Novella - inkább nőknek

   Nem szoktam novellát írni, de egy pályázatra megpróbáltam, szerintem egészen jó lett. :)
A pályázat zsűrije nem így gondolta, de szerintem ez csak annak köszönhető, hogy bár a megadott témában írtam, de nem vázoltam azt a helyzetet, amiben született a novella - nem vagyok nyöszörgős típus (persze szoktam, de nyilvánosan ritkán), ezért egyetlen utalás van a novellában arra, hogy vannak gyerekeim. Mivel a pályázat a nők autonómiájáért/autonómiájáról szól, ezért talán valahogy bele kellett volna tennem a tényeket, miszerint az öt törpéből négyet egyedül nevelek, az ötödik is csak egy bő fél éve van az apukájával. Meg egy kicsit szenvedni, hogy hajaj milyen rossz is nekem. De nem szeretek, mert szerintem igenis hatnak a szavak, nem akarom magam úgy érezni, ahogy mások szerint az én helyzetemben kellene... Nem vagyok hajlandó, azért nyöszörögni, hogy sajnáljanak.

A képet itt találtam, készítője nincs megadva. :(
https://svpply.com/anothermag.com

Ne sajnáljanak, nem szeretem, ha sajnálnak. Nem vagyok sajnálatra méltó...jó kis kifejezés ez. :)

Mindemellett néha elfáradok és jó lenne, ha nem mindenkitől csak az áradna felém, hogy nekem könnyű, én úgyis megoldom, mert erős vagyok, meg ilyesmi. Persze, igazuk van, de ha tudom, hogy igazuk van, akkor hogyan kuporodjak le a sarok kibőgni magam? Nekem még rossz se lehet rendesen, mert mindig hallom a tündérkét a fejemben, hogy nekem jó, mert a legtöbb akadályt könnyedén veszem. Ha elfáradok: morgok, aztán valahogy csak sikerül kipihenni, feldobni magam. Aztán megint könnyű nekem, könnyebb mint másnak.

Tehát adott a pályaművem - remek, komoly szó ez! :)
(a beadotthoz képest kicsit átírtam, kb 10 szavas változtatásról van szó)

A címe a pályázat által megadott - na kb ennyire vagyok leblokkolva és megkötözve az iskola fillingtől: nem gondoltam, hogy lehetne változtatni... :) (Lehetett volna. :) )


                                                  *   *   *   *   *   *   *

Szeresd magad jobban, mint felebarátodat…

Ha nem szeretem önmagam, képtelen vagyok bárkit is szeretni. Hiszen csak azt adhatom, amim van.
Ha nem látom meg mindenben a szépséget, akkor nem tudom felfedezni magamban sem. Hiszen a világ azt tükrözi vissza, amilyen én vagyok gondolataimban.
Ha szépség és a szeretet nincs jelen egy nő életében, akkor hogyan lehetne boldog?
Hogyan, honnan indulva lehetne ezt a paradoxont feloldani?

„Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.”

Állok a tükör előtt, és a reggeli mantrámat mondogatom. Minden reggel háromszor kell elmondanom, hogy legyen hatása.

„Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.”
Nem érzem, hogy hatna… Persze, még nem mondogatom régóta, csak pár napja kezdtem el.

 Látom, ahogy öregszik az arcom. Ráncok, bőrhibák, más sem tökéletes rajtam…
Emlékszem, reggel megint türelmetlen voltam a gyerekeimmel. Feszültség, elégedetlenség lakik bennem…
Nem látom, hogy ragyognék. Se kívül, se belül. Nem érzem, hogy jó lenne az élet…

„Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.”
Nem. Nem megy.
Nem tudom átérezni.
Nem hiszem el.
Amit látok, az pont ellenkezője annak, amit mondok.
Nem szép, nem szeretem, nem boldog.
Legszívesebben összetörném a tükröt, hogy ne lássam benne magam…
Meg is teszem.
.
.
.
Miért gondolom, hogy az öregedés elrejtheti a szépséget?
Miért gondolom, hogy a szépség csak a fiataloké és a tökéleteseké?
Ki hitette el velem, hogy a türelmetlenség és az elégedetlenség miatt nem szerethető valaki?
Ki mondta, hogy csak a kiegyensúlyozottság lehet vonzó?
Miért mások értékrendje szerint kell ítéletet mondanom magamról?
És kik azok a mások?
Hogy ragyoghatnék, hogy érezhetném, hogy jó élni, ha a tükörre figyelek?
Azt képzelem, hogy mások azt mondják, hogy ne érezzem jól magam a bőrömben, amíg nem vagyok MINDEN szempontból – kívül-belül tökéletes.

Kitörni a hamis tükör fogságából, elmenni messze. Oda, ahol mindezek nem számítanak…

Ki az erdőbe, a szabad ég alá… egyedül.
Elhalkulnak a szavak, amik ellenem szólnak; elvesznek a gondolatok, amik bántanának.

Megnyugtat a séta, a természet zöldje, az ég kékje.
Vidámságot, életet sugároz a madárdal.

Gyönyörű a természet, szépségesek a fák, barátságosság, békesség sugárzik mindenből.
Akárhova nézek, mindenhol szépséget látok. Ahogy a fák leveleit óvatosan meglebbenti egy lágy fuvallat…, ahogy a hangyák szorgosan végzik dolgukat…, ahogy a bársonyos fű között kicsiny virágok hirdetik szépségüket…
Az erdő láthatatlanul körbevesz hívogató illatával. A langyos szellő gyengéden simogatja a bőröm. A fák ágai között átszüremlő napfény játszani hív. A békés nyugalom, szinte tapinthatóan van jelen.
Ennyi gyönyörűséggel körbevéve, mindent belélegezve, megtelik a szív… csordultig… az élet varázsával. Könnybe lábad a szemem, zsibbadva borzong a testem.  Megtelik a lényem valamivel, ami hatalmasabb nálam, és szétárad bennem a szépség és az öröm.

Még kábultan az élménytől sétálok tovább, egy lágyan kanyargó ösvény végén egy kristálytiszta tavat találok. A tó partjához lépek és meglátok egy csodaszép virágot.
Tűzvörös közepéből narancssárga lángok törnek elő, a szirmai napsárga sugarakkal nyújtóznak szerteszét. Sohasem láttam még szebb virágot. Sohasem éreztem valami iránt több vonzalmat, szeretetet, mint e virág iránt. Sohasem éreztem teljesebb boldogságot, minthogy itt lehetek vele… Tele van élettel…, tele van energiával…, tele van csodával, és nem sajnálja senkitől. Nem is tudja, mennyi szépséget, szeretetet, boldogságot sugároz mindenkire. Csak adja öntudatlanul, mert van neki.

S ekkor ráeszméltem: a tó tiszta vizében saját tükörképemet látom…

Szép vagyok. Szeretem magam. Boldog vagyok.

                                                          *   *   *   *   *   *   *


   A leírt élmény valós alapját a blogom elején már egyszer régebben leírtam, itt található. Talán azért is érzem jónak az írásomat, mert bennem felidézi az eredetét. Másoknak lehet, hogy hiányzik ez ahhoz, hogy élvezhető legyen, ezt nem tudom - ha lenne kedved Kedves Olvasó megírhatnád a gondolataidat, véleményedet! :)

   Amit nagyon érdekesnek tartok, hogy az egyik díjazott ugyanezen a vonalon indult el írásában - már megint a kollektív tudat igazolódik, vagy a téma egyértelművé teszi ezt a megközelítést...:)
Az díjazott írás (ide kattintva elolvasható) szerintem személyesebb, mint az enyém, talán így több nő meríthet belőle erőt.

   Annak ellenére, hogy sajna nem lettem díjazva, örülök, hogy pályáztam, mert egyrészt írtam egy novellát, másrészt heteken át feldobott a gondolat, hogy hátha felfedezik írói zsenialitásomat. :) Ez még ugyan várat magára - pár napig meg is viselt ez, de most úgy érzem, egy újabb kapu nyílik számomra az írásban, azzal, hogy más stílusban is próbálkozom (a blogolás, az előadások leírása és a regény után). :)
Mint a rajzolás, ami nemrég a pasztellkrétás korszakkal kezdődött meg. Jó sokfélét csinálni, és ezt úgy megélni, hogy a mindent kipróbálni, tényleg minden, amit csak akarsz! :)