Kétféle gondolat motoszkál bennem, az egyik, hogy a pozitív pszichológiával kapcsolatos ábráimról írjak, a másik, hogy minden másról is, amit fontosnak érzek. Valamiféle rendszer kellene...az ábrákkal jobban járnék kétféle szempontból is; egy: rendszert adnak, kettő: úgy érzem, minél kevésbé viszem bele a személyes gondolataimat, véleményemet, annál megvédhetőbb is minden, amit leírok. Ez vajon némi önbizalom-hiány jele? Mármint, az, hogy a saját véleményemet úgy érzem, kevésbé tudom hitelesen alátámasztani...Nekem fontos a hitelesség, ami egyrészt a tapasztalatokon múlik, másrészt pedig azon, hogy mennyire használható és hasznos gondolatokat írok le. Szívesen írnék gyereknevelésről, és arról, hogy mennyire fontos az, hogy hogyan dolgozzuk fel a történteket, de attól, hogy belemélyedtem a pszichológia tudományos részébe, látom, hogy mennyi minden bizonyítható...és én szeretem mérni, ami mérhető; bizonyítani, ami bizonyítható. Gyerekneveléssel kapcsolatban az, ami eddig bizonyítékként szolgál, lehet, hogy csak nekem az. Hogy könnyen kijövök a gyerekekkel (legtöbbször nem csak a sajátjaimmal), hogy könnyen megnyílnak még edzésen is a tanítványaim, hogy nem érzem, hogy lenne tabu téma számomra...én nem tudom, más hogyan csinálja, nekem ezek természetesek, egy része anyutól jön, egy másik része meg belőlem, de mivel nem tudatos, nem is értem, máshogy hogyan lehetne....ergo: a tanácsaim, azt hiszem, feleslegesek. Persze, nem, mert sok embert/szülőt ismerek, akinél látom, hogy hogyan tolja el, bizonyos értelemben a gyerekét (magától), hogyan lehetne máshogy csinálni...Nem kellene hozzá több energia, nem kellene hozzá semmi más, csak a gondolkodás megváltoztatása.
Csak. Nem mintha nem ez lenne a legnehezebb, legmunkásabb dolog az életben. De ez éri meg legjobban. Én is dolgoztam éveken át magammal, mert akartam a változást. Azt hiszem, ehhez bátorság kell. Mert olyan, mintha el kellene hagynunk egy részünket. Holott nem leszünk kevésbé önmagunk, ha elhagyjuk azokat a gondolatokat, amik gátolnak abban, hogy jól éljünk.
Zavar továbbá, hogy nem mindenben lehetek hiteles. Lépjünk túl a gyereknevelés befejezetlenségén (nem várhatok felnőtt gyermekeim eredményeire még vagy 20 évet, hogy magam előtt bizonyítsak), de vannak egyéb területeken hiányosságaim. :) Nem tudnék hiteles lenni párkapcsolati kérdésekben, hiszen nincs párom. Valamiért mégis azt gondolom, hogy tudnék hasznos dolgokat átadni e téren is, mert a gyerekeim apukájával jó volt a kapcsolatom, működött és nagyrészt tudom is, hogy miért és hogyan. A "kis rész" az az apróság, hogy értelmes okot a szakításra a mai napig nem találtam - ez nem azt jelenti, hogy vissza akarom rendezni, hanem, hogy nem lelem a miértet, ami kissé zavarja rendszerező elmémet. :) No nem annyira, hogy a mindennapjaimat tönkretegye, csak kicsit nehéz elfogadnom, hogy nem minden okkal történik (persze lehet, hogy csak nem látom még), és bár nem vagyok teljesen híján a spirituális gondolatoknak, kissé félrevezetésnek tűnne, ha a karmára vagy a végzetre fognám ezt a dolgot. Némileg irányítás-vágyam van, pláne az életemmel kapcsolatban. :) Zavar, ha átláthatatlannak érzek valamit, mert bizonytalanságot okoz bennem. Az ezt követő gondolataimtól már megóvnék minden kedves olvasót. :) Amiben még hitelesnek érzem magam az a "jó elválás". Bizonyíthatóan jól megy, több, arra érdemes exemmel jó kapcsolatom van, miként a gyerekek apukájával is. Némi zavar néha beáll, de ha sosem lenne semmi probléma köztünk, akkor nem lenne mit megoldani. :)
Amiben még elég jónak érzem magam, az az anyagiaktól való függetlenedés, és a kevés beosztása, gazdaságosság. Vagyis: képes vagyok arra, hogy a pénztől függetlenítsem azt, hogy hogyan érzem magam, mert valóban úgy gondolom, hogy a pénz nem boldogít, ám elismerem, hogy sok mindent könnyebbé tesz. De a határt, ami még könnyebbé tesz és nem elkényelmesít nagyon nehezen húzom meg. Észrevettem magamban, hogy néhány témát csak fekete-fehéren tudok kezelni, ezek azok, amiknél én nem érzem a határvonal pontos helyét. A fekete-fehér konfliktus kezelés pedig leegyszerűsíti a döntést, hozzátenném, hogy olyan esetekben döntök ilyen végletesen, amikor nem jelent hátrányt az egyik oldal kizárása. Jó nehéz ezt megfogalmazni érthetően, de egy konkrét példa: nincs tévénk. Teljesen tudatos döntés eredménye, mert semmi hasznosat nem találok a tévében, tehát ezzel a teljes (legalábbis itthon teljes) kizárással nem veszítek semmit, mint ahogy a gyerekeim sem. Így vagyok a cukorkákkal, a rágóval is. És azt hiszem, a pénzt is ebbe a kategóriába sorolhatom - bár mostanában némileg változik a véleményem (reményeim szerint ezzel együtt az anyagi helyeztünk is :) ). Azt gondolom, sokkal könnyebb jól nevelni egy gyereket, ha kevesebb pénzből kell gazdálkodni. Irtó könnyű indokot találni arra, hogy miért árasztja el az ember a gyerekét, ha van miből. Rengeteg hasznos, vagy hasznosnak tűnő dolog elérhető pénzzel - ami ha nincs, akkor meg is óv bennünket a rossz döntésektől, vagy a rossz döntések megmagyarázástól. Mostanában lett némileg elegem abból, hogy eme fennkölt véleményem miatt (legalábbis szerintem ennek következménye) sokszor olyan dolgokra sem jut, ami nem lenne felesleges.
A minimál-szükséglet elvem jól működik, ha az anyagiaktól való függetlenedés a cél, de a hétköznapokon roppant frusztráló tud lenni, ha csak a "van fedél a fejünk felett, van kenyér az asztalon, van mit felvenni" elvárásoknak tudunk megfelelni. Ha az élet alapvető szükségletei ennyire minimális szinten vannak kielégítve, akkor az ebből adódó problémák (vagyis a pénzbeosztás), nagyon sok energiát vesz el, sokkal hasznosabb dolgok elől. Azt is észrevettem magamon, hogy több dolog van, amit azért nem szeretek csinálni, mert így vagy úgy, de összefügg a pénzzel. Nem vagyok konyhatündér, igazából bevásárolni sem szeretek, még a legegyszerűbb dolgokat sem. Először azt hittem, szociális fóbia. :D De igazából a pénzköltés zavar benne. Azt sem szerettem, hogy minden reggel és délben be kell menni autóval a faluba - isi, ovi. Arra gondoltam, hogy azért, mert sohasem szerettem a rendszerességet, az iskolába járást. Aztán rájöttem, hogy ha nem egyfolytában az járna az eszemben, hogy egy-egy út mennyibe kerül, akkor az élmény is lehetne jobb - tankolni mindenképpen kell, így legalább gyönyörködünk a napfelkeltében minden reggel, meg az elfutó állatok is érdekessé teszik az utat.
Tudom, hogy vannak gyerekek, akik minden reggel és délután több mint két kilométert gyalogolnak már 5 évesen, de az én gyerekeimnek nem ezt szánom - pont azért, amiért azt gondolom, hogy a technikának helye van az életben. Nem azért szeretek tanyán lakni, mert kézzel akarok a patakban mosni, nem akarom eldobni a technika vívmányait, épp csak tiszta aggyal, minél kevésbé befolyásolva mások által, akarok dönteni arról, hogy mire van szükségem és mire nincs. Befolyásolható vagyok, mert hiszem, hogy figyelnünk kell egymásra, miként egymás véleményére is.
Van, aki könnyen kiválogatja, mi az, ami jó neki, én sokszor kétkedem. Nem tartom hibának, mert azt hiszem a bizonytalanság nyitottságot és rugalmasságot is jelent. Meg toleranciát...
