2014. február 27., csütörtök

Tanácstalanságomban írok, hátha kikerekedik a megoldás

   Kérdések vannak bennem - ma megkaptam válasznak két helyről is, hogy csak én tudom megválaszolni őket. És azt is, hogy jó lenne minél hamarabb, mert ez most anyaként nem csak rólam szól. Az egyiknél egy-két gyerekem (kicsit tágabban értelmezve három is) érintve van, nem csak azért, mert tőlem függ, az én döntésemtől a hogyantovább, hanem azért is, mert példát mutatok... és nem szeretek határozatlanságot mutatni, amikor igazából érzem/tudom, hogy igazam van, csak épp...és itt jön a bibi: nincs bizonyítékom, nem tudom tényekkel alátámasztani, és ez kétségeket indít el bennem is, mert: mi van ha tévedek? Mi van, ha nincs igazam?

   Nyilván semmi eget-verő nem történik akkor sem, csak mintha most kellene igazán elhagynom a komfortzónámat és bizonytalan talajra lépni...
   Az összes coach blog azt írja, hogy gyerünk előre!, csak az győzhet, aki lép, sőt ugrik. Ha hibázunk is, abból tanulni lehet, tehát semmiképp nincs mit vesztenünk...

   A konkrét:
EGY: Dömötört toljam-e vissza az iskola felé (nyilván nem erőszakkal, de a gyerkőc követi az anyja véleményét, lehet irányítani - hacsak el nem csesztünk valamit az elején, de sokszor még akkor is sokáig istenek maradunk). Természetesen nem akarata ellenére, hanem mert ő is tanácstalan - azonkívül, hogy némi pszichés rosszullétet sikerül még mindig produkálnia tanóra közelben - a hivatalos pszichológus is iskola-undoritiszt állapított meg. :) Vagy, ha úgy gondolom, jó neki otthon, akkor ezt kellene hivatalosan is képviselnem, és nem valamiféle bizonytalan maszlagot, amivel másokat és nem mellékesen magamat is hitegetem. De, és itt kezdődik a valódi probléma; egyszerűen úgy érzem nincs elég rálátásom a következményekre. Amiket olvasok, nézek azok leginkább azt támasztják alá, hogy maradjon csak itthon, nem való ebbe a poroszos iskolarendszerbe, sokkal jobban jár hosszútávon és most is, ha itthon tanul. Miért hagynám, hogy napi 5-6 órában elnyomják a kreativitását, a véleményalkotását? Nem a tanárokkal van bajom, egész jó tanárok vannak a sulijukban, de azt hiszem, nem mindenkinek való ez a fajta iskola. Négy iskolás gyerekemből kettő viszonylag jól viseli (ez nem azt jelenti, hogy nem járnának jobban egy másfajta iskolával, de azt gondolom, hogy ők olyan karakterek, akik jól bírják ezt a terhelést), kettőtől viszont idegen...és majd kiderül, de elképzelhető, hogy a legtörpöm sem lesz annyira boldog és jókedvű gyerek, ha iskolába kerül. Nem előrevetítek, csak az egyik óvodai pedagógus kiverte egy kicsit a biztit nálam, persze nincs bizonyítva, amit a gyerek mond, de ettől még elhiszem neki, hogy a heti egy órás foglalkozás alatt a bejáró pedagógus kiabál, meghúzta a gyerekek fülét, és ütögeti a fejüket. :( Nem az én gyerekemét, de ettől még ijesztő számára - nem csodálom. Fél a szerda reggelektől, nem akar oviba menni, amikor az a foglalkozás van. Amióta elmondta, nem is volt (egyszer elmaradt a farsang miatt, egyszer nem volt oviban a legtörp), de még nem beszéltem a "kedves pedagógussal". Egy másik gyerkőcöm is fél a tanárnénijétől, ami tőle azért meglepő, mert 100-ból 99 emberrel nagyon barátságos, kedves, cserfes kisember, akinek az előző tanárnénije azt mondta, amikor eljöttünk a pesti suliból, hogy irigyli a következő tanárnénijét, mert ilyen kedves, segítőkész, szeretetre-méltó gyereket ritkán van lehetősége tanítani egy tanárnak... Lehet, hogy túlzott, de az biztos, hogy reggelente a gyerekem odament hozzá átölelte és szeretettel köszöntötte... pedig az a tanárnéni sem volt vak a gyerek lassúságára, elkalandozó figyelmére...CSAK ÉPP: A PEDAGÓGIAI MÓDSZERE A DICSÉRET ÉS A TÁMOGATÁS VOLT, és nem a nyers, cinikus, rosszalló kritika.
  Amikor mérlegelek az ehhez hasonló hibák elkövetésétől félek: miért nem állok oda és mondom el a véleményemet, az érintett pedagógusoknak? Az óvodai foglalkozást tartó pedagógus: vele nem találkoztam, de tervezem a beszélgetést. A gyerkőc tanítónénije: próbáltam, de olyan falat érzek kettőnk között, hogy nem látom értelmét annak, hogy elmondjam a véleményemet... - lehet, hogy valamiért nem kedvel engem, úgy meg nehéz őszintén beszélgetni, ha előítéletek érzek magammal szemben. Az én kezdeti hozzáállásommal nem lehet baj, ugyanis egy nagyobb gyerkőcömnek is volt a tanítónénije, és semmi bajom nem volt vele, sőt szakmailag minden elismerésem, mert ő vette észre még elsőben a gyerek diszgráfiás zavarát. Szóval az én hozzáállásom teljesen pozitív volt...és sajnálom, hogy csak volt, de eddig bírtam mentegetni...most már neki kell valami pozitívval közelednie felém, hogy ne ez legyen a véleményem. Hozzátenném: alapvetően szörnyű emberismerő vagyok, nem hallgatok a belső hangomra, mindenkiről jót feltételezek, rózsaszín szemüvegesen viszonyulok az emberekhez + ha tesznek is olyat, ami nem tetszik, sokáig én mentegetem őket, magyarázkodom helyettük magamnak, hogy felmentsem őket (mindenki követhet el hibákat) + ha ki is alakul végül egy negatív vélemény valakiről, akkor sem tekintem ellenem való véteknek, mentem a menthetőt, továbbra is keresem benne a jót, de már nem kritikátlanul (poz: a tanárnéni kölcsönkérte tőlem Seligman: Az optimista gyermek című könyvet - még nem beszéltünk róla, de tervezem) + bármilyen apró pozitív változásra felfigyelek, értékelem, viszonylag könnyű visszatennem a rózsaszín szemüvegemet. Ezen a szerintem rendkívül barátságos, optimista szűrőn eddig életemben ketten akadtak fent - mindketten többször figyelmen kívül hagyták az érzéseimet/jóindulatomat és megbántottak - a szűrőn való fennakadás csak annyit jelent, hogy nem keresem a társaságukat, de ha találkozunk, akkor nem fektetek abba energiát, hogy ne érezzem jól magam - értsd ezalatt: igyekszem kedves lenni. :)

   Igazából azt utálom, hogy mindennap az iskolában összeszedett vacakok ellen kell küzdenem - vagyis újra életet lehelni a gyerekbe, vidámságot... Lehet, hogy sérülékenyebbek, mint az átlag? De ha ezt örökölték, akkor hogyan segíthetek? márpedig sanszos, hogy tőlem van, mert soha nem szerettem iskolába járni, pedig a tanulással nem volt bajom... Egyesével az emberekkel sem, barátaim is voltak - ha nem is sok, de nem éreztem magam kiközösítve sem. Csak jól sem... Most sem érzem jól magam, ha nagyobb közösségbe kell mennem és "small-talk"-okkal múlatni az időt. Néha már megy. De az ovis farsangon bebizonyosodott, hogy még most sem vagyok profi ebben - bár ahogy néztem, más sem. :) Nem érzem ilyenkor rosszul magam, pláne nem tör rám pánik, de valahogy mégsem az igazi. Nem olyan mint most, írás közben, vagy amikor 2-3 emberrel beszélgetek, vagy, hogy nagyobb tömeges példát is mondjak: amikor a szülinapomon összegyűlünk  sokan - volt, hogy több mint negyvenen. Vagy a rokonaim, családom nagy tömegében - húsvétkor 30-an is szoktunk lenni. Ezeket mind szeretem, amikor tényleg van közöm az emberekhez, velük a kétperces beszélgetéseknek is van értelme. De akikkel véletlenül csak egy osztályba kerültem? És ne merüljünk el a "minden találkozásnak van oka" álspirituális maszlagban, mert bár jó dolog az osztálytalálkozó, facebook szinten érdekelnek is a volt osztálytársaim, de ennél nem több - illetve, aki igen, azzal tartom is a kapcsolatot kicsit komolyabban is. Nem is tudom, miért jön be a facebook, de én kifejezetten szeretem a kapcsolattartás ezen módját - tudunk egymásról, néha szólhatunk is egymáshoz, de nincs a kellemetlen feszengés, ha nincs mit mondanom...

  Kicsit elkalandoztam..., de talán érthető így, hogy miért nem hiszem, hogy például az iskola segít a szociális képességek fejlesztésében - rajtam nem segített. :) Pont ezt éreztem iskolás koromban is - és persze nem biztos, de lehet, hogy ezt érzik a gyerekeim is. Akkor nekik is jobb lenne itthon? De Szille szereti a társaságot, a csacsogást, csak mintha halkulna az iskolától...nem akarom, az jó benne! :) (Jó néha nekem is sok egy kicsit, de az annyira ő, hogy ha kiölik belőle, akkor mintha a lényegét veszítené el - és lehet, hogy később rátalál majd  - mint ahogy én is visszataláltam a tanuláshoz (kizárólag autodidakta módon vagyok hajlandó :) ), de én inkább megóvni szeretném attól, hogy elveszítse.

   A végére maradt a saját dilemmám: hogyan lehetne összeegyeztetni a jóindulatomat, a rózsaszínszemüvegemet a jogos kritikával, ami kell ahhoz, hogy hasznosabbnak tartsam a munkámat?

   Van-e jogom egyáltalán bárkit kritizálni, illetve "tudni" a jobb irányt?

   Hogyan lehetne úgy együttműködni az iskolákkal, hogy a tanárokat jobban bevonva, őket motiválva, inspirálva egy jobb oktatást alulról indítsunk el?

  Hiszem, hogy lehetséges a tanárokkal, diákokkal, szülőkkel együtt egy derűsebb és ezáltal hatékonyabb iskolát létrehozni a jelen meghatározott keretei között is.

   Nem egy újfajta iskolát álmodok, abból van sok, én azt szeretném, hogy a mostani iskolákat tegyük jobbá, hiszen ez mindenkinek jó lenne. A tanároknak könnyebb lenne tanítani, a diákok szívesebben járnának be iskolába, a szülők pedig jó helyen tudnák a gyereküket.

   A legnagyobb gyerekem egy olyan iskolába jár, ahol jól érzi magát már két éve. Előtte,az az hat évig,nem szeretett iskolába járni. Nem speciális iskola, nem alapítványi, csak egy jó gimnázium, ahol kíváncsiak a gyerekek véleményére is, ahol van szava, ahol emberként kezelik a gyerekeket is. Tiszteletben tartják, hogy ők is különálló személyiségek.

   Miért nehéz tisztelni a gyerekben az emberi lényt, aki egyre jobbá válik, ha támogatjuk erősségeiben?
És miért azzal akarjuk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk nála, hogy kritizáljuk?

2014. február 21., péntek

Kijev

   Nem politizálok - ami nálam azt jelenti, hogy nem foglalkozom se bel-, se külpolitikával. Teljesen tudatos döntés ez tőlem, mert nem szeretek félmunkát végezni - az az, ez esetben olyasmiről beszélni, véleményt alkotni, amit nem ismerek teljes mélységében (még majdnem teljes mélységében sem).Ha tudom, hogy a belefektetett energiám kevés ahhoz, hogy építő legyek, akkor inkább nem mondok véleményt. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs véleményem - bár, ilyen is előfordul -, hanem azt, hogy nem gondolom, hogy az információm elég ahhoz, hogy olyan véleményt alkossak, ami elég objektív és széles-látókörű ahhoz, hogy reális és előrevivő legyen. Nem akarok több időt és energiát szánni rá, mert akkor általam hasznosabbnak és számomra érdekesebbnek tartott dolgoktól kellene elvonnom, inkább meghagyom másoknak - nem nemtörődömségből, egyszerűen csak úgy érzem: nem az én asztalom.

 De Kijev kikerülhetetlen ezekben a napokban számomra is. Láttam videót, láttam képeket...
Nem értem az öldöklést, nem értem, hogy lehet parancsra ölni, nem értem, hogy lehet azt hinni, hogy ez a legjobb módja az elintézésnek...? Pacifista vagyok, szerintem van elég szenvedés a világon anélkül is, hogy az emberek egymást direkt bántanák. Hiszem, hogy mindig van békés megoldás, és nem gondolom, hogy az erősebbnek van igaza. Nem tudom, hogyan kellett volna megoldani - ha tudnám se érne semmit... Hátborzongató nézni a képeket, könnybe lábad a szemem, ha hagyom, hogy hassanak rám - azaz, ha belegondolok, hogy ez nem egy film, ezek nem beállított képek, hanem a valóság, nem is olyan messze tőlünk...

Az emberiség önmagának okozott fájdalma a legszörnyűbb...

   Inkább vagyok birka, aki tűr és kivár, és más megoldást keres, mint, hogy parancsra menjek neki embertársaimnak, bántsak, fájdalmat okozzak, öljek... - már ha ez birkaság és nem józan ész...

2014. február 9., vasárnap

Hogyan állítom át érzelmeim iránytűjét?

   Többször gondolkodtam már azon, hogy legalább két részre kellene szétszednem a blogbejegyzéseimet, hogy a pozitív pszichológia ne keveredjen össze az egyebekkel. Elképzelhető, hogy nem sokára meg is teszem, de egyelőre azt gondolom, hogy "színesebb" a blog, ha mindenféle van benne egybeöntve. A nagyon rendszerető embereket ez zavarhatja, nekik ajánlom a címek elolvasását, abban mindenképpen utalok a tartalomra. :)

   A bevezetőből talán érezhető, hogy a mai bejegyzés kicsit intimebb lesz, mint az eddigiek. Önelemzésről szól majd, talán más számára is akad benne használható gondolat, de alapvetően azért írom ki magamból, mert nekem segít az írás jobban átlátni a dolgokat. :)

   Érzelmi iránytű. Nem tudok most ábrát csinálni, mert nem otthonról írok - más gépén pedig valahogy nem ugyanaz a paint, meg a powerpoint :)) - , de nem annyira nehéz elképzelni egy iránytűt, amin nem az égtájak vannak jelölve, hanem különböző érzelmeink. Kicsit később több energiát, időt szánok majd az ábrára, mert jó ötletnek tűnik, de most enélkül is belevágnék, mert nem kell az egészet teljesen kidolgoznom a konkrét elmesélni-valómhoz. A főtéma: adott egy érzés: vonzalom valaki iránt, ami nem kölcsönös, mégis létezik. Elveim szerint (régebben már írtam erről) a nem szinkronban fellépő érzések nem igaziak, nem valósak. Alapvetően szimpátiára, antipátiára gondolok, de természetesen mindkét irányban sok-sok érzelem található, és ezek között nem mindig tudunk/tudok különbséget tenni. Azt, hogy mi alapján tartunk valakit szimpatikusnak, most nem szeretném kifejteni részletesen, elég csak annyi, hogy beleszólnak az életünkben szerzett tapasztalatok (szomatikus markereinken keresztül - pl.: a negatív tapasztalatokkal társítjuk az arcvonásokat, testfelépítést, ezek természetesen felülíródhatnak, de minél több az egybeeső tapasztalat, annál erősebb a hozzá kapcsolódó érzés, pl. antipátia ), és az általánosan elfogadott személyiség jegyek is számítanak (a vidámság, a szépség, a barátságosság általánosan vonzónak tartott tulajdonságok).
   Ennyi elég is ahhoz, hogy belevágjak a személyes sztoriba. :)
Adott a pasi. Kedves, jófej, barátságos, vidám, csinos, sportos, jóképű. Az érzelmek: felkelti az érdeklődésemet, na ez itt az első eltévedési lehetőség: ki kellene válogatnom, hogy mi is keltette fel az érdeklődésemet: a külseje (is - nyilván fizikai vonzalom, de még nem egyértelmű, hogy pillanatnyi vágy, ami elmúlik, vagy több, vagy csak a "szemem" kívánja - ilyen is van, egy rakás jó pasit láthattunk az előző bejegyzésemben, akiktől a világon semmit nem akarok, mégis jó pasinak látom őket :) ) vagy a  gondolatai (talán, annyira nem beszélgettünk sokat, hogy ismerném, de azért vannak határozottan figyelemre méltó gondolatai), vagy a tulajdonságai (igen, barátságos, kedves - valakit taszítanak ezek a tulajdonságok? :) ) Az érdeklődésem egyenes irányítana afelé, hogy ismerkedjünk..., de: keveset találkozunk, nincs alkalom, és bár barátságos, de nem nyitott (ez a tulajdonság eléggé ambivalens érzéseket bennem: egyrészt kihívás, mert kíváncsi vagyok, és imádok bontogatni, másrészt zavar, mert én kicsit sem vagyok zárt, ezért elég nehezen értem meg, helyezkedem egy zárkózottabb ember helyébe, tehát a titokzatosság vonz és taszít egyszerre), tehát az ismerkedésünk döcög, ami egyrészt frusztráló érzés, mert akarok valamit, és nem kapom meg (nem a pasi, hanem az ismerkedés), másrészt különféle gondolatok törnek fel bennem miközben elemezni próbálom a viselkedését (badarság lenne mást várni tőlem, mindig mindenkit elemzek :) ).
   Jelek: bár nem teremt alkalmat a négyszemközti alkalmakra, célzások vannak (ide-oda menjünk ketten; illetve: hozzáteszem, mert nem szeretem a csúsztatásokat: a "ketten"-t utólag javította kétszer is "többiekkel együtt"-re, de mindig utólag, ami ezért máshogy is értelmezhető, hiszen ha egyszer kimondja ketten-t, akkor az intimebb, személyesebb együttlétre utal, de ha hozzáteszi a többieket, az két okból is lehet: a., nem érdeklem - és ezt jelezni akarja felém; b., érdeklem - de nem akarja ezt egyértelműen jelezni, mert vannak köztünk akadályok/az én hozzáállásomban sem lehet biztos).
   Az én látható hozzáállásom: igyekszem kedves lenni, de nem túl kedves (az amúgy sem a stílusom, a flörtölési praktikáktól meg alapjáraton rosszul vagyok, legalábbis szándékosan/nagyon látványosan alkalmazva). A bizonytalanságtól, amibe a "nincs alkalom beszélgetni egy jót" tehetetlensége miatt kerültem, valami faramuci módon magam számára egyre furábban viselkedem - néha mintha egyáltalán nem érdekelne, néha pedig barátságosan, de óvatosan,vigyázva pl. a fizikai kontaktus elkerülésére.
   Tovább elemezve a kialakult helyzetet úgy döntök, most már annyira meg vagyok zavarva, és akár őt is annyira megzavarhattam a kétféle viselkedésemmel, hogy ha akarna sem lehetne tisztában azzal, hogy mit is akarok én. Mellesleg: ezzel ketten vagyunk. :)
  A helyzet tisztázására, minden rosszérzésemet, félretéve írok neki - nem érzem, hogy bármit veszthetnék, hiszen a bizonytalanságnál bármi jobb. Válaszol, nem is érti, miért gondoltam, hogy ő bármit érezne, és ha pedig érezne, akkor miért ne lépett volna. Persze: kedvel, meg szeretne még közös programot (csak az anonimitás megőrzése miatt nem írom le a konkrét dolgot), de semmi több.
  Persze, nem kitörő boldogságot érzek, de mivel teljesen meghatározhatatlan dolgot éreztem, nincs konkrét csalódás bennem. Viszont kezdhetem boncolgatni magam. :)
   Hiba volt-e, hogy rákérdeztem? A válaszom egyértelmű NeM. Kicsit kínos, mert irtó nehéz elmagyarázni, hogy mit is érzek, ha még én sem tudom miből áll a vonzalom. De bízom abban, hogy van elég intelligens ahhoz, hogy majd helyreteszi magában, ha meg nem elég intelligens, akkor meg mindegy is. :) Ami miatt érdekes számomra ez az egész sztori, az az, hogy miért éreztem bármit is, ha ő nem? Illetve: miért hittem többnek, mint egyszerű szimpátiának, ha felőle is csak ennyi?
   És itt jutottunk el, szinte végtelennek tűnő utazás után az érzelmi iránytűmhöz. :)
Nyilvánvaló, hogy a szimpátia pozitív érzés, de nagyon tág fogalom, gyakorlatilag a szerelemtől, barátságtól kezdve, az egyszeri jól éreztem magam-ig sok minden belefér - a vágy, a jó mellette lenni érzése, a szeretek vele beszélgetni, a szeretem vele eltölteni az időmet  is ide tartozik. Mintha egy iránytű felét a pozitív érzelmek foglalnák el,és ezeket egyben a szimpátia kötné össze. Ha mindezt még megkavarja egy kis férfi női energiaáramlás is, akkor még nehezebb kibogozni, hogy mi is történik bennem. Tehát adott egy érzelem bennem, ami elég zavaros, ezt tisztázandó segítséget kérek a másik féltől. Megkapom, ujjé, segít lerendeznem, bár ezért be kellett vállalnom, hogy rákérdezek. De mindenképpen kell az ő oldalát, érzéseit is tudnom, hiszen hiszem, hogy csak akkor igazi bennem (jelen esetben az, hogy nem pusztán barátkozni akarok), ha ő is érzi. Ha nem lettek volna számomra félreérthető dolgok a viselkedésében, akkor nem jutottam volna el idáig, de az, hogy én értettem félre, vagy ő nem jól használja a nonverbális kommunikációs csatornáit, azt elég nehéz objektíven eldöntenem. Szerintem jelzés lehet egy egymás mellett ülésnél összeérő térd, vagy egy szinte  összeérünk közelség beszélgetéskor (akár csak pár másodperces is), ő azt hiszem, észre sem vette ezeket. Persze, én  pozitív jeleket kerestem, tehát a fókuszom arra irányult. Ő azt mondta, többször került már hasonló helyzetbe..., talán érdemes lenne felülvizsgálni a viselkedését, tudatosítani azt, ami eddig számára érthetetlen módon jelzés volt a nőknek. Nekem meg el kellene hinnem, hogy ha egy pasi szeretne tőlem valamit, akkor arról tudni is fogok. :) Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy jelenleg is van olyan férfi az életemben, akiről 100%-osan tudom, hogy azt hiszi, hogy én kellek neki, de én nagyon vigyázok arra, hogy ne adjak neki bátorító jelzéseket, ennek köszönhetően még nem mondta el nekem nyíltan, hogy mit érez. Ha elmondaná, számomra nem változna semmi vele kapcsolatban, de elmondanám, hogy én mit érzek, és mit nem. Azt is elmondanám, hogy szerintem ha jobban megismerjük egymást, akkor nyilvánvaló lesz számára is, hogy nem engem keres. Addig pedig, amíg nem mondja el, jóbarátként kezelem, mert tényleg kedvelem, csak nem "úgy". Alkalmat adok arra, hogy beszélgessünk, ne csak a jó oldalamat vegye észre, hanem megismerhessen minél jobban. Ez az a pont, ami miatt nekem nehéz a zárkózott emberekkel, mert én bárkinek kinyílok, bárkinek hagyom, hogy megismerjen, nincs olyan oldalam, amit ne láthatna bárki. Azt érzem, hogy a titokzatosság férfi és nő között csak bonyolítja a dolgot, nehezíti egymás megismerését. És nem tudom, hogy ez (mármint a zárkózottság, titokzatoskodás) önbizalom hiányból fakad-e, vagyis attól félnek az ilyen típusú emberek, hogy ha jobban megismerik őket, akkor nem fogják őket szeretni, ezért könnyebbnek, biztonságosabbnak tűnik a titokzatosság csáberejét latba vetniük, mint szembenézni azzal, hogy esetleg valakinek nem tetszik majd, amit lát bennük.

   Vagy egyszerűen csak mások vagyunk??? :)

2014. február 1., szombat

Pozitív pszichológia mindenkinek III. - arany középút, hogyan segítenek vágyak, a tettek

   A következő kép egyszerű és eléggé kötődik az előadás címeként feltett kérdéshez, miszerint; „Mire használhatjuk a gombokat?”. Amiért az egyszerűsége ellenére mégis bemutatom, az inkább a hozzá fűzhető további elméletek – amelyek az eddig és most leírtak gyakorlatba való átültetését segítik.

   Nos, az ábra:



  Mint látjuk, egy négylyukú gombként van ábrázolva a flow ábra lényege: az életben akkor leszünk „felül”, ha vannak vágyaink és teszünk is értük. Ha lehúz minket a tervtelenség, vagy a céltalanság, akkor gyártsunk terveket és keressünk célokat.  A tervezésnél fontos, hogy jól válasszuk meg a lépések nagyságát; ha túl nagy a lépték, akkor könnyebben elbizonytalanodunk, feladjuk terveink megvalósítását, ha túl kicsi, akkor monotónia léphet fel, ami unalmat okozhat. A flow ábra alapján a motivációról sokat lehetne írni, erre ez alkalommal nem térnék ki, csak annyit írnék most, hogy ki kell tapasztalni, hogy önmagunknál és az általunk motiválni kívánt embereknél (gyerekek, tanítványok, beosztottak) mikor, milyen távolságra lévő célt tűzzünk ki elérendőként, mekkorák legyenek a tervezett lépések.  Tudatossággal, odafigyeléssel egyre nagyobb rutinra lehet szert tenni a megfelelő motiváció kiválasztásában, amivel segíthetjük flow élmények átélését is.
  Most kicsit visszatérve az ábrához, egyszerűségét kihasználva szeretném leírni egy számomra fontos felismerést az arany középútról. Amikor második erősen próba jellegű előadás-féleségemet tartottam családi körben, akkor apukám megjegyezte, hogy ábrának elég lenne egy koordináta-rendszer, tengely megnevezésekkel, mindenféle felesleges töltelék, magyarázat nélkül. Neki bizonyára igen, és én is hajlok az egyszerűsítés felé, de én azért szeretem, ha egy ábra nem csak a legszükségesebbeket tartalmazza, hanem bár elég minimál stílusban, de valamivel többet is. :) Tehát a legtöbb ábrám, nem a végletekig leegyszerűsített.    DE, az arany középútról szeretnék írni...
Azzal kezdeném, hogy én sokáig úgy képzeltem el az arany középutat, mint azt a bizonyos lovat, aminek egyik majd másik oldalán leesve, végül csak sikerül középre, jól felülni.
Csíkszentmihályi Mihály

Az eredeti flow ábrán (ami az előző bejegyzésem flow ábrájának ötletét is adta ) két tengelyt találhatunk: a kihívások és a képességek szintjét jelölik. A további flow könyvek alapján úgy gondolom, hogy némi elméleti tudás hátterével már valóban elég csak a két tengelyt megadni, ahhoz, hogy segítségükkel az arany középutat megkereshessük/megtalálhassuk. De ez az arany középút, ami flowt eredményezhet, illetve kicsit tágabban értelmezve céljaink eléréséhez a leghatékonyabb utat mutatja, nem két ellentétes véglet között található, hanem két egymással 90 fokot bezáró vektort jelent, amik együttes segítségével jutunk előre. Tehát nem egy húzóerőt kell keresnünk különböző terveink megvalósításához, hanem két egymást kiegészítő, egymást erősítő tulajdonságot/motiváló tényezőt.
   Hasonlóan, két tengellyel megadható az iskolai mércével és optimizmus szempontjából mért (jól tanuló, kiegyensúlyozott <=> gyenge tanuló, depresszív tünetekkel ) gyermek családi hátterének két jellemzője: családi támogatás és a teljesítménnyel kapcsolatos elvárások nagysága. Ha mindkettő magas szintű, akkor optimista, iskolában jól teljesítő gyermek az eredmény, ha mindkettő alacsony, akkor bukdácsolás és antiszociális viselkedés a jellemző. Természetesen az általam említett példák a végleteket ábrázolják, és vannak kivételek. Ez a fajta komplexitás - amit ugyancsak két-tengelyes koordináta rendszerrel lehet ábrázolni - , a kutatások alapján a család hatékonyságában is megjelenik: a két tengely: az integráltság és a differenciálódás. Az integráltság a családtagok összetartozását jelenti, ami biztonság érzetet ad, a stabilitást segíti elő; a differenciáltság pedig a fejlődésre, változásra való hajlamot jelenti. A valahova tartozás igénye, és az ezzel egy-időben jelenlévő egyediség iránti vágy is ezt a dialektikus kettősséget jeleníti meg. Ha közelebbről szemügyre vesszük tapasztalatainkat, akkor észrevehetjük, hog sokszor két látszólag ellentétes irány is segítheti személyes fejlődésünket, céljaink elérését... ezek a felismerések hozzásegíthetnek mindenkit ahhoz, hogy megtalálva az arany középutat harmonikus egyensúlyban támogasson minket a látszólag két különböző irányú erő.
   Hasonló, ellentétesnek tűnő, ám külön külön is előre vivő párosítás nagyon sok van, jellemzőjük, hogy az egyik kizárólagos jelenléte módosítja az elérhető célt. (Pl.: szülői magas elvárások jó eredményeket vetítenek előre, de megfelelő támogató háttér nélkül csökken az optimizmusra való hajlam, egy céltudatos ám nem harmonikus személyiség az eredmény; ugyanakkor egy erősen támogató családi háttér, elvárások nélkül egy kiegyensúlyozott, de képességeit teljesen kihasználni nem tudó felnőttet eredményezhet.) Az elvárásokat természetesen mindig a gyermek (beosztott, tanítvány) képességeihez kell igazítani, hiszen a túlzott elvárások frusztrációt okoznak, az alacsonyra tett lécnek viszont nincs motiváló ereje.

   Ha sikerült érthetően leírnom, hogy mit is értek én "arany középút"-on mostanában, akkor annyit még hozzá kell tennem, hogy természetesen ez az út elég széles ahhoz, hogy hol egyik, hol másik irányba "kilengjünk", az az: elég nagy szabadságot ad a hogyan kivitelezéséhez. :) Értem ezalatt, hogy nem baj, ha néha engedékenyebbek vagyunk a gyermekünkkel, és az sem baj, ha néha túlzottan szigorúak - a sávtartásra azért figyeljünk! ;) - mindkettő közelebb visz a céljainkhoz, csak hosszútávú egyensúlyra kell törekedni. Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy melyik erő milyen irányba visz, így tudatosan irányíthatjuk mindkét hajtóerőt. Ez a gyakorlatban némi következetlenséget is jelenthet - mondjuk gyereknevelésben (hiszen néha akár csökkenhet is az elvárások szintje, ha épp mondjuk vigasztaljuk a gyereket egy rosszabb jegy miatt), de ha mindig figyelünk gyermekünk reakcióira, akkor ez a látszólagos következetlenség hosszútávon segít az optimális fejlődésben. Néha "hibáznunk" kell, hogy jó maradjon az irány! Vagyis; nem kell mindig előre, egy-irányba menni, mert az esetleg megakadályozza, hogy a másik erő is hatni tudjon. Valahogy úgy, mint ahogy a negatív érzésekre is épp annyira szükségünk van evolúciós szempontból, mint a pozitív érzésekre. Erről majd legközelebb bővebben írok. :)
   Bocs, ha nagyon kusza lett, alkalomadtán lehet, hogy javítom majd. :)


A bejegyzéseimben közzétett ábráim saját készítésűek, ha valaki használni szeretné, tegye, ám a szerzői jogok miatt a forrást (vagyis engem) meg kell említenie. Köszönöm! :)