2012. szeptember 23., vasárnap

Rég írtam, ősz van...

   Mát három hét eltelt a suliból, de eddig nem jutottam ide. :( Valahogy mindig akadt fontosabb dolog, például költöztünk is. :) Remélem mostanában az utolsót, bár sokkal kevésbé viselt meg, mint a tavaszi. :) Nem hiszem, hogy jobban szerveztem meg, csak kevésbé voltam fáradt, kimerült. A suli is beindult már, jó nagy lelkifurdalásom is van, mert bár a szülőikre elmentem (5), de a lánygyerek első iskolás napjait nemigen volt időm, energiám követni. Most volt egy szabad hétvégém, belenéztem a könyveibe, füzeteibe, és felrémlett, hogy amikor  a legnagyobb volt elsős, akkor milyen ováció fogadta minden nap. A lányzót meg épp csak van időm meghallgatni, de már most egyedül csinálja a leckéjét. Persze, ha kell a nagyok segítenek neki. Abban bízom, hogy ettől erősödik/fejlődik ki a belső motivációja, és nem lesz olyan teljesítmény-kényszeres/odafigyelést-igénylő, mint a legnagyobb. Aki egyébként remekül el van az új suliban, életében először szeret iskolába járni! :) Már rájött, hogy itt azonban tényleg tanulni kell mindennap. :) De jó látni rajta, hogy érdeklődik, szeretne minél többet tudni...angolból ő a legrosszabb, egyedül ő nem tanult még (legalábbis azt mondja), de szerintem hamar utol fogja érni a többieket, mert egyrészt szivacs agya van, másrészt ha nem is a legjobb akar lenni, de nem szeretne hátul kullogni az osztályban. :)
  A második viszont kamaszodik...Remélem, nem fog sokáig tartani (ő az, aki percre pontosan betartja az általánosságban leírt adatokat - fogzás, dackorszak stb.), mert nem egyszerű...nem bánt senkit, inkább belül dühöng - a jámbor gyermekem (tényleg ő a legszelídebb), beleütött a falba, akkorát, hogy sebes lett a keze...nem akarom, hogy ha másra dühös, önmagát bántsa! Mondtam is neki, de nem tudja máshogy levezetni a felgyűlt dühét. Szerintem, a hormonok...
   A harmadik, még mindig nehezen kezelhető, sokszor mond nemet nagy örömömre. Ő a legjobb jelző arra, ha már kezdek túl sok szabályt behozni az életükbe...:)
   Legkicsibb még mindig vigyori, bár néha már kezd némi ellenállást tanúsítani, amikor valamit másképp akar. Most épp azt tanuljuk, hogy hogyan oldjuk meg ezeket a konfliktusokat hiszti nélkül. :)
   Amúgy meg: imádom, hogy a sulisaim önállóak, azt hiszem ez annak köszönhető, hogy bár nem tanulok velük (kivéve, ha segítséget kérnek), de sokszor beszélgetünk arról, hogy mennyire fontos a tanulás. Szeretném tudatosítani bennük, hogy nem az érdekel, hogy milyen tanulók, hanem az, hogy kihasználják-e a képességeiket. Szerintem ez fontos, mert a felnőttek akkor nem érzik magukat jól az életükben, ha nem azon a szinten vannak, ahova a képességeik szerint kerülniük kellene. Persze, ez csak egy szelet a boldogság tortájából, és az már jellembeli különbség is, hogy mekkora szelet, de valamennyire mindenképp számít. Elmondom nekik mindig, hogy nem az ötösért kell tanulni, hanem azért kellenek a jó jegyek, meg inkább az a fölötti  tudás, hogy legyen esélyük választani. Szerencsére már a legnagyobb is példa lehet, hogy jó suliba jár, jófej osztálytársakkal (eddig is inkább az osztálytársaival volt gondja, mint a tanulással). Úgy kerülhet az ember olyan helyre, ahol nagyobb az esély arra, hogy magához hasonló embereket találjon, ha kihasználja a képességeit. Talán már a harmadik is kezdi pedzegetni, hogy nem miattam kell tanulnia. :) Azt is tudják azért, hogy matekból a családban ciki a négyes. :D (mindkét szülőm mérnök, bár én nem végeztem el az egyetemet, azt hiszem a törpéimtől elvárom. Nem helyettem, hanem magukért. Tényleg azt gondolom, hogy magasabb iskolai végzettséggel nagyobb rálátása van az embernek a dolgokra, könnyebben szelektál, és egész biztos több lehetősége van olyasmit dolgozni, amit szeret is majd. Teljesen mindegy, hogy ez igaz-e, mivel annyira mély meggyőződésem, hogy ezt tudom hitelesen képviselni. :) )
   És..., lehet, hogy dolgozni fogok...holnap derül ki, de nem vagyok babonás. :) Meg aztán: az is jó, ha sikerül, mert klassz munkának ígérkezik, de ha nem sikerül, akkor több időm marad a törpékre. :)