utolsó bejegyzés, mert elköltözöm ide:
http://www.boldogsagnaptar.hu/category/agas-bogas-boldogsag/
Volt egy facebook posztom, amit számomra nagyon kellemes meglepetésként nagyon sokan like-oltak (vagy kedveltek, ha magyarul akarom mondani).
"Szeretek dicsekedni, de inkább büszkeség, amit érzek, mint na ugye megmondtam. :)
Hihetetlenül jó érzés, ha az embernek három gyerekét beválogatják 17000 jelenkező közül egy tehetségkutató program második fordulójába.
Muszáj lesz blogolnom is erről... :) "
Nagyon jól esett, hogy sok visszajelzés érkezett - több, mint amikor a kétéves lányomat mutattam meg egy régi videón... :) (Pedig csak 19 másodperc és nagyon aranyos. :) )
A Templeton Program Tehetségkutató Pályázatára véletlenül találtam, persze mivel imádom a teszteket, a képességek objektív felmérését, ezért rögtön parancsba adtam a gyerekeimnek, hogy üljenek le a gép elé, és töltsék ki a teszteket. Meg is történt, jó szokásom szerint, kb két nap izgulás után feladtam, hogy előre kitaláljam, hogy továbbjutnak-e, és elfelejtettem az egészet. :)
Aztán jött egy email.
Hogy bekerült az egyik.
Fogalmam sincs melyik, mert különböző emailcímeimről küldtem el a jelentkezésüket.
De örültem, hiszen ez egy objektív eredmény arról, hogy valamelyik gyerkőcöm tényleg kiemelkedő képességű.
Aztán átnéztem a másik levelezőmbe (tudom, maradi vagyok, nincsenek összekötve, de már gondolkodom rajta).
Még egy gyerkőcöm továbbjutott.
Erősen dobogott már a szívem, furán vettem a levegőt...
Aztán jött a harmadik mailfiók.
Nagyon ügyes, gratulálnak, de ő nem.
Kezdtem sejteni... - a lányzómmal is megcsináltattam a tesztet, pedig ő még nem fért bele a megadott korosztályba. Nem szeret kimaradni semmiből, az elemzést pedig róla is megkaptuk, ez is segít a továbbiakban. Mivel még a korhatár alatt volt, a felette lévő korosztállyal hasonlították össze az eredményét, így nem lehet reális, hiszen gyerekkorban évente is nagyon sokat fejlődnek a kognitív képességek. Szóval: valószínűleg ő az, aki nem került be. Amint hazaértem, meg néztem a kis cetlit (szerencsére tartottam annyira fontosnak, hogy megőrizzem), és kiderült, hogy jól gondoltam.
Közben telefon a legnagyobbnak, aki már egyedül intézte ezt a dolgot, hogy kapott-e emailt.
A telefonbeszélgetés előtt/alatt már alig bírtam magammal...
Kívülről talán nem látszott, de mintha kevés lenne a kocsiban a levegő (mindenki megnyugodhat, nem én vezettem), és túl meleg is lenne.
Aztán kiderült: a legnagyobb is bent van a második fordulóban.
 |
| A három nagy |
Okoztak már nagyon sok örömet a gyerekeim, igazából imádok velük beszélgetni, mert nyitottak, értelmesek, van véleményük, és jó a humoruk. Szeretek velük lenni. Szeretek rájuk nézni, csak úgy...
Sokszor telik meg szeretettel és örömmel a szívem általuk.
De amikor egy külső, objektív megerősítés jön arról, hogy nem csak az elfogult anyai szemnek tűnnek nagyszerűnek, hanem 17000 kortársuk közül is bekerülnek a következő fordulóba, az nagyon klassz érzés.
Azt írta egy kedves hölgy a programtól, hogy testvérpárjuk van néhány, de én vagyok az első, aki három kiemelkedő kognitív képességű gyerekkel büszkélkedhet. (Meg is teszem, egyszerűen nem bírom magamban tartani.)
Mintha kaptam volna egy elismerést arról, hogy jól csinálom a dolgom.
Minden anya tudja, hogy mennyire kevés valódi elismerést kapunk.
És mire megérkezik valamiféle elismerés, mert leérettségizik vagy elvégzi az egyetemet a csemete - esetleg híres sportoló, vagy kutató lesz, vagy bármi, ami szerintünk is értéket jelent a világban, addigra már eltelt 15-20 év úgy, hogy az anyák "csak" végzik a dolgukat.
A legfontosabb dolgokat a szülők tudják adni a gyerekeiknek, az önbizalmat, a képességeikben való hitet, és azt is, hogy kutya kötelességük fejlődniük, használniuk azokat az erősségeiket, amikkel a többi ember javára válhatnak... - hiszen nem önmagunkért kaptuk, és valódi érték csak akkor válik egy kiemelkedő képességből, ha szorgalommal és kitartással is párosul.
És mielőtt óriási pátoszba fulladna a blogbejegyzés, elárulom, kb akkor, amikor már nem tudtam tovább emelni a fennkölt gondolatokat a gyerekeimről, a nevelésről és természetesen önnön nagyszerűségemről, szóval, mielőtt végleg elszállt volna velem egóm csillogó rakétája a nap felé, körbenéztem a szobában, ahol voltam.
Rendetlenség, ruhahalmok, a takarítás is ráférne már... - és mellesleg még nem álltam neki ebédet főzni...
Lehet, hogy egy anyazseni vagyok és kihozom a gyerekeimből a legtöbbet, az is lehet, hogy a gyerekeim kivételes tehetségek, de, hogy egy normális, hétköznapi anya nagyobb rendet tart és rendesebben eteti a gyerekeit az biztos. És nem tudom magam azzal áltatni, hogy arra nincs szükség. :)
Tehát, mielőtt kineveztem volna magam az univerzum legjobb anyukájának, sikerült földelnem magam. Talán az éhség is segített. És beláttam, hogy minden anya megérdemli az elismerést, hiszen mindenki megteszi, ami tőle telik, ami képességei és lehetőségei szerint módjában áll.
Még egy kis kiegészítés: a gyerekeimnek azt próbálom még átadni, hogy a hétköznapok kedvessége, az odafigyelés egymásra, az együttműködés megtanulása és az, hogy egymást is támogassák mindenben, legalább annyira fontos, mint az egyéb képességeik kihasználása.
Mert a tudomány új utakat mutat nekünk, de a szeretet véd meg bennünk az utazásunk közben!
FIGYELMEZTETÉS MÉG EGYSZER: :)
utolsó bejegyzés, mert elköltözöm ide:
http://www.boldogsagnaptar.hu/category/agas-bogas-boldogsag/
