Eddig bírtam...; vasárnapi bolt bezárás.

 
Egyszerűen nem értem..., vagy igen, de akkor meg nem akarom...

Zárva vannak a boltok vasárnap.
Nem megyek boltba.
Számomra ennyire egyszerű.

Igen okoz némi kellemetlenséget, mert megszoktam már, hogy nyitva vannak, mehetek vasárnap is.
De azért nem kezdek el hőzöngeni.

Mert alapvetően az életemben nem fontos kérdés. Mert nem szokásom, hogy vasárnap vásároljak, shoppingolni járjak. Mert szeretem azt hinni magamról, hogy tudatosan vásárolok, én döntök arról, hogy mire adok ki pénzt és mire nem. Mert ha szükségem van valamire, akkor nekem teljesen mindegy, hogy szerdán, szombaton vagy vasárnap veszem-e meg. Mert alkalmazkodni tudok egy ilyen döntéshez, ami az alapvető komfortérzetemet nem befolyásolja. Mert ez a döntés - bár diktatórikusan és hatalmi eszközökkel lett meghozva/bevezetve, de legalább nem érzem benne a manipulációt. Sokkal jobban vagyunk a fogyasztói társadalmat elárasztó reklámokkal manipulálva, mégis sokkal kevésbé kelünk ki ellenük. Én a reklámok ellen is azt teszem, ami általam befolyásolható: nincs tévém. Mert ebben tudok dönteni. Én. Nem hatalmi eszközökkel. Hányan döntenek még úgy (önszántukból, nem felülről érkező nyomásra), hogy nem hagyják magukat befolyásolni a reklámokkal?

Miért lázadozgatunk valami ellen, ami  - ha valóban átgondolnánk a dolgokat, ha tudnánk mitől leszünk boldogabbak - magunktól is eszünkbe juthatott volna?
Lázadozzunk boldogsággal, és szálljunk szembe akkor, amikor valóban van értelme.
De akkor egységesen, összeszedetten, valós érvekkel.
Nem az elénk dobott gumikacsával kell vérre menő küzdelmet vívnunk, hanem a valós ellenféllel, valós harcban. Persze, értem: gumikacsával sokkal könnyebb csatázni - esetleg még nyerhetünk is, de nem jutunk el az igazi harcig. Nincs annyi vesztenivaló. Hiszen a gumikacsa legyőzhetőnek tűnik, és ha mégsem nyerünk, akkor sem fog senkit zavarni egy hét múlva egy gumikacsa a földön...


Nézzük másképp: örüljünk a gumikacsának. Hiszen játék. A játék szabadság.
A vásárlás-nélküli vasárnap = több szabadidő.
Ettől félünk?
Mit is kezdjünk a vasárnapi szabadidőnkkel?

Miért baj, ha valaki rákényszerít arra, hogy jó felé változtassuk meg a szokásainkat, még ha ezt hatalmi eszközökkel éri is el?

Miért baj, ha szokásaink átgondolására késztetnek minket külső erők?

Plázák helyett menjünk sétálni, sportolni. Vagy játsszunk a gyerekeinkkel.

Esetleg beszélgethetünk is egymással...

Arról, hogy valaki rosszul akarja magát érezni, az rosszul is fogja.
És a legegyszerűbb dolog ezt MÁSra, külső körülményekre fogni.

Én úgy döntöttem, nem befolyásolja a vasárnapi hangulatomat a boltbezárás, és csakazértis jól érzem magam. :)

Egy kiegészítő megjegyzés a blog végére: aki ismer, tudja, hogy nem szoktam politizálni. A bejegyzés mondanivalója most sem politikai jellegű.

Elengedés

Pár hete hallottam egy rádióriportot, amiben az elengedésről beszélt az interjúalany. Ennek kapcsán, már akkor is más értelmezést nyert a fogalom számomra, de most különösen aktuális az életemben.

Néha csak egy kicsit másképp van megfogalmazva valami, és ettől érezzük úgy, hogy most az a mondat pont nekünk szól. A picit más, esetemben az volt, hogy a "megtenni, mindent, ami tőlem telik" és a sors/isten iránti alázatot egy üzenetben megfogalmazva érkezett el a riportalany az elengedés fogalmához.
Miszerint: tégy meg mindent, ami tőled telik, majd bízd magad a sorsra/istenre/transzcendens irányító erőre (kinek, melyik megfogalmazás tetszik legjobban), és engedd el a kívánságodat, legyen úgy, ahogyan lennie kell.

Hol van ebben az alázat?
Ott, ahol fejet hajtok egy nagyobb erő előtt, elfogadom, hogy bár megtettem mindent, ha mégsem érem el a célomat, akkor elfogadom a sorstól és hiszek abban, hogy van valami, ami nálam jobban tudja, hogy mire van szükségem és mikor.

Az aktualitás: párkeresés.
Körül-belül fél éve elgondolkodtam azon, hogy ha mindent irányítani tudok az életemben (természetesen nem maximálisan, hanem együttműködve valamiféle áramlattal, kellemesen és jó felé haladva, nem görcsösen, hanem rugalmasan alkalmazkodva), akkor miért van egy olyan életterületem, ami nem működik. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy viszonylag sok mindent tettem gondolati síkon, de fizikailag egyáltalán nem kerestem a megoldást.

Nos; belevágtam egy teljesen tudatos társkeresésbe. :)
Itt van az alapötletet adó tedes videó linkje:
http://www.ted.com/talks/amy_webb_how_i_hacked_online_dating?language=hu

Társkeresőről társkeresőre haladva, egyre pontosabb elképzelésekkel, egyre tudatosabban kerestem azt a társat, aki abban az élethelyzetben, abban az időszakban a legideálisabb számomra.

A fél év alatt nagyon sok dolgot megtudtam magamról, amikről eddig csak sejtésem, érzéseim voltak. Nagyon tanulságos utazás volt. Három mérföldkőnek nevezhető férfi akadt az utamba - mindhármuktól sokat tanultam magamról és a férfiakról is. Bár egyikkel sem élek boldog, harmonikus kapcsolatban, mégis azt gondolom, ha újra kezdeném, nem hagynám ki ezeket az élményeket, mert meghatározóak mostani gondolkodásmódom szempontjából.

Most elérkeztem arra a pontra, ahol úgy érzem, már nem tudok többet tenni, megtettem mindent, megtudtam mindent, amit ezen az úton megtudható volt. És a boldogság nem talált rám egy kapcsolaton keresztül.
El kell engednem azt, a kívánságomat, hogy boldog párkapcsolatot szeretnék.
Nem lemondok róla, nem az egyedüllétre szavazok ezentúl sem, de elfogadom, hogy nincs itt az ideje most az életemben.

Persze, ez az elengedés, akármekkora bizalommal is teszem ürességet teremt bennem.
Megszűnt egy cél, feladtam valamit, amiért eddig tettem, ami eddig fontos volt.

A boldogtalanságot gyakran a célok hiánya okozza, és az elmúlt időszakban annyira erre az egy célra fókuszáltam, hogy most mintha értelmetlen lenne a létezésem...

Ez a gondolat azonban szerencsére már magában is hordozza a megoldást. :)

Fókuszváltás, ki kell tölteni az űrt - szerencsére elég sok minden van, ami érdekel. :)
Pár hetet adok magamnak az üresség élvezetére is, aztán újult erővel, reményeim szerint tele tettvággyal vetem magam bele valamibe. :)

Férfivá válás - Nőnap

Régen írtam.
Egy élmény-gyűjtős 6-8 hónap van mögöttem, most jön feldolgozás, az írás időszaka- legalábbis úgy érzem. :)

Friss:
A második fiamat is Férfinak nyilvánítottam. :)
Érdekes módon a legnagyobb és ő is 13 és 14 éves koruk között értek meg erre.

A legnagyobb: együtt ültünk a buszmegállóban, és elkezdtem nagyon fázni. Ő levette a pulóverét és odaadta nekem. Először el sem akartam fogadni (hisz még gyerek, ne fázzon meg). De egy pillanat alatt átgondoltam: ha most visszautasítom, talán soha többé nem ajánlja fel - se nekem, se másnak.
Elfogadtam tőle Nőként, amit Férfiként adott.
A törődést, az óvást.

A második: magam alatt voltam. Beszélgetett velem, nem vigasztalt, csak érdeklődött, csak megmutatta ő hogyan látja, milyen kérdések merülnek fel benne... Mondott valamit: "...azt nem értem, hogy ha ilyen erős vagy, akkor hogyan engedheted, hogy ilyen dolgok elbizonytalanítsanak önmagadban..." Ennyi kellett ahhoz, hogy másképp lássam magam, hogy ne zuhanjak tovább.
Férfiként adott olyat, amire Nőként volt szükségem.
Támogatást, bizalmat.

Már egy jó fél éve érzem a gyerekeimmel kapcsolatban, hogy már csak kapok.
...és minden beléjük fektetett energiám, minden, amit én adtam, megérte, visszatér hozzám többszörösen.

Hálás vagyok, hogy ők a gyermekeim.