Szerelem, szeretet, önzés...

   Olvastam valamit, hozzá is szóltam - néha nem bírom ki "máshol" sem írogatás nélkül. Nem volt reakció - legalábbis 2 és fél órán belül, ami nekem maga az örökkévalóság a neten - , ezért el kezdtem gondolkodni, vajon mennyire illik oda, amit írtam. Felszínesen nézve talán valóban csak az előttem szólóhoz kapcsolódtam, de valójában bennem nem különválasztható az, hogy hogyan szeretem a gyerekeimet, és mennyit kapok tőlük, mint ahogyan egy társat szeretnék...ha lenne.
   Nem gondolom, hogy a gyerekek önzőek, és nem gondolom, hogy ahogy nekik tudok örülni, ahogy ők szebbé teszik az életet az ne ugyanaz lenne, ahogy egy társra nézhet az ember őszinte, önzetlen szeretettel. Nyilván van van különbség egyébben, de ahogy a természet szépségére rácsodálkozom, ahogy a gyerkőcömnek örülni tudok, csak azért, mert van...ugyanezt szeretném érezni akkor is, ha a társamra nézek. És persze, van, hogy haragszom, van, hogy rosszkedvű vagyok és nem látom a szépséget, és "nevelni" akarom a gyereket (a szó negatív értelmében), de belül, mélyen mindig tudom, hogy ott van a szeretet.
   A pici gyerekek azt adják, hogy megtanítanak szeretni, ha nyitott rá az ember. Nem az a jó érzés, ha engem szeretnek, hanem, ha én szeretek, és ők megtanítanak arra, hogy hogyan kell szeretni valakit csak azért, mert van, minden viszont-várakozás nélkül.
   Nem hiszem, hogy a szerelem=önzés, de elfogadom, hogy van olyan szerelem, ami az. Óriási különbség van a kettő között, de nem tudnám egyiket sem más néven nevezni. Az önző szerelem, amikor magunkkal foglalkozunk, amikor az a fontos, hogy a másik mit ad, szerintem jóval gyakoribb, de ha az ember magába néz, rögtön tudja, hogy valami nem stimmel - nyilván a másikkal. :)
   Voltam igazán szerelmes - nem véletlenül van 5 törpém -, érzem a különbséget. Azt is tudom, hogy könnyebb játszmázva párt találni, és kevesen képesek arra, hogy valóban önmagukat adják, azt hiszem: önismeret-hiány. Talán ön-szeretet-hiány is... Talán azért játszmázik sok ember, mert úgy kapnak elismerést, érdeklődést, még ha nem is valódi odafigyelés is ez. De legalább valami. Ha nem játszmázik az ember, és önmagával is őszinte, akkor nagyon gyorsan kiderül, hogy sokszor elsőre téved, már ami, az érzelmeket illeti. Becsapjuk magunkat, hogy érezzünk...írtam már: ez sem rossz, ha tudunk az önbecsapásról, és nem hetente siratjuk "életünk szerelmét".
   Fel lehet vállalni ezeket a tétova érzelmeket is, valódiságuk pont ott bukik meg, ha a másik nem érez belőle semmit. Ettől még én érezhetek, csak sokan megijednek, félreértik. Pedig nincs mitől félniük, pontosan érzem én is, hogy ez még nem az igazi, csak élvezem, hogy valami elindult bennem. :)
  Most egyébként semmi, illetve senki nincs - hiányzik is, de a múlt tapasztalataiból kiindulva még kevésbé akarom átvágni magam. Csak az a baj, hogy ha lemeztelenítem az elmúlt hónapok/évek érzéseit, akkor nem marad semmi...az egyetlen, akit azt hiszem szerettem valóban, a gyerekeim apukája volt. Már ebben sem vagyok biztos...de igazából mindegy is, hogy szerelem volt és elmúlt, vagy nem is volt szerelem. Bár, ha nem szerelem volt, akkor életem legnagyobb átvágása, de elhittem. Mindegy...rosszabb hangulatomban nem tudom elképzelni, hogy leszek még igazán szerelmes..., minek, ha úgyis elmúlik?
   Jobb pillanataimban meg elhiszem...és bármit is gondolok: hiányzik valaki az életemből. Nem lenne sok időm egy kapcsolatra, de gondolom, ha megérné, helyet csinálnék...:)

Ez a  bejegyzés egy összevisszaság lett, többször megzavartak közben, de azért így hagyom...esetleg később, ha lesz kedvem, átírom majd. :)

A végére idemásolom, amit még továbbgondoltam, és leírtam ott is:

Szerintem semmiféle dőlés nincs, az őszinte érzelmek kimutatásában. A dőlés passzív, és elvárásokkal teli...persze, hogy menekül, aki tud. Ha elmondom, hogy mit érzek, a másik mondhatja azt, hogy ő nem érez ilyesmit, amit sajnálhatok, de nem gondolhatom, hogy ő téved...én tévedtem, hazudtam magamnak...esetleg nem tudtam elmondani, hogy igazából mit érzek, és a másik félreértette, többnek gondolta. Dőlésnek attól lehet az őszinteséget érezni, hogy dőltél és nem kaptak el: nem feleltek meg az elvárásaidnak...
Ezért is írtam a gyerekeket...példák. Nem ahogy szeretnek, hanem ahogy szeretni tanítanak. Néztem az első gyermekem, amikor megszületett, és könnyek gyűltek a szemembe, mert megéreztem milyen valakit szeretni, csak azért, mert van, és tudtam: bármit tehet, szeretni fogom.
Ha úgy érezzük dőltünk, és nem kaptak el, olyankor szerintem csak annyi történt, hogy mi megláttunk valami szeretni-valót a másikban, ő viszont nem bennünk. Nem a mi hibánk, nem az övé, csak nem volt szinkronban, mert nem szerethetünk mindenkit, aki valamilyen szempontból vonzó. Tetszhet valaki, lehet valaki szimpatikus, megkívánhatok valakit, ha kölcsönös, akkor sem biztos, hogy mélyülni fog, még akkor is szerencsénk volt, hogy szinkronban éreztük ugyanazt. A szerelem az, amikor minden természetes, fel sem merül, hogy játszani kellene. Amikor két ember egyszerre érzi azt egymás iránt a mindenestül elfogadást.