Annyi jó dolog történt tegnap, hogy muszáj leírnom. :)
Pedig...
Nem jónak indult.
A kezdet:
Kávéfőzőben egy hetes, némileg penészesnek tűnő folyadék - nem voltam itthon...
Feltettem a frisset kotyogni, de a gáztűzhelyre való izét - azt a vas, kerek, szűkítésre jó valamit - nem. Gondoltam, majd figyelek.
Figyeltem.
Jött egy telefon.
Továbbra is figyeltem.
Tök magától, hozzá sem értem, a kávéfőző eldőlt - természetesen akkor, amikor már négy adagnyi kávé pöfögött ki. Nos: marad egy korty benne. Nem adtam fel, megittam egy kis tejjel, majd felraktam az újabb adagot, immár a szűkítő ráccsal együtt. :)
Volt egy pillanat, amikor éreztem, hogy a döntés a kezemben van:
Vagy elfogadom, hogy ez egy ilyen nap lesz - amikor minden kiömlik, minden rosszul sikerül - vagy ÉS EZ AZ ÉN DÖNTÉSEM: nem hiszem ezt, és gyönyörű napom lesz.
Szükség volt erre - mert sűrű nap állt előttem, nem lett volna jó úgy nekivágni, hogy eleve kudarcra van ítélve a hangulatom.
Ezt megerősítendő elolvastam a barátnőm blogbejegyzését, ami megerősítést adott arra, hogy nem dolgokon múlik, hanem a szemünkön... :)
Nagymamám lakásából kellett elvinni anyuval néhány dolgot, a ház előtt fizetős parkoló, el is sétáltam, hogy rakjak némi pénzt az automatába, de a nálam lévő százas kevésnek bizonyult a minimumhoz képest. Arra gondoltam, hogy úgyis csak két kanyar cuccal kell fordulnom, sietünk, nem lesz gond.
A második kanyarnál anyu még beszélgetett a bátyjával, én meg sürgettem a parkolásra hivatkozva, de nem akartam nagyon erőszakos lenni...
Aztán lent a kapunál megláttuk a fotózós/büntetős figurát. Hát mit mondjak, nem voltam boldog. Odamentem, kiderült, hogy ő már nem tud semmit tenni, hiába öt percen belüli a büntetés, de menjünk el a közeli ügyfélszolgálatra, és ott elintézik, hogy ne legyen gond belőle. Rohanás az automatához - anyutól kértem aprót - bedob, jegyre vár... Majd rájöttem, hogy valami gombot is meg kell nyomni. :D
Tudom, illetve tudom, hogy más tudja, de én nem szoktam fizetős helyen megállni, így semmi rutinom nincs a parkolóautomatákkal. :)
Végre jegy kézben - cím megnéz, hova is kell menni. Útba is esik anyuhoz menet. Megáll, bemegy, egy várakozó, elmond, odaad papírok. Ok, elintézve.
Kb öt perc volt, a büntetéshez képest meg fél órán belül már elintézve, mintha mi sem történt volna.
Örültem.
Ez az a nap, amikor bármi visszafordítható. :)
Délután amikor hazaértem, a legnagyobbal elmentünk cipőt nézni - igazából csak indok, mert gyönyörűen sütött a nap, kint akartam lenni, nem a lakásban. Az egyik régi ismerősömhöz benéztünk egy könyvesboltba, nem hosszan, de jót beszélgettünk - vidám, pozitív és rég láttam. Ez is további energiát adott.
Jó érezni, ahogy töltődik az ember(lánya) a jó dolgoktól, a jó emberektől. :)
Kicsit futottunk is az utcán, mert éreztem, hogy tele vagyok energiával. :)
A legnagyobb már túl gyors. :)
Inkább beszéltem tovább - ezzel is szoktam energiát levezetni. :)
A fiam meghívott fagyizni. :)
Kérhettem 3 gombócot is. :))
100 ft volt egy gombóc... - megtaláltuk a város legolcsóbb, és finom fagyiját. :)))
Benéztünk egy turiba és gyönyörűséges nyakláncot vettem a gyűrűmhöz és a hozzá tökéletesen passzoló fülbevalómhoz (a gyűrűbe beleszerettem kb egy két hónapja, a fülbevalót a barátnőmtől kaptam - az összeillés véletlen). Ezer forint volt, de tényleg nagyon klassz darab. :)
Kora este találkozás egy nem túl régi barátommal - teázni indultunk.
A teázóban nem volt hely, csak fél órára (asztalt kellett volna foglalnunk), így tovább indultunk. Kicsit megakadt a szemem három fiatal srácon, az egyiknek kicsit hosszabb szőke haja volt, és nem magyarul beszéltek. Sétálgatva tovább találtunk egy pénztárcát. Megnéztük, az iratok alapján svéd (vagy dán, nem emlékszem :) ). Beugrott az előtte 2 perccel látott kis csapat. Tanakodtunk mi is legyen, aztán elindultunk utánuk, még látni lehetett őket kb 60-80 méterrel előttünk. Persze, azért én gondolkodtam, mit is kell tenni...
Lehet, hogy nem túl hízelgő rám nézve, de nem az egyetlen megoldásnak láttam azt, hogy utánuk eredünk hátha tényleg ők vesztették el. A pénztárcában lévő összeg (7000 ft) azonban nem az az ár, amiért megéri nem becsületesnek lenni - legalábbis megpróbálni visszaadni a tulajdonosnak, ha már volt tipp a kilétére. A benne lévő irat egy külföldi számára Magyarországon még fontosabb, mint egyéb esetben lenne, a bankkártya pedig egy kicsit sem érdekelt, mert azt már lopásnak érzem erősen, idáig nem terjed az erkölcsi megingathatóságom.Valahol ott a határ, hogy találok valamit, és nem tudom kié. Illetve nem tudom én megtalálni a tulajdonost.
Na de, a továbbiak: szinte utolérték őket, amikor bementek egy kapun, ami bezáródott, mire odaértünk...
De: volt rajta egy kicsi üvegablak, amin sikerült úgy kopogni, hogy meghallják - már eléggé eltávolodtak az ajtótól, de még látni lehetett őket. Visszajöttek.
- What's your name? - kérdezte a barátom a szőke sráctól.
- Hugo. - mondta kicsit sem értve a helyzetet.
Majd meglátva a kezünkben lévő tárcát, szólt a barátjának:
- Martin!
Azt mondták: életmentőek vagyunk, köszönik. Mindezt hideg északi stílusban, nem olaszosan lelkendezve, de azért éreztük, hogy komolyan gondolják. :)
Jó érzés volt, nem csak a kissrác miatt, akinek nem kellett rendőrségre rohangálnia, hanem azért is, mert talán elmeséli majd, hogy Magyarországon elhagyta az utcán a pénztárcáját, és utána vitték, hiánytalanul visszakapott mindent. :)
Aztán beültünk egy teázóba és remek japán teát iszogattunk két órán át. Soha nem ittam még japán teát. :)
Lassan, ízlelgetve...
Teljesen megnyugtatott, a felpörgött energiámat lecsillapította.
Annyira jó volt ez a nap. :)
És ma, amikor másnap reggel írom ezt a bejegyzést, kinézek az ablakon és süt a nap.
Ma egy másik barátommal találkozom, aztán a blog elején említett barátnőmhöz megyek...
...és még ki tudja, mennyi más jó dolog is vár rám. :)
