a saját szülinapomra is, de megmondom őszintén; napról napra jobban érzem magam - nyilván nem attól, hogy múlnak az évek, hanem attól függetlenül. Örülök a negyvennek, mert már nem mindenki tud lerázni azzal, hogy fiatal vagyok én még ahhoz, hogy véleményem legyen... :)  A 80 igazi megváltás lesz, addigra valószínűleg a nagy többség már elhiszi, hogy eleget éltem ahhoz, hogy más is tanulhasson a tapasztalataimból - bár lehet, hogy addigra meg már szenilis bolond vénasszonyként fognak definiálni (remélhetőleg illendőségből csak a hátam mögött :) )


   Jól vagyok, az iskola véget ért. Számunkra eddig megszokott formájában csak a legnagyobbnak folytatódik majd szeptembertől, a többiekkel megpróbáljuk milyen itthon tanulni. Régóta gondolkodom ezen, tulajdonképpen már 8 évvel ezelőtt is felmerült bennünk, de eddig nem éreztem magamban elég energiát ahhoz, hogy én itthon tanítsam a gyermekeimet. Sokat segített a döntésben, hogy D majdnem egy éve itthon tanul az iskolai rosszullétei miatt - ezzel kapcsolatban jó sok hibát követtem el, nem vettem elég komolyan ennek a felelősségét, de szerencsére semmi helyrehozhatatlan nem történt. Nem foglalkoztam vele eleget, túlságosan rábíztam a tanulást, és ettől az évvégi vizsgái nehezebben mentek, mint kellett volna - de az, hogy rábíztam, hogy mennyit és mit tanul, mivel foglalkozik, az azt is eredményezte, hogy sokat rajzolt, sokat korongozott és sokat beszélgettünk, azokról a filozófiai könyvekről, amiket olvasott. Összességében azt mondta, hogy sokkal többet tanult ez alatt az egy év alatt, mint előtte.
   Amiért a többieket is itthon szeretném tanítani az az, hogy amikor viszont leültem vele tanulni - többek között nyelvtant - akkor a 3 kisebb gyerkőcöm is hívás nélkül odajött és figyelt egy órán keresztül..., nagyon jól éreztem magam, feldobott és energetizált az élmény. Egyébként nem tudom még annyira a nyelvtan anyagot, mint elvárnám magamtól (ezért is voltak eddig félelmeim az itthon-tanítással kapcsolatban), de érdekel a nyelv felépítése és azt már értem, hogy a magyar nyelvtan ismerete nélkül nehéz nyelvet tanulni, ha nem az adott nyelvi környezetben él az ember.
Szóval jó, ha az ember azt érzi, hogy adni tud a gyerekeinek az eddigitől eltérő témában is. A célom a tanításukkal kapcsolatban az, hogy ne legyen kiölve belőlük az, hogy a tanulás élmény, a tanulás jó dolog. Engem inspirál, ha kreatívnak kell lennem ahhoz, hogy úgy tanítsam, hogy ne unatkozzanak.  Szeretném, hogy a természetes érdeklődésük mentén haladjunk, egy általam valamennyire irányított vonalon - amit számomra is meghatároz a nemzeti alaptanterv. Én itthon tudom annyira rugalmasan kezelni, hogy elbújtatom a muszájokat az érdekességek közé. Azt hiszem, ez feladat. Nem is kicsi, de annyira nekem való, hogy már most várom a szeptembert - lehet, hogy a gyerkőceimnek előbb kezdődik a tanév, mert a várakozás nem az erősségem. :)

   Van aki ezt a döntést bátor dolognak tartja, én azt érzem, hogy nem tudnám máshogy csinálni most. Az iskola úgyis sok életerőt kiszív belőlem, ha nem nekem kell járnom, hanem a gyerekeimnek. Eddig bírtam kitartani, szerintem egész sok az a 8 év. :) Most nem mennék ebbe jobban bele, a lényeg, hogy jobban fogom magam érezni, kiegyensúlyozottabb leszek és kongruens tudok maradni a tanulással kapcsolatban ha itthon tanulnak, és ezt már most is - a döntés meghozatala óta - érzem.
B jó helyen van, szereti az iskoláját, neki való, de a többieknek ilyen-olyan okokból azt gondolom, jobb lesz itthon. Sz nem bír megülni a fenekén már egy-két óra egyhelyben elfárasztja, ő mozogni szeret - kinetikus típusú tanulónak hívják, a jelenlegi iskolák nem tudnak vele mit kezdeni, persze előbb-utóbb betörne..., de nem akarom, hogy betörjön, hiszen már most látszik, hogy a mozgás szerves része lesz az életének, munkájának is. K unatkozik, mert gyorsan megérti a dolgokat ebből viszont ez lett:
- Mit tanultál az iskolában négy év alatt?
- Megtanultam úgy tenni, mintha figyelnék, megtanultam nyitott szemmel aludni...
Az iskolában ezt úgy értékelik, hogy hármas a szorgalma (évvégi tanulmányi átlaga: 4,6) - hozzátenném: több mint egy éve figyelmeztetés nélkül ellátja az állatait, eteti, takarítja, ha szólok bármiben segít...nem látom, hogy bármi probléma lenne a szorgalmával...
V a jelenlegi állás szerint nem fogja tudni, milyen iskolába járni, de nem érzem, hogy ezt sajnálnom kellene - a kölyköt imádom (pont mint a többit, de azért ő a legkisebb is :) ).

Úgy érzem jó nagy kihívás elé nézünk, de egy cseppnyi kétely sincs bennem azzal kapcsolatban, hogy jó döntés-e, és hogy menni fog-e nekünk együtt.

Mindenről írni fogok, vagy itt a blogon, vagy egy másik felületen - még nem tudom pontosan, bár terveim vannak már.

Születésnapodra

   Gondolkodtam, miért szeretlek, mit adsz nekem, miért jó nekem, hogy ismerlek.
Persze, elemzek, hiszen ismersz... :)

   ...mert sok mindenben hasonlóak vagyunk
   ...mert sok mindenben különbözünk
   ...mert sok mindenről ugyanaz a véleményünk, sok mindenről meg nem
   ...mert okos vagy, mert érzel, mert tudatos vagy, mert jó vagy, mert nyitott vagy, mert toleráns vagy
   ...mert szereted a szabályokat és szereted megszegni is, ha nincs értelmük
   ...mert régóta életem része vagy, mert nem vagy unalmas
   ...mert nem változtál, de sokat tanultál
   ...mert egyszerűbben látod a dolgokat, néha meg bonyolultabban, mint én

Mert ha egyedül érzem magam, akkor átölelsz, mint egy édesanya, mert ha kicsi vagy és szomorú, átölelsz, mintha a lányom lennél, mert sokszor jó tanácsokat adsz, mint egy bölcs nővér, sokszor tanácsot kérsz, mint egy engem csodáló hugica, mert sokszor tanítasz valamit, úgy, hogy meg is értsem, mert sokszor érezhetem magam úgy, mintha tanulnál tőlem...

Nem tudom, hogy hiszek-e benne, de:
Mintha annyi életen át, annyiféle kapcsolat lett volna köztünk már...
Mintha annyi minden összekötne...
Mintha sok mindent megéltünk volna már együtt...

Mintha azért találkoztunk volna, hogy sokféleképpen segítsük egymást ebben az életben.

Hálás vagyok, hogy találkoztunk, hálás vagyok, hogy vagy nekem!

Novella - inkább nőknek

   Nem szoktam novellát írni, de egy pályázatra megpróbáltam, szerintem egészen jó lett. :)
A pályázat zsűrije nem így gondolta, de szerintem ez csak annak köszönhető, hogy bár a megadott témában írtam, de nem vázoltam azt a helyzetet, amiben született a novella - nem vagyok nyöszörgős típus (persze szoktam, de nyilvánosan ritkán), ezért egyetlen utalás van a novellában arra, hogy vannak gyerekeim. Mivel a pályázat a nők autonómiájáért/autonómiájáról szól, ezért talán valahogy bele kellett volna tennem a tényeket, miszerint az öt törpéből négyet egyedül nevelek, az ötödik is csak egy bő fél éve van az apukájával. Meg egy kicsit szenvedni, hogy hajaj milyen rossz is nekem. De nem szeretek, mert szerintem igenis hatnak a szavak, nem akarom magam úgy érezni, ahogy mások szerint az én helyzetemben kellene... Nem vagyok hajlandó, azért nyöszörögni, hogy sajnáljanak.

A képet itt találtam, készítője nincs megadva. :(
https://svpply.com/anothermag.com

Ne sajnáljanak, nem szeretem, ha sajnálnak. Nem vagyok sajnálatra méltó...jó kis kifejezés ez. :)

Mindemellett néha elfáradok és jó lenne, ha nem mindenkitől csak az áradna felém, hogy nekem könnyű, én úgyis megoldom, mert erős vagyok, meg ilyesmi. Persze, igazuk van, de ha tudom, hogy igazuk van, akkor hogyan kuporodjak le a sarok kibőgni magam? Nekem még rossz se lehet rendesen, mert mindig hallom a tündérkét a fejemben, hogy nekem jó, mert a legtöbb akadályt könnyedén veszem. Ha elfáradok: morgok, aztán valahogy csak sikerül kipihenni, feldobni magam. Aztán megint könnyű nekem, könnyebb mint másnak.

Tehát adott a pályaművem - remek, komoly szó ez! :)
(a beadotthoz képest kicsit átírtam, kb 10 szavas változtatásról van szó)

A címe a pályázat által megadott - na kb ennyire vagyok leblokkolva és megkötözve az iskola fillingtől: nem gondoltam, hogy lehetne változtatni... :) (Lehetett volna. :) )


                                                  *   *   *   *   *   *   *

Szeresd magad jobban, mint felebarátodat…

Ha nem szeretem önmagam, képtelen vagyok bárkit is szeretni. Hiszen csak azt adhatom, amim van.
Ha nem látom meg mindenben a szépséget, akkor nem tudom felfedezni magamban sem. Hiszen a világ azt tükrözi vissza, amilyen én vagyok gondolataimban.
Ha szépség és a szeretet nincs jelen egy nő életében, akkor hogyan lehetne boldog?
Hogyan, honnan indulva lehetne ezt a paradoxont feloldani?

„Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.”

Állok a tükör előtt, és a reggeli mantrámat mondogatom. Minden reggel háromszor kell elmondanom, hogy legyen hatása.

„Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.”
Nem érzem, hogy hatna… Persze, még nem mondogatom régóta, csak pár napja kezdtem el.

 Látom, ahogy öregszik az arcom. Ráncok, bőrhibák, más sem tökéletes rajtam…
Emlékszem, reggel megint türelmetlen voltam a gyerekeimmel. Feszültség, elégedetlenség lakik bennem…
Nem látom, hogy ragyognék. Se kívül, se belül. Nem érzem, hogy jó lenne az élet…

„Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.”
Nem. Nem megy.
Nem tudom átérezni.
Nem hiszem el.
Amit látok, az pont ellenkezője annak, amit mondok.
Nem szép, nem szeretem, nem boldog.
Legszívesebben összetörném a tükröt, hogy ne lássam benne magam…
Meg is teszem.
.
.
.
Miért gondolom, hogy az öregedés elrejtheti a szépséget?
Miért gondolom, hogy a szépség csak a fiataloké és a tökéleteseké?
Ki hitette el velem, hogy a türelmetlenség és az elégedetlenség miatt nem szerethető valaki?
Ki mondta, hogy csak a kiegyensúlyozottság lehet vonzó?
Miért mások értékrendje szerint kell ítéletet mondanom magamról?
És kik azok a mások?
Hogy ragyoghatnék, hogy érezhetném, hogy jó élni, ha a tükörre figyelek?
Azt képzelem, hogy mások azt mondják, hogy ne érezzem jól magam a bőrömben, amíg nem vagyok MINDEN szempontból – kívül-belül tökéletes.

Kitörni a hamis tükör fogságából, elmenni messze. Oda, ahol mindezek nem számítanak…

Ki az erdőbe, a szabad ég alá… egyedül.
Elhalkulnak a szavak, amik ellenem szólnak; elvesznek a gondolatok, amik bántanának.

Megnyugtat a séta, a természet zöldje, az ég kékje.
Vidámságot, életet sugároz a madárdal.

Gyönyörű a természet, szépségesek a fák, barátságosság, békesség sugárzik mindenből.
Akárhova nézek, mindenhol szépséget látok. Ahogy a fák leveleit óvatosan meglebbenti egy lágy fuvallat…, ahogy a hangyák szorgosan végzik dolgukat…, ahogy a bársonyos fű között kicsiny virágok hirdetik szépségüket…
Az erdő láthatatlanul körbevesz hívogató illatával. A langyos szellő gyengéden simogatja a bőröm. A fák ágai között átszüremlő napfény játszani hív. A békés nyugalom, szinte tapinthatóan van jelen.
Ennyi gyönyörűséggel körbevéve, mindent belélegezve, megtelik a szív… csordultig… az élet varázsával. Könnybe lábad a szemem, zsibbadva borzong a testem.  Megtelik a lényem valamivel, ami hatalmasabb nálam, és szétárad bennem a szépség és az öröm.

Még kábultan az élménytől sétálok tovább, egy lágyan kanyargó ösvény végén egy kristálytiszta tavat találok. A tó partjához lépek és meglátok egy csodaszép virágot.
Tűzvörös közepéből narancssárga lángok törnek elő, a szirmai napsárga sugarakkal nyújtóznak szerteszét. Sohasem láttam még szebb virágot. Sohasem éreztem valami iránt több vonzalmat, szeretetet, mint e virág iránt. Sohasem éreztem teljesebb boldogságot, minthogy itt lehetek vele… Tele van élettel…, tele van energiával…, tele van csodával, és nem sajnálja senkitől. Nem is tudja, mennyi szépséget, szeretetet, boldogságot sugároz mindenkire. Csak adja öntudatlanul, mert van neki.

S ekkor ráeszméltem: a tó tiszta vizében saját tükörképemet látom…

Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.

                                                          *   *   *   *   *   *   *


   A leírt élmény valós alapját a blogom elején már egyszer régebben leírtam, itt található. Talán azért is érzem jónak az írásomat, mert bennem felidézi az eredetét. Másoknak lehet, hogy hiányzik ez ahhoz, hogy élvezhető legyen, ezt nem tudom - ha lenne kedved Kedves Olvasó megírhatnád a gondolataidat, véleményedet! :)

   Amit nagyon érdekesnek tartok, hogy az egyik díjazott ugyanezen a vonalon indult el írásában - már megint a kollektív tudat igazolódik, vagy a téma egyértelművé teszi ezt a megközelítést...:)
Az díjazott írás (ide kattintva elolvasható) szerintem személyesebb, mint az enyém, talán így több nő meríthet belőle erőt.

   Annak ellenére, hogy sajna nem lettem díjazva, örülök, hogy pályáztam, mert egyrészt írtam egy novellát, másrészt heteken át feldobott a gondolat, hogy hátha felfedezik írói zsenialitásomat. :) Ez még ugyan várat magára - pár napig meg is viselt ez, de most úgy érzem, egy újabb kapu nyílik számomra az írásban, azzal, hogy más stílusban is próbálkozom (a blogolás, az előadások leírása és a regény után). :)
Mint a rajzolás, ami nemrég a pasztellkrétás korszakkal kezdődött meg. Jó sokfélét csinálni, és ezt úgy megélni, hogy a mindent kipróbálni, tényleg minden, amit csak akarsz! :)

Mannon Farkasa

   Régen írtam. Időm is kevés volt, és bár téma akadna bőven, valahogy nem jutottam el odáig, hogy valami vállalható formátumba öntsem. A tökéletesség iránti vágy csapdája. Az elhalasztás oka sajnos gyakran véglegesíti a semmittevést. Így inkább belevágnék most...

   Megnéztem a Wall Street Farkasát. Amúgy sem voltam jó passzban, és a film nem hogy nem lendített rajtam felfelé, lehúzott rendesen a mocsárba. Nem mintha nem lenne zseniálisan megalkotva a film. Nem mintha nem játszana fantasztikusan jól benne DiCaprio (aki egyébként pasiként nem, de színészként nagyon bejön - bár ezt csak azóta fedeztem fel, hogy hajlandó voltam túllépni a Titanic és a Rómeó és Júlia okozta negatív előítéleteimen - de akkor még nagyon csajszi szemmel néztem - bezzeg most: bölcsebb vagyok és tágabb a látóköröm! :) ) Szóval, a film tulajdonképpen jó, csak ép lelki hányingerem lett tőle. Valami olyan tolakodott a remek kis életembe, amit messziről el szoktam kerülni - mert megtehetem. Azért vágott nagyon taccsra, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a világ egyáltalán nem csak olyan, amilyen az én képzeletemben. Én sok mindent kizárok az életemből, teljesen tudatosan, ami szerintem jó, de elég nagy hátránya, hogy ha mégis tudomást szerzek valaminek a létezésről, az sokkal jobban megvisel, mint egy átlagos halandót.Embereken is ezért tudok nagyon kiakadni... Persze, tudom, hogy nem mindenki jóindulatú és őszinte és nyitott, de legtöbbször a páncél mögött látni vélem azt, ami csak el van rejtve, mert sebzett, mert védelemre szorul. És mindig mindenkinek száz plusz egy esélyt is adok, soha nem adom fel az optimizmust, hogy az ember jó.
   Na ezért viselt meg nagyon a film. Szó sincs benne belső, védeni próbált jóságról. Szó sincs benne arról, hogy a rossz elnyeri büntetését, és diadalmaskodik a jó.
   Szó van viszont a fogyasztói társadalom csúcsáról, ami szenny legalja. Mannon imádat. (Megpróbáltam rákeresni Mannonra a pénz Istenére - google barátunk nem túl informatív... ezért az is lehet, hogy Manon-nak írják helyesen.) Minden és mindenki megvehető, semmi más nem számít, mint a pénz. Még csak nem is a hatalom számít, csak a pénz. Nem mint eszköz, hanem mint érték. Mindenki prostituálódik, mindenki eladó. Pénzzel bármi megszerezhető. Mannon világa láthatóan fuldoklik a saját maga által keltett, lefelé húzó örvényben. Mint egy fekete lyuk, ami bármit elnyel, ami közel kerül...
   A csapda a vonzásban van. A fény és csillogás illúziója. A gondtalan élet látszata. A drog úgy van beállítva, mint a kellemes dolgok fokozója, észrevehetetlen valódi szerepe: nélküle Mannon csak egy üres dobozokat felajánló Isten. A drog az, ami miatt mégis érdekesnek tűnnek a dolgok, és önmagában a drog sem elég, ezért egyre obszcénebb és perverzebb szórakozásokra van szükség. A hedonizmus már a rómaiaknál is bukásba torkollot, de valami mégis megakadályozza, hogy tisztán lássanak a Mannon imádók. Könnyű lenne azt mondani, hogy butaságból ered - de az "Add el nekem ezt a tollat!" megoldása zsenialitást takar. Van valami eladnivalód? Teremts keresletet rá! A módszer, amivel bárkit átvághatsz, amivel bármit eladhatsz bárkinek, az ok mindig ugyanaz: minél több pénzt keress. A pénz pedig legfeljebb arra eszköz, hogy megalázz másokat - határok nincsenek... Hogy is lennének? A látszat világában minden csupa csillogás, szikrázó jókedv, felhőtlen boldogság, vidám, élménydús kavarodás. Mosoly mindenfelé, hiszen akit végleg lehúz az örvény, az el is tűnik, láthatatlanná válik. A Carpe Diem totális félreértelmezése... Miért is? Hol lehet tetten érni a hazugságot? A "Ragadd meg a napot" nem azt jelenti, hogy "Töltsd meg a napot"... Nem kell érdekesebbé tenni, mint amilyen valójában. Nem a körülményeket kell megváltoztatni, hanem meg kell tanulni másképp nézni... Persze, ez egy belső változás - a környezetet pedig könnyebb megváltoztatni, ha van elég pénze az embernek... ez az egyszerűbb út, erre könnyebb menni.
   ... egy másik világ, nem is értem, vagyis persze értem, de miért nem látja mindenki a végét?
Vagy látják, de szerintük megéri...
Megéri a mulatságot, hogy megalázok egy másik embert és dartként dobálózom vele?
És aki engedi, hogy megvegyék, az mivel vigasztalja magát, ha egyáltalán felfogja, hogy mennyire megalázzák?
Hogy neki  nem számít semmi, úgyis a kapott pénz a lényeg?
Sajnálnom kellene őket, vagy ők is bűvöletben élnek már?
Besétáltak Manon csapdájába, és semmivel nem jobbak belül, mint akik megalázzák őket?

...és a film vége: megtanítalak, hogyan tedd meg az első lépést a mocsárba - látom szemedben a vágyat, ami a csillogás felé vonz...
Még mindig nem tudja, hogy végül lehúz az örvény, vagy szándékosan, kapzsiságában ránt magával másokat is?

Pozitív pszichológia mindenkinek VII. - konfliktuskezelés, problémamegoldás

   Az ábrámhoz az alapötletet a Thomas Killmann modell adta, erre bárki rákereshet az interneten, ő határozta meg az öt konfliktuskezelő alaptípust, sok jó és informatív anyaghoz hozzá lehet jutni a témában. Amiért mégis írok róla (bár előadásomban még nem szerepelt), az az, hogy megihletett az ábra. :)
Keveset változtattam rajta, de ettől a kevéstől nekem más megvilágításba helyezte a problémákhoz való hozzáállásomat. Nem gondolom, hogy mindenkinek megvilágosodás-szerű élménye lesz, de mindent megteszek ennek érdekében. :)
Ja; kicsit hajaz a flow ábrámra is... :) - ettől még jobban szeretem! :)

Most a vicceskedni akaró énem miatt itt van még egy ábra, ami ugyanez, csak játszottam egy kicsit :) :

Gyorsan átfutom a lényeget. Az öt attitűd, amivel kezelhetjük a problémákat, vázlatos kifejtéssel:

- kényszerítő
   azaz, amikor én megmondom, hogy mi legyen, senkinek nincs beleszólása, és én kizárólag a saját érdekeimet veszem figyelembe. (cápának szokták hívni; van egy kicsit barátságosabb elnevezése is: oroszlán, ő az, aki ugyan a saját érdekeit tartja legfontosabbnak, de képes elhitetni másokkal, hogy közösek az érdekeik)
- alkalmazkodó   valaki mondja meg :) , elfogadom más megoldását, se kedvem, se energiám beleszólni a probléma megoldásába, alkalmazkodom másokhoz, az én érdekeim nem fontosak (a nagy tohonya maci a jelképe)
- elkerülő
   nincs is probléma :D , nem az én dolgom, nem is látom, miért lenne ez probléma, messze megyek, nem is létezik ( .trucc - a feje a homokban :) )
- kompromisszum-kereső   nagyon szeretnénk, hogy mindenkinek legyen jó, ezt úgy érjük el, ha mindenki többé-kevésbé lemond az igényeiről, igazából senki nem jár jól, és rosszul sem. (róka, vagy medúza-ként láttam ábrázolni, én inkább valami mást szeretnék találni, de még nincs meg.)
- megoldó   ennél a típusnál is azt szeretnénk, hogy mindenkinek jó legyen, de úgy, hogy mindenkinek az igényei ki legyenek elégítve, az én érdekeim is és a "mi" érdekei is figyelembe legyenek véve.

   Azért emeltem ki a "mi", mert én itt fedeztem fel, a bennem eddig nem tudatosult momentumot. Biztos nem lesz mindenkinek újdonság, de nekem az volt. :)
   A konfliktusnál figyelembe venni a Csíkszentmihályi által fontosnak tartott komplexitást (a komplex személyiségnek hívja a kellően differenciált és megfelelő integráltsággal rendelkező személyiségeket - ha egy ilyen személy a pszichikus energiáit egy transzcendens cél érdekében használja, akkor azt T, vagyis Transzcendens személyiségnek nevezi.) Tehát, ha egy problémánál ugyanannyira fontosnak tartom a saját érdekeimet, mint a "mi" érdekeinket, akkor születhetnek valóban hatékony megoldások. :)

   Az ábrámmal kapcsolatban még egy számomra lényeges kiemelni-valót látok: nagyon fontosnak tartom, hogy ne tőlünk független ellenfélként nézzünk arra/arra a csoportra, akivel/akikkel a konfliktusunk van; hiszen a "mi"-nek én is része vagyok, és az optimális megoldáshoz nem csak az szükséges, hogy én egyedként jól járjak, hanem az is, hogy mi, mint csoport jól járjunk! Nem érezhetem igazán jól magam, nem lehetek teljesen hatékony az evolúció szempontjából, ha a másiknak rossz, ez a "mi" lényege. A flow-s evolúció elméletre utalva: a fejlődés nem csak tőlem függ, hanem mindenkitől, az én érdekemet egyeztetnem kell a közös érdekkel, hogy mások is pozitív irányba mozdulhassanak el, hiszen akkor nem gátolják a fejlődést!
   Érzésem szerint sok konfliktusunk/problémánk hamarabb oldódna meg, ha erre a nézőpontra rászoktatnánk magunkat. Ha valóban eredményes és hatékony szeretnék lenni az életben, akkor nem hihetem azt, hogy egy konfliktus harcot is jelent - hiszen nem járok jobban, ha másikat beledöngöltem a földbe, mert nem használtam ki az ő tudását, tapasztalatait, energiáját. És akkor sem érezhetem jól magam, ha átengedtem az irányítást, mert foglalkoznom kell a céljaimmal. Ha elbújok, mintha minden rendben lenne, akkor pedig egy az egyben megakadályozom a fejlődést. A kompromisszum nem hangzik rosszul, ám egy kicsit mindenki csalódott, mindenki vesztes, ha nem így látom - mert optimistán gondolkodom, akkor pedig ez esetben eltakarom a valódi jelenlévő negatívumokat - ezért is van középen a kompromisszum-kereső hozzáállás, mert mind a négy különböző problémakezelő megoldásból tartalmaz valamennyit (a .truccból is :) ).
   Természetesen nem minden konfliktusnál kell a legjobb közös megoldásra törekednünk, vannak helyzetek, amikor tényleg nincs számunkra konfliktus, van amikor a másiknak tényleg fontosabb a "győzelem", van amikor fontos, hogy az legyen, amit én akarok és van, amikor a kompromisszumok nyújtják a legelérhetőbb lehetőséget. Minden helyzet más és más, a megoldási stratégiánk függhet attól is, hogy mennyi időt és energiát szánunk rá/tudunk rá szánni - én csak azt szeretném, ha minél többször ilyen szempontból is átgondolnánk a problémáinkat és nem ragadnánk le annál a stratégiánál amit megszokásból használunk!

...a vicces ábrámmal kapcsolatban: ... fogalmam sincs, hogy a szakállas férfiak hajlamosabbak-e a konfliktuskerülésre, bár mintha rémlene valami a takargatási hajlamukról valami pszichológiai kutatásból ... és  a tapasztalataim sem cáfolják ezt a feltevést - se a takargatást (nem feltétlenül mások elöl), és a konfliktuskerülést sem. :)

A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

Megoldások - mostanra kikerekedett...

  Egy nemrégi írásomban felvázoltam a problémáimat, szeretném most leírni a megoldásokat is:
   Probléma egy: oviban logopédus. V-vel megbeszéltem, hogy nem kell többet bemennie logopédiára, ha nem akar - próbáltam egyéb megoldásokat is keresni: beülök vele egyszer (akár mindig), adjunk még egy esélyt a logopédus néninek, de ezeket nem fogadta el. Nekem tehát az volt a feladatom, hogy ezt valami kulturált formában valahogy közöljem a logopédussal, nem akartam elkerülni a konfliktust (miért ne tudhatná, hogy V nem akar járni, mert fél?), egyértelműen éreztem, hogy miatta alakult ki ez a helyzet, ezt nem akartam eltitkolni, de nem az volt a célom, hogy megbántsam, tehát valami finom, árnyalt kritikát akartam megfogalmazni, amikor találkozunk.Ez egyébként nem feltétlenül az én stílusom, de kinőttem már az asztalborogató korszakomból, törekedni szoktam a békés rendezésre, de a körülmények nem mindig kedveznek az egyenességemnek - meg aztán: már tapasztalatból tudom, hogy nem mindig eredményes, ha faltörő kosként mondom el a véleményemet. Asszertivitás - abbeli félelmemben, hogy túl keményen fogalmazom meg a dolgokat, néha a paci másik oldalára esem és szinte én kérek bocsánatot azért, hogy merek szólni (és mentegetem a másikat már előre) - szóval van még mit fejlődnöm. :)
   Bementem, elkezdtem mondani a problémát, a logopédus teljesen normálisan, intelligensen reagált, nem mismásolta el (még az egyszeri fülhúzást is bevállalta, de nagyon korrekten: nem tagadva, de nem is büszkén, hanem tényszerűen).Majd elmondta, hogy ő nagyon szereti V-t, mert nagyon ügyes, okos, fegyelmezett - be is ültette a két kevésbé fegyelmezett fiú közé az foglalkozásokon, hogy rajta keresztül kevésbé rendetlenkedjenek. Nekem közben kezdett leesni, hogy nem csak a logopédustól fél V, hanem az egész helyzet kellemetlen neki, azért nem érzi jól magát, mert a barátainak is meg akar felelni, és a logopédusnak is, és nem tud dönteni, hogy mi a helyes, ezért félni kezdett a helyzettől. Édes kicsi szívem, még felnőttkorban is nehéz helyzet lenne... Végül oda lyukadtunk ki a logopédussal, hogy következő héten beülök V-vel, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. A hogyan tovább már kiderült, pedig nem ültem be, ugyanis V még aznap délután úgy jött haza az oviból, hogy a logopédus odament hozzá, és neki is elmondta, hogy nagyon kedveli őt, mert rendes, kedves, okos gyerkőc, aki fegyelmezettebben viselkedik a többi gyereknél. V pedig azt mondta nekem, hogy nem kell beülnöm a következő logopédiára, mert rendben van minden. :) Azóta egy foglalkozáson már volt is, nem volt semmi gond. :)
   Probléma kettő: Írtam egy levelet az érintett pedagógusnak, leírva minden bajomat (nagyjából), amit nem küldtem el. Óvatos vagyok - a fenti asszertivitásról szóló rész miatt -, így két embernek is megmutattam, kicsi változtatásokat javasolt egyikük - az említett két irányba, majd eltelt kb 2 hét, és még mindig nem küldtem el... (Közben kaptam olyan tanácsot is, hogy várjak még a levéllel, ne siessem el .) Nem vagyok egy sokáig várós típus, de mégis úgy alakult, így a mai napig nincs elküldve a levél.
   Eredmény mégis van, mert közben a témát kerülve beszéltem két rövidet a tanár nénivel, és mintha ezekre a beszélgetésekre is szükség lenne... Eljutott hozzám némi háttérinfó is arról, hogy mostanában valóban megváltozott élethelyzetben van, ami kihathat a pedagógusi munkájára is. Ezzel, ha nem is értek egyet, de legalább magyarázható számomra, hogy miért nem tűnt fel az előző gyerkőcömnél a tanárnéni számomra nehezen elfogadható viselkedése. Ennek tudatában, arra gondoltam, hogy ha már érdekel a pozitív pszichológia, akkor vegyem már hasznát ebben a helyzetben is, így megpróbáltam a jóra fókuszálni vele kapcsolatban, és így keresni a megoldást. (Sz hozott haza 4 dolgozatot, amiből 3 ötös lett, a negyedik azért 4-es, mert pótlólag írta, és azon az órán mesélt a tanárnéni a többieknek, Sz meg nem tudott a feladatokra figyelni, és nem volt elég ideje befejezni a dolgozatot - nem minősítem :) ). Egyik vasárnap reggel arra ébredtem, hogy megtalálni véltem a megoldást - még nem intéztem semmit ezügyben, tehát nem biztos, hogy így lesz, de leírom, mert már az elméleti megoldás is megnyugtatott, feldobott. :) Megkérdezem a tanárnénit, hogy tudna-e nekem segíteni alkalmanként babysitterkedéssel, mert úgy alakul márciustól az életem, hogy nagy szükségem lenne valakire heti egy alkalommal - angolra fogok járni, és nem tudom hova tenni a gyerkőcöket, mert 0 percem van arra, hogy edzésről átérjek az angolra (ergo: nincs fél órám, hogy hazahozzam őket), így nagyon jó lenne, ha ő tudná vállalni őket. Duplajó: nekem megoldva  problémám, Sz-nek pedig lenne lehetősége megismerni a tanárnénit más környezetben. Szerintem mindig sok problémát meg tud oldani, ha két ember jobban, máshogy megismeri egymást. A törpéimben megbízom annyira, hogy nem lesz gondja a tanárnéninek velük, legalábbis remélem, nem lepnek meg valami extrával. :)
   Ezekre jutottam, ja és még valami: mint említettem ez egy vasárnap reggel pattant ki a fejemből, és másnap délután Sz azzal jött haza, hogy aznap nagyon kedves volt vele a tanárnéni, segített a feladatok megoldásánál is - ez most történt először Sz szerint: :) Nem vagy ezohívő, biztos van rá valami magyarázat, azonkívül, hogy "bevonzottam", meg persze nem lehet tudni, hogy még, hogy alakul a továbbiakban, de az biztos, hogy az ilyen megoldásokat szeretem, mint ami mindkét esetben történt! :) Mindenki jól jár, nem okoz rossz érzést a megoldás senkiben, és kiderült, hogy néha jó megbeszélni, néha jó várni, néha jó még többet megtudni a háttérről. A következő írásom a konfliktuskezelésről fog szólni, és azt taglalom majd, hogy hogyan lehet tudatosítani döntési mechanizmusainkat, és ha már megismertük a konfliktuskezelési módunkat, akkor hogyan tudunk változtatni rajta az eredményesség kedvéért. (Nekem is szólni fog, mert ezeket a jól alakult problémákat eléggé véletlennek éreztem, biztos vagyok abban, hogy lehetek még tudatosabb ennél. :) )

Az elég jó szülő-ről

   Nem szeretem, ha valaki csak kritizál, és nem mond megoldást, vagy legalább nem mutat más utat, ezért ez egy kritikus, ám mást is ajánló bejegyzés lesz. Sok más írnivalóm is lenne (a pedagógus problémám úgy néz ki, megoldódott + a konfliktusmegoldásról is van szuper ábrám), de most egy nagyon népszerű postot fogok kritizálni, mert azt gondolom, hogy bár lehet hibázni, ám minél több emberre hat(nak) valaki(k), annál nagyobb a felelősségük, annál kevésbé engedhetnek meg maguknak olyan hibákat, mint a most következőkben taglaltak. A hatalom felelősséggel jár, és míg én itt a kevéske olvasómmal is igyekszem a lehető legjobban átgondolni a leírtakat, addig nagyon értetlenül állok az előtt, ha egy szakemberekkel teli, alapvetően pozitív irányt képviselő blog/szervezet/cég olyan véleményt képvisel és népszerűsít, amitől szálanként tépem ki a hajam (a kifejezést ők említik a cikkükben, nem teljesen ebben a kontextusban ;) ).
   Ez az az cikk, és ez az ajánlás hozzá:
"10 jó tanács azokra a pillanatokra, amikor a szülő legszívesebben szálanként tépné ki az összes hajszálát..."
Én szeretem a listákat, jól összefoglalnak, még az sem baj, ha nem teljes, de ez semmiféle követelménynek nem felel meg. Nem szól az elég jó szülőségről (én mondjuk, nem szeretem ezt a kifejezést, mert nagyon tág kategóriát jelöl... Elég jó: nem hagyom éhenhalni a gyerekem, nem verem halálra, sőt a legtöbb esetben 8 napon belül gyógyul, elég jó vagyok, ha eléri a felnőttkort??? De valószínűleg másnak elég jó ez a kifejezés, tehát ezen még túl tudok lépni. :) ) Nem szól arról, mit csináljak, ha a hajamat tépném a gyerekeimtől, és tulajdonképpen több pontot követhetetlennek érzek a tízből, ergo: én kiestem abból, hogy "elég jó" szülő legyek - a leírtak miatt én nem annyira sajnálom ezt, de aki like-olja az megfelel ezeknek, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ennek kellene megfelelnie, és ha ez mégsem megy, akkor még elég jó-nak sem érzi magát...
   És most jöjjön a részletes kritika, az én meglátásaimmal együtt, amik remélem, használhatóak lesznek! :)
Úgy lesz a legkövethetőbb, ha idemásolom az aktuális részt, így nem kell keresgélni, miről is beszélek éppen.

Ha gyermekünket végigkísérjük az élet nagy szakaszain a szeretetünkkel, támogatásunkkal, „tanításainkkal”, és ha itt az idő, elengedjük őt az önálló élet útján. Leegyszerűsítve: egy tehetetlen kis lényből értő, érző, cselekvő, önálló embert „kell” nevelnünk.

A leegyszerűsítés előtti rész, még nagyjából oké - szeretet, támogatás,... a tanítás már kicsit necces, mert szerintem nagyon nem mindegy, hogy ki és mit tanít az életről...
   Úgy érzem, kicsit túl lett egyszerűsítve..., ezek a kitételek gyakorlatilag szinte mindenkire igazak, akik megéri a felnőttkort. Ki mondja magától, hogy nem ért semmit?, ki mondja, hogy nem érez?, ki nem csinál semmit? és még olyan felnőtt is kevés van, aki önállótlannak tartja magát...Ezek a kifejezések annyira mást jelentenek mindenkinek, hogy szerintem hiba úgy használni, mintha mindenki ugyanazt értené alatta.

De nézzük a 10 pontot:

1. Dicséret és jutalmazás

Szerintem ez a rész a nevelés egyik legfontosabb része (szeretet, önbecsülés, pozitív kommunikáció -meg még sok más dolog innen ered egy gyerkőcben), ehhez képest elintézték két szinte semmitmondó mondatban...
   ÉN: Nagyon fontos, a mindennapi dicséret , ez csak akkor fog menni, ha valóban csodáljuk azt az emberi lényt, akit nevelünk. Mindenben, amit csinál vagy mond keressük a dicsérni-valót, egy idő után szokásunkká válik a pozitivitás és már csak néhány esetben kell tudatosan keresgélni, hogy mit is lehetne megdicsérni. A motiválás más formáját én nem szoktam használni - illetve de igen, de jóval kreatívabbnak kell lenni gyereknevelésnél, mint egyszerű büntetés/jutalmazás... Mindig meg kell keresni, hogy a lelkesedés és a kötelességtudat közül melyik motivációs oldal áll a gyerekhez közelebb, hozzánk közelebb és a helyzethez közelebb.  Dicséret járhat a tehetségéért is, amikor könnyedén a tevékenységet élvezve ér el valamit, járhat a szorgalmáért is, amikor látható módon kitartásával érte el a célját, motivációkeresésnél pedig ugyanígy lehet ezeket a tulajdonságokat elérendő célként megmutatni neki.
Nálunk nem jár azért ajándék, ha jól viselkedik, cserébe viszont a büntetés is nagyon ritka. A büntetés/jutalmazás állatkísérletekkel bizonyítottan hatásos eszköze lehet a tanulásnak, ám nem sok köze ahhoz, hogy a belső motivációt fejlődjön ki a gyerkőcben, ami szerintem nagyon fontos, ha olyan gyerekeket szeretnénk, akik azért hozzák ki magukból a legjobbat, mert jól érzik magukat a tevékenység közben. Persze ez némileg "lázadó" álláspont, és néha nehéz egyeztetni a társadalmi elvárásokkal, de ha a szociális képességekre is koncentrálunk, akkor nem fog kilógni a társadalomból, legfeljebb másként fog hozzáállni a dolgokhoz.

A gyerkőcnek az a legnagyobb büntetés, ha leszidjuk, általában kiabálva és ennek viszont azonkívül, hogy rosszul érzi magát a szeretetünk elvesztésétől, semmi hatása nincs. A gyerekek felnéznek a szüleikre és sok esetben meg akarnak nekünk felelni, ezért ha érzi, hogy nekem rossz, akkor sokszor csak ezt elkerülendő, nem teszi meg majd újra. Persze, ezzel nagyon könnyű visszaélni, a gyerekek nagyon szeretnének megfelelni a szüleiknek, tehát átgondoltan irányítgassuk őket az érzelmeiken keresztül. Én azt gondolom, a tudatosság a titka sokmindennek, ebben pedig egyfolytában fejlődik az ember/szülő, tehát lehet hibákat elkövetni az eszközök alkalmazásánál (én is szoktam kiabálni a gyerekeimmel), de azért vagyunk felnőttek, hogy vállaljuk a hibák elkövetését és nagyon fontosnak tartom: a gyerekeink előtt is. Nem leszünk ettől kevesebbek a szemükben, ha bocsánatot kérünk, ha elismerjük, hogy nem jól oldottuk meg az adott szituációt -  ezt garantálhatom innen is! :)

2. Következetesség

A szabály az szabály, melynek betartatását várjuk el a másik szülőtől, nagyszülőtől,  bébiszittertől és mindenkitől, akivel a gyermek kapcsolatban van.

Ha ezt a pontot elolvassa valaki, és megpróbálja betartani, maximum egy nap alatt rájön, hogy alkalmatlan "elég jó anyának". Aminek én nagyon örülök, mert legalább nem lesz tele a világ rugalmatlan, tolerancia nélküli szülőkkel és gyerekekkel (akik később fel is nőnének). Szabályokra természetesen szükség van, nem vagyok híve az anarchiának, nem gondolom, hogy mindenki tudja, hogy mi jó neki. DE: ha az esetek több mint 50 %-ában betartjuk a szabályainkat, akkor már tudni lehet létezésükről. Természetesen a szabály bevezetésekor minél többször tudatosítani kell a gyerkőcben, hogy most melyik szabály szerint kérünk vagy tiltunk meg valamit, de amíg nem tanulta meg a szabályt, addig át sem látja, hogy mikor/miért szegjük meg - ezt azért említem, hogy ne magyarázzuk túl a megszegést, de ha már tud a szabályról, akkor pontosan tudhatja azt is, hogy mikor, miért szegjük meg. Én néha hajlamos vagyok az elkanászodásra, de észre szoktam venni, és akkor egy ideig megint szigorúbb vagyok szabálytartásban. :) Nem baj a hullámzás a következetességben, a természet sem percre pontosan dolgozik. :) Mindig jön tavasz, de nem mindig március 21.-étől van ennek megfelelő időjárás. Elég ha tudja a gyerkőc, hogy nálunk kb 10 éves korig ahhoz, hogy kialudja magát, és jól induljon a másnap reggel, le kell feküdnie 8 és fél 9 között - ettől még akad olyan nap, amikor már fél nyolckor ágyban vannak, és olyan is, amikor fél tízkor alszanak el. Nyugodtan lehet engedni, hogy megtapasztalják azt, hogy mi van, ha nem tartjuk magunkat a szabályokhoz. Ilyen szempontból az a legjobb megoldás, ha nem is mi szabunk meg dolgokat, hanem irányelveket mondunk (az alvás célja, hogy kipihenten ébredjünk, a felöltözésé, hogy ne fázzunk), jó, ha hagyjuk, hogy saját tapasztalatai legyenek. (Nincs tél, amikor ki ne mennének mezítláb a hóba - soha nem lett még ettől semmi bajuk. Ugyanakkor minél kisebb a gyerkőc, annál inkább oda kell figyelnünk arra, hogy figyelmeztessük, hogy figyeljen magára: pl. ha hideg a lába, vegyen fel zoknit, cipőt.)
  Összetett dolog ez a következetesség nagyon - amit én nagyon fontosnak tartok, azzal kapcsolatban nem engedek kivételt (nem akarom, hogy tévét nézzenek az otthonunkban => nincs tévénk; de máshol nézhetnek, hiszen úgyis itt vannak a legtöbbet, nem eltiltani akarom őket a tévénézéstől, csak azt szeretném, hogy ne szokják meg a felesleges időtöltéseket a családi otthonban. - Filmet szoktunk nézni, még sorozatot is, amikor mi akarunk, amit mi akarunk, és reklám nélkül.)

3. Napirend

  Ezzel a ponttal egyetértek, de azért kibővíteném (persze, tudom, hogy 10 jótanács akkor lehet népszerű, ha  nem kell egy könyvet kiolvasni. :) )
Elég jó szülőként adhatunk egy mintát, amit rugalmasan kezelünk, de azt hiszem szülőként az is a dolgunk, hogy a csemeténk egy idő után a saját ritmusát is megtalálhassa, akkor is, ha ez eltér a miénktől. Minél kisebb a gyerkőc, ez annál nehezebb, mert nehéz eldönteni, hogy azért tiltakozik a napirend ellen, mert nem jó neki, vagy azért, mert még nem szokta meg, és a kis lázadó anarchista követelőzik. :) Figyelni kell a törpénkre, néha miatta/neki engedni a megszabott/megszokott dolgokon, hátha csak egy jobb megoldás felé akar minket irányítani...miért ne tudhatná jobban, mi jó neki? Itt is gyakorlás kérdése, hogy rájöjjünk, hogy csak dacból ellenkezik (és nekünk komolyan fontosabb-e, hogy egy háromévest erővel legyőzzünk), vagy engedhetünk neki (vagy más utakon próbáljuk motiválni a cél érdekében). Elég jó szülő szerintem az, aki figyelembe veszi a gyerek kívánságát is - ha az nem ütközik "magasabb" leveinkkel. :) (A magasabb elvekre még visszatérek.)

4. Korlátok és határok

Főiskolai tanárom – Pálhegyi Ferenc – szavai vésődtek be fejembe ezzel kapcsolatban. Az alábbi szemléletes példát vázolta fel elénk.

Ha a szakadék szélén van egy korlát, akkor a nézelődő kimerészkedik a szakadék széléig, hiszen joggal bízik abban, hogy nem fog onnan lezuhanni. Ha nincs korlát, akkor két lehetőség van. Vagy hamarabb megáll és nem látja mindazt, amit láthatna a korlát adta biztonságérzet segítségével, vagy lezuhan, mert nem tudja, hol kell megállnia, de a kíváncsisága hajtja.

Idáig tök jó. A hajtépős rész ezután következik:

Ezt a példát átfordítva a gyermeknevelés színterére, a következőképpen értelmezhetjük. Amennyiben a gyermekünk számára egyszerű, átlátható, értelmes és valóban szükséges szabályokat állítunk fel (pl. ne dugj semmit a konnektorba, vécézés után mosd meg a kezedet; kés, villa, olló nem gyerek kezébe való stb.), akkor mankót adunk számára ahhoz, hogy ki merje próbálni a benne rejlő lehetőségeket. Egy idő után kezdi majd megérteni, hogy mit szabad és mit nem és azt is, hogy az „előírásoktól” nem térhet el.

Gyermeke megtapasztalja, hogy valóban olyan dolgokat korlátoz, ami valós veszélyeket rejt, ami az ő érdekeit szolgálja, tehát egy újabb szabály életbeléptetése esetén is várhatóan hamarabb lesz a partnerünk, hiszen már bízik bennünk. Ehhez viszont elengedhetetlenül fontos, hogy valóban indokolt – nem öncélú, értelmetlen (pl. napközben nem fekhetsz az ágyadon) – szabályokat állítsunk fel, és következetesen tartassuk is be azokat. Csak így van értelme!

Áááá...
Miért öncélú a napközben ne feküdj az ágyadra - ha az anya nem akar mindennap ágyneműt cserélni, teljesen logikus kérés, pláne, ha van egy ülőgarnitúra, amin viszont lehet heverészni...
És miért nem öncélú a kés villa olló gyerek kezébe nem való - ha csak annyi kell ahhoz, hogy odaadhassuk a kezébe, hogy első néhány alkalomnál odaülünk vele vágni, felhívjuk a figyelmét arra, hogy mire vigyázzon?
(Nálunk lehet kést nem csak fogni, hanem lenyalni is - éleset is - , mert én is csinálom, és nekem fontosabb a kongruencia, mint egy nem általam hozott szabály betartatása, de elmondtam nekik, hogy mire kell figyelni közben - merről merre kell, hogy ne vágjon meg, hogy veszem a számba, és mindezt nem rohangálás közben teszem - soha egyikük sem vágta még meg a nyelvét, ami, ha meg is történne általában gyorsan gyógyuló kicsi vágás. Ezzel kicsit sem buzdítok senkit arra, hogy mondja a gyerekének, hogy nyalogassa a kést, ha  ő sem teszi, de ha példát mutatunk valami olyan dologban, ami nem általánosan elfogadott, akkor mondjuk el neki pontosan az arra vonatkozó szabályokat-és akkor nem kell félnünk a lebukástól, vagy nem kell titkolóznunk a gyerekünk előtt. Amúgy most, hogy belegondolok, nem nagyon nyalogatják a kést. :) )
   A gyerekünk nem attól fog megbízni bennünk, ha megtapasztalja, hogy minden úgy van, ahogy mi megmondtuk. (Mikor is, hogyan is tapasztalná meg - ha valós veszélyt korlátozok?  Ilyesmire gondol: "Megmondtam, ugye, hogy le fogsz esni a fáról, ha felmászol?") Ez annyira hibás hozzáállás, hogy kiabálni tudnék azzal, aki leírta.
A gyerekünk alapjáraton bízik bennünk, és ez mindaddig így van, amíg nem hazudozunk neki összevissza, pláne nem fontos kérdésekben (még ilyen esetben is jó ideig eltart, amíg elveszti a bizalmát bennünk). Hány olyan szabályt szegtünk meg mindannyian tinédzser korunkban, amire most is azt mondanánk, hogy nem szabad, ahogy szüleink is ezt mondták akkor? Hány tényleg veszélyes helyzetből kerültünk ki épen, amiről most is azt gondoljuk, hogy meggondolatlanság volt megtenni? Ha én azt mondom a gyerekemnek, hogy: "ÉN,  A MINDENT-TUDÓ KINYILATKOZTATOM, hogy ha vizes kézzel nyúlsz a kapcsolóhoz, akkor megráz az áram." és a gyerekem vizes kézzel felkapcsolja a villanyt és nem rázza meg az áram, akkor nem vesztek a hitelességemből? Dehogynem, ráadásul nyilván akkor fogja a veszélyes dolgokat kipróbálni, amikor én ott sem vagyok, tehát el sem tudom mondani neki, hogy mire vigyázzon... Hogy a példánál maradjak, én azt mondtam a vizeskezes villanykapcsolóhoz érésről a gyerekeimnek, hogy lehet, hogy százból kilencvenkilencszer nem rázza meg az áram, de nem lehet tudni, hogy az az egy mikor következik be, tehát jobban teszi, ha megtörli a kezét, mielőtt lekapcsolja a villanyt. Miért kellene feleslegesen eltúlozni a veszélyeket? Így sokkal hitelesebbnek érzem magam a gyerekeim előtt. A veszélyről pedig ugyanúgy megkapja az információt, de legalább pontosabban.

5. Fegyelem

Amit ír azzal, semmi különösebb bajom nincs, de kicsit kevés és összevissza szerintem.
Egyetértek azzal, hogy fegyelmet tőlünk úgy tanulhat, hogy példát mutatunk, mert a fegyelem elsősorban önfegyelmet jelent. De nem kell magunkkal szemben sem túl szigorúnak lenni, mert ha túl szigorúak a követelményeink, annak mi is nehezen felelünk meg, a gyerekünk meg pláne. Nálam fegyelem ott kezdődik (és kb ott is végződik), hogy ne árts magadnak, és másoknak sem. :) DE ez is rengeteg idő, tapasztalat, mire rájövök, hogy mivel ártok magamnak, másoknak... Sok idő, amíg kikristályosodik, hogy nekem tényleg akkor jobb, ha mások is jól érzik magukat körülöttem - és nem feltétlenül magamra vagy másokra erőltetett fegyelemmel látom be leghamarabb.Sőt...

6.Figyelmeztetés

Ez a pont valami borzalom...- felesleges és semmitmondó, ami meg mond az...

Megfigyeltük már, hogy szülőként sokszor úgy viselkedünk, mintegy kakukkos óra? Elég sűrűn jelezzük gyermekeinknek az idő múlását és a következő „napirendi pontot”- mindjárt vacsora; öltözz, mert elkésel; fél óra múlva indulunk az uszodába stb.- ezáltal is támpontokat adva számukra az életük okos vezetéséhez.
Igen megfigyeltük..., és... ha csak figyelmességből jelezzük, hogy már csak 5 perc van indulásig, mert látjuk, hogy belefeledkezett valamibe, akkor teljesen oké. De ha jóslásokat is teszünk hozzá, az már nem oké. Pl.: el fogsz késni, meg fogsz fázni, el fogsz esni..., ezek még ha működnek is önbeteljesítő jóslatként (pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy van ilyen.), és még ha szülőként micsoda tekintélyt is lehet összeszedni az "ugye megmondtam"-okkal, akkor se jósolgassunk! 

A figyelmeztető szerepünk másik megnyilvánulási formája, amikor valóban valami veszélyes/fontos dologra hívjuk fel csemeténk figyelmét – nézz szét, mielőtt lelépsz a járdáról; ne turkáld az orrodat; köszönj hangosan stb.-, és ezáltal próbáljuk megóvni testi épségét, vagy segítjük viselkedésének az elfogadott normáknak megfelelő alakulását.

Lásd az előző pontokat, leginkább a 4. A "valóban valami fontos dolog"-ról inkább beszélgessünk, minthogy figyelmeztetésként hangozzon el.

7. Magyarázat

   Utalnék az előző pontra: beszélgessünk a gyerekkel, de úgy, hogy nem arra figyelünk, amit mi mondunk, hanem a gyerkőc reakcióira. A beszélgetés lehet hosszú, akkor, ha a kérdéseire a lehető legrövidebb választ adjuk, és követjük az érdeklődését. Fontos a miértek elmondása, ha valódi életveszélyt kerülünk el, de a legtöbb dolgot, ami a társadalmi beilleszkedéshez kell, utánzásból fogja megtanulni. Hiába mondom neki, hogy ne beszélj csúnyán, ha tőlem azt hallja, hogy káromkodom. Hiába mondom neki, hogy át kell adni a helyet az idősebbeknek, ha én nem állok fel egy idősebb ember vagy kismama közelében az ülőhelyemről.

8. Önuralom

Ez a rész teljesen oké. Tényleg az a lényeg, hogy szülőként is napról napra legyünk jobbak, ne várjunk gyors sikert, és tudjunk arról, hogy azzal érdemes foglalkoznunk, ami sokszor ismétlődik hibaként a nevelésünkben. Ott van szükség egy kis tudatosításra, egy kis/lassú fejlődésre. Kell az elhatározás, hogy jobban/másként akarjuk csinálni, de ne feledjük, hogy a fejlődés, a tanulás, a változás sosem lineáris, inkább hullámzóan felfelé tartó. :)

9.Felelősség

Ez a pont is jó, bár kicsit összemossa a különböző felelősségeket - a gyerekkel szembeni felelősség, a felelősség vállalásának megtanítása, feladatok és elvárások...hibázás...
   Nekem a felelősség főként az életem iránti felelősségemet jelenti, és ennek átadását tartom nagyon fontosnak. Ebben nagyon sok minden benne van, hiszen, ha hibázunk, vállalnunk kell a felelősséget (ez még felnőttként sem megy mindig könnyen), ha van egy állatkánk (vagy szülőként egy gyermekünk), akkor nem hagyhatjuk magára - akkor sem, ha nem mindig van kedvünk ellátni, foglalkozni vele. A döntéseinket mi hozzuk, ezért ha nem számítottunk valamelyik következményre, akkor is mi vagyunk a felelősek és a mi dolgunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a lehetőségekből. 

10. Lazítani!

Ezzel is egyetértek, mert saját magunkért is mi vagyunk a felelősek - tehát figyelnünk kell, hogy feltöltsük magunkat energiával, mert ha lemerülünk, akkor nem tudjuk ellátni a feladatainkat. A prioritások sorrendjét meg kell határozni és az életben a lazulás/lazítás fontos, akár a passzív akár az aktív formáira gondolunk, mert mindkét félére szükség van. Vigyázzunk magunkra, csak akkor tudunk adni, ha van miből! :)


Néhol bemásoltam, néhol nem - de remélem, ennek ellenére követhető voltam.
Amúgy köszönet a cikk írójának, aki rávett arra, hogy legalább az általa felvetett pontokba összeszedve én is összeszedhessem a gondolataimat! :)

Azt azért érzem, hogy ráférne már egy kis rendszerezés a nevelési elveimre. :)

Az én pontjaim:
Legfontosabb meghatározni azt, hogy mit szeretnék átadni a gyerkőcömnek vezérvonalként a világ megismeréséhez:

Az élet szeretete
Önismeret
Tudatosság

Hitelesség

Lelkesedés - arra menni, amerre teljes szívvel tudom belevetni magam
Nyitottság - előítéletmentesség
Tolerancia - ez néha nehéz nekem..., de azért fontosnak tartom! :)


Az eszközök, amikkel a nekünk fontos értékeket át lehet adni, változóak. Minden családnál, gyereknél más más lehet, ha az alapértékeket / magasabb elveket, tehát a célt, tisztázza az ember magával és a szülőpárral is, akkor az út már végtelen-féle lehet. Onnantól kezdve, hogy tudom, mit tartok szülőként fontosnak, a módszereket igazíthatom a saját habitusomhoz, attitűdömhöz. Ezért jó, hogy sokféle neveléssel foglalkozó könyv van, amit még többféleképpen lehet értelmezni. Sokfélék vagyunk szülőként, mást hozunk genetikailag, mást hozunk neveltetésünkből adódóan - ki követendő példát hoz, ki elkerülendőt otthonról, de mindenképpen vannak ránk jellemző sajátosságok, amiken nem lehet átlépni. Ezért fontos a tudatosítás mindenben.

Minél pontosabban tudom, hogy mi van a fazékban - minden összetevőt, minden mennyiséget - annál pontosabban tudom meghatározni, mi lesz belőle.

Az elég jó szülő (mint említettem nem tetszik a megfogalmazás, de talán most jó lesz kölcsönbe), szerintem törekszik a tudatosságra, törekszik arra, hogy egyre jobb legyen - hogy egyre jobban átlássa, mi van a fazékban. Legyünk nyitottak a gyerekekre, néha ők tudják jobban! :)

Pozitív pszichológia mindenkinek VI. - a 6 fő erény, mire jók az érzelmek

   A mostani ábrámat már egy korábbi bejegyzésben röviden elemeztem, mégis visszatérek rá – egyrészt, mert most következik a SOR!ban (ennek megértéséhez ismerni kell engem; több éven át egyesével megszámoltam a duplo kockákat esténként rendrakásnál ), másrészt pedig most részletesebben, hosszabban fogom elemezni (a régebbi bejegyzésben, csak beszúrtam az ábrát némi személyes sztori közepébe).
   Kezdjük azzal, hogy a fölfelé mutató nyíl az evolúciót jelképezi, a nyíl belsejében található erények pedig segítenek a fejlődésben, mind az ember személyes céljainál, mind pedig a z emberiség előrehaladásában. A pozitív érzelmek jelentik a biztonságos alapot képességeink kibontakoztatásához – amihez társas kapcsolataink is hozzásegítenek, amennyiben nyerő-nyerő játszmaként éljük át azokat. Ez még magamhoz képest is egy kicsit sűrűnek tűnik, de majd most kifejtem lassabban. J 

   Erények, erősségek: Seligman ráállított egy csapat pszichológia hallgatót annak kiderítésére, hogy mik azok az erények, amik kortól és kultúrától függetlenül léteznek az emberi társadalmakban. Arra jutottak, hogy hat erényről mondható el, hogy bármely korban, bárhol pozitív és előrevivő tulajdonságként értékelték az emberek. A hat fő erényt további 24 erősségre osztja fel Seligman – nem kizárva ezzel azt, hogy különböző korokban egyéb erősségek is előtérben lehetnek (akár napjainkban is találhatunk ilyen erősséget a gazdagság, kellemes megjelenés, önbizalom, egyediség) – ám az Autentikus életöröm című könyvében ezekkel a mindenütt jelenlévő erényekkel foglalkozik, mivel tágabb körben is használható következtetéseket tud levonni. Az erősségek abban különböznek az adottságoktól, hogy akaratunkkal fejleszthetőek. Az adottságok szűkebb határon belül változtathatóak, míg erősségeinket jelentős mértékben tudjuk fejleszteni. Az erősségeket Seligman egy teszten keresztül méri le, és azt ajánlja, hogy mindenki a rá jellemző erősségek mentén kezdje el az életét alakítani. Vagyis; használjuk mindennap a ránk jellemző erősségeket, és már ez a „használat” biztosítja számunkra a jó érzést, ezzel rögtön visszacsatolást is kapunk arról, hogy jó irányba haladunk. Ha valamelyik erény csekély mértékben található meg bennünk, akkor érdemes arra is figyelmet fordítani, és fejleszteni, amíg az átlagos szintet el nem éri, különben esetleg fékként működhet, visszatarthatja személyes fejlődésünket, akár céljaink elérését is akadályozhatja. (Talán nem túl nehéz elképzelni ezt a visszatartó erőt, ha például hiányzik belőlünk az önkontroll, a hála, a megbocsátás, a tudásszomj vagy a remény erőssége.)

   A hat fő erény, mint említettem 24 további erősségre osztható fel:
BÖLCSESSÉG: kíváncsiság, tudásszomj, ítélőképesség, találékonyság, szociális intelligencia,perspektíva,

BÁTORSÁG: helytállás, kitartás, hitelesség(integritás),

SZERETET: kedvesség, szeretet adás/elfogadása

IGAZSÁGOSSÁG: kötelességérzet, objektivitás (a fordító a Seligman könyvben a becsületesség szót használja, de szerintem jobban fedi a fogalmat az objektivitás), vezetői képesség,

MÉRTÉKLETESSÉG: önkontroll, megfontoltság, szerénység,

TRANSZCENDENCIA: a szépség értékelése, hálaérzet, remény, spiritualitás, megbocsátás, humor, temperamentum.

   Az erények fejlődéséhez szükségünk van pozitív érzelmekre, és meleg, támogató környezetre, ami biztonságos alapot jelent ahhoz, hogy a visszajelzésekből is építkezni tudjunk. Ez gyermeknevelésben az úgynevezett pozitív nevelés alapelve is, ami tehát azt ajánlja, hogy pozitív visszajelzésekkel erősítsük meg a gyermek jó tulajdonságait, cselekedeteit, ezzel megerősítjük az önbizalmát is és további hasonló tevékenységekre/erősségei használatára buzdítjuk. Itt térnék ki egy kicsit arra, hogy a gyermeknevelésből nagyon sokat tudunk felnőtt korunkban is hasznosítani, alkalmazni önmagunkra, mintegy pótolva az esetleges akkori mulasztásokat, vagy ha ilyen nem volt, akkor befoltozva az azóta keletkező szakadást. Az önismeret terén is fejlődhetünk gyermeknevelés közben, és önmagunkat is nevelhetjük, támogathatjuk.
 Igazán jól azon erősségek használatakor érezzük magunkat, amikor úgy érezzük, tettünk is valamit, többet, mint ami spontán belőlünk fakadna. A teljesítmény, ami a fejlődést biztosítja az pont az a kicsi, vagy olykor nagy rész, amit akaratunkkal, szándékosan teszünk hozzá. Mindenki ismeri a mondást valószínűleg: „Nem az a bátor, aki nem fél, hanem, aki legyőzi félelmét.” Amivel legyőzzük, az az, amit akaratunkkal tettünk hozzá. Kell, hogy az erősséghez legyen „tehetségünk”, de ahhoz, hogy használata feldobjon, energiával töltsön el, kell az is, amit „szorgalmunkkal” teszünk hozzá. Ez az élmény együttesen adja majd az elégedettség, a boldogság érzését – és ez az, amiért törekednünk kell arra, hogy napi munkánk/teendőink során minél több erősségünket használni tudjuk, hiszen így segítenek minket ahhoz, hogy boldogabb életet éljünk.

   A nyerő-nyerő játszmák akkor jelennek meg életünkben, amikor a társas interakcióinkban mindenki kap valamit az adott szituációban, és senki sem veszít. Az ilyen helyzeteket a pozitív érzelmek jelenléte is jelzi, és nem érezzük veszélyben magunkat sem fizikailag, sem mentálisan. (tipikusan ilyen helyzetek adódnak nevelés, tanítás közben – remélhetőleg jó sokszor, de akár egy baráti beszélgetés, sport- vagy játékélmény is lehet ilyen szituáció).

   Az ábrán a narancssárga nyilat egy lila színű sáv veszi körbe, szerettem volna így ábrázolni a negatív érzelmek óvó, pajzs-szerű szerepét az evolúcióban.  Az az előző bejegyzéseimben is fejtegettem már, hogy a negatív érzésekre is szükség van, hiszen figyelmeztetnek minket a veszélyre, veszélyes helyzetekre. Egész pontosan azokra a szituációkra, amik győztes-vesztes játszmák az életünk folyamán. Reálisabban mérjük fel a helyzetünket, elemzőbb lesz a gondolkodásmódunk, jobban odafigyelünk a részletekre – végletesebb esetben fizikailag is felkészülünk a támadásra, illetve a védelemre.
Nekem ez a magyarázat nagyon sokat segített egy konkrét esetben, amikor negatív érzelmeim voltak valakivel kapcsolatban. Először is tudatosult bennem, hogy miért vagyok dühös (mert veszélyben éreztem magam), és ezt felismerve már reálisan elemezni tudtam, hogy mennyire valós a veszély (sikerült megértenem, hogy a veszély valóban fennáll, de nem fizikai, így nincs szükségem a düh által kémiailag generált szükségállapotra a testemben), és mit tehetek önmagam megóvása érdekében (mi az, amin változtatni tudok és mi az, amit el kell fogadnom). Lelki nyugalmamon sokat segített, ez pedig nem csak a mentális egészséghez kell, hanem a felesleges fizikai reakciókat is csökkentette. Nem emelkedett meg feleslegesen a vérnyomásom és a pulzusom, nem gyorsult fel a légzésem – ezek a fizikai reakciók stresszhelyzetben, amik ha ténylegesen sarokba szorulunk, akkor segítenek a menekülésben vagy a küzdelemben – általában azonban szó sincs ilyen veszélyről, testünk viszont a distressztől keletkező fizikai reakcióktól hosszútávon annyira megterhelődik, hogy betegségeket okozhat, vagyis: a fizikai egészségem érdekében is tettem azzal, hogy más oldalról közelítettem meg egy problémámat.

Összefoglalva tehát az ábrát: tisztában kell lennünk erősségeinkkel, a pozitív érzelmeket és a nyerő –nyerő szituációkat arra kell használnunk, hogy fejlesszük erényeinket (törekednünk kell a mindennapos erősséghasználatra); a negatív érzéseinket pedig arra használni, amire valók: figyelmeztetnek a győztes-vesztes kimenetelű (valaki meg fog enni valakit) szituációkra, segítségükkel reálisan felmérhetjük a veszélyeket, és felkészülhetünk a védelemre, vagy érdekeink megfelelő képviselésére.
   A következő alkalommal egy vadiúj ábrát fogok megmutatni a konfliktus kezelésről (némi flow beütéssel). Már alig várom, de most muszáj aludnom, mert a pihenés is fontos. J

A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)

Pozitív pszichológia mindenkinek V. - attribúciós stílus; gondolkodásmód három síkja

   Mint ígértem, ezen alkalommal egy olyan ábrát mutatok meg, ami alapján könnyen meg lehet érteni, hogy miért fontos gondolataink tudatosítása, és az optimista gondolkodásmód felé való törekvés. Seligman attribúciós stílustesztje tárja fel gondolkodásmódunkban az eseményekre adott oksági magyarázatainkat. A teszt pozitív és negatív eseményeknél három dimenzión keresztül vizsgálja meg, hogy hogyan gondolkodunk.

A tesztet itt tudjátok megcsinálni, érdemes inkább a blogbejegyzés elolvasása előtt - az eredményt tőlem tudjátok elkérni, az adatokat a blogbejegyzés alapján ti magatok is érteni fogjátok - ha mégsem, akkor szívesen segítek. :) Tudni kell még, hogy a teszt alapvetően a 8-13 éves korosztálynak szól, ezért néhány megfogalmazásnál az iskolai példát munkahelyire kell értelmezni. (Van felnőtt variációja a tesztnek, de még nem volt időm felrakni netre.)

Nos, akkor kezdjünk bele! :)

   A három dimenzió amiben a teszt vizsgálja a gondolkodásmódunkat:
 permanencia, pervazivitás, perszonalizáció.

   A permanencia síkja azt a fajta időbeli folytonosságot, azaz állandóságot vagy ideiglenességet jelzi, amire egy eseménnyel kapcsolatban gondolataink utalnak. Vagyis: egy esemény kapcsán kialakuló gondolataink mennyire jelzik az adott jó vagy rossz hatás időbeli folytonosságát. Ha jó dolog történik velünk mennyire vagyunk hajlamosak azt gondolni, hogy mindig is jó dolgok szoktak velünk történni? Vagy ha rossz dolog történik, akkor mennyire tudjuk ideiglenesnek, egyszeri alkalomnak titulálni? Ez a sík megmutatja, hogy időben mit tartunk életünkben állandónak, ránk többször jellemzőnek - és egyáltalán nem mindegy sikerességünk/életkedvünk szempontjából, hogy a pozitív eseményekből töltekezünk-e hosszútávon, vagy a negatív események befolyásolják gondolatainkat és ezzel a borúlátásunkkal tekintünk a jövőnkre is.
Ideális esetben a jó eseményeket időben állandónak gondoljuk, hosszan kihat gondolatainkra egy-egy pozitív történés; a negatív eseményeket pedig ideiglenesnek és gyorsan elmúlónak tartjuk életünkben. Ellenkező esetben, a jót csak rövid ideig érzékeljük, a rosszat tartjuk állandónak az életünkben.

   A pervazivitás síkja azt mutatja meg, hogy egy esemény mennyire van hatással életünk területeire - szeparáltan kezeljük a jó és rossz történéseket, vagy szétgyűrűztetjük gondolataink által életünk minden részére. Tehát: egy esemény, ami életünk egyik területét érinti (pl. magánéletünket), mennyire van hatással arra, ahogy életünk egyéb területeiről gondolkodunk. Az optimistán gondolkodó emberek egy jó esemény (pl. egy jó beszélgetés egy baráttal, vagy egy munkahelyi siker) esetén az élet többi területét is pozitívabbnak látják, egy sikerből egész személyiségük táplálkozik, erősödik; negatív esemény esetén pedig elkülönítik, nem hagyják, hogy hatással legyen a többi életterületre (egy rossz jegy nem kell, hogy elrontsa a kedvünket és ezzel a kapcsolatainkat is borúsnak lássuk).

Az élet főbb területei: szociális kapcsolatok (párkapcsolat, baráti kapcsolatok, családi élet); anyagi vonatkozású területek (pénzügyek, fizikai környezet); egészség; szabadidő eltöltése - hobbi; hivatás - munka, karrier; spiritualitás - szellemi fejlődés.

A perszonalizáció síkja pedig azt méri, hogy mennyire okoljuk önmagunkat egy esemény bekövetkezésekor, vagyis hajlamosak vagyunk-e önmagunkat hibáztatni/dicsőíteni, vagy inkább külső okokban keressük a magyarázatot. (Természetesen a tetteinkért való felelősség vállalás kívánatos dolog, de a teszt olyan kérdéseken át méri ezt a síkot, amikben a gondolkodásmódunk dönti el, hogy ki vagy mi a felelős a bekövetkezett eseményekért, és nem pedig konkrétan megvizsgált eseteket hoz fel, amiknél egyértelműen meghatározható a felelős.) Az optimista gondolkodásmód szerint, ha rossz esemény következett be, akkor külső okokban kell keresnünk a magyarázatot, pozitív történések kapcsán pedig magunkban megtalálni okot. Ennél a síknál mindkét okozati magyarázatnál (személyes vagy külső) még két részre oszlik: megváltoztatható és megváltoztathatatlan tényezőkre. A teszt nem méri ezt a felbontását a síknak, de a gondolkodásunkat nagyban befolyásolja az önmagunkról alkotott képünk, ezért nem mindegy, hogy pl. egy rossz esemény bekövetkeztekor úgy vállalom a felelősséget, hogy azon változtatni tudok (az akarok-e egy másik lapra tartozik, most nem releváns), vagy úgy, hogy "sajnálom: ilyen vagyok".

   Az optimista gondolkodásmódot ábrázoltam a nagy Nappal: minden mindig tökéletes és ezért az én jellembeli nagyszerűségem az alapja. Ha pedig valami negatív esemény történik, akkor az csak ritkán, azaz csak most történt meg, csak egy adott dologgal kapcsolatos, nem gyűrűzik szét, külső okok miatt történt meg, és ezek a körülmények megváltoztathatók - ezt a kicsi rosszat rajzoltam kicsi felhőnek.
   Az ábrázolásból is látszik, ahogy a pozitív gondolatok körbeveszik, s ezzel megóvnak minket a negatív gondolatok elterjedésétől.

   A pesszimista gondolkodásmód nagy borús felhővel lett ábrázolva, ami azt jelenti, hogy a rossz események időben és az életünk összes területére is szétterjedve vannak hatással ránk, és ezért önmagunkat okoljuk, ráadásul egy olyan személyiségbeli tulajdonságunk a hibás, amin nincs hatalmunkban változtatni. Ha pedig valami jó esemény történik, akkor az egyedi eset, rövid ideig tart, nincs hatással az életünk más területeire, az ok pedig rajtunk kívüli és változékony. A kicsi napnak esélye sincs harcolni a nagy borús felhő ellen, így a melegítő, építő, segítő hatása a jó eseményeknek, szinte észrevehetetlen.

   Végül azzal zárnám le ezt a bejegyzést, hogy Seligman szerint a gondolkodásmódunk egy része ugyan öröklött, de sokat tehetünk gondolataink tudatosításával azért, hogy egy pozitívabb életszemlélet kialakításával kellemesebben éljük meg az életet és ezáltal sikeresebbek legyünk az élet minden területén.  a következő bejegyzés már ennek hogyanjába enged bepillantást.

  

 A tesztet és az elemzéshez szükséges elméleti hátteret Seligman: Az optimista gyermek, és az Autentikus életöröm című könyvei alapján fejtegettem. További könyvajánló a pozitív pszichológia könyvek fülnél található.

A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)